.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 SVEA KALYNN, a motiváció a többieknek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Vendég

Vendég



TémanyitásTárgy: SVEA KALYNN, a motiváció a többieknek   Csüt. Aug. 24, 2017 8:05 pm

SVEA KALYNN, a méregkeverő

## nomád ## Chelsey Mac ## kb. 25 éves ##

Ennyit rólam tömören

Annyit tudok, amennyit a víztükörben láttam magamból. Persze ha megkérdezem Faye-t, ő azt mondja, szép vagyok. De mivel mástól sosem kérdezem meg, nincs is kitől, és az ő véleményére sem bízhatom rá magam teljesen, így megpróbálom azt önteni szavakba, ami magam számára vagyok.
Először is - sokat félek. Éjszaka. A tűz megvéd, a vihar elriasztja az állatokat, a saját Drágaságunk pedig hűséges társ a bajban, az egyetlen és harmadik, aki a barlangba beléphet anélkül, hogy kinyúvasztanánk.
Másodszor - sokat vagyok bátor. Elkísérem Faye-t a vadászatokra, és igyekszem hasznukra lenni, bár szerintem nem vagyok. Én máshoz értek. Az előkészületekhez és az utómunkálatokhoz, a növényekhez és az emberekhez, talán. Az embereket talán egy hajszálnyival nehezebben viselem még a faunánál is, ami a sivatagban olyan elképesztő.
Olykor sötétséget érzek magamban. Mohó vágyat arra, hogy dolgok az enyémmé legyenek, s tán arra is, hogy múlhatatlan fájdalomba taszítsak másokat. Talán a saját fájdalmaimat próbálom ilyen módon kioltani.
Néha pedig érzem a fényt is, ami megvilágítja az éjszakát - tűzfény az, tiszta és szép, segíteni akarok, a kitaszítottak életét vigyázni, meggyógyítani gyermekeket, megajándékozni az éhezőket, megoldani a problémáikat.
És néha, sokszor, csak az üresség marad. Faye kell, ő a mindenem, ő a semmim, más nincs is a tulajdonomban, csak a felé táplált és tőle kapott bizalom. És néha - néha ő sincs. Olyankor tudom, hogy valami hiányzik, valaminek meg kellene változnia. De a világ szűk nekünk, csak addig mehetünk, amíg vissza nem kell forduljunk a közelgő vihar miatt. Hogy tudhatnám, mim nincs, mim kellene, hogy legyen, ha nem is ismerem a helyet, ahol létezünk, legfeljebb pár kilométernyi port?

Életem története

Ropog a tűz. Csak azt nézem, a heveny lángokat, a selyemként simogató fényt, mint emészti el a világot maga körül. Próbálom minden figyelmemet arra irányítani, ahogyan lobbanó heve nyaldossa a hűvös lég nehéz anyagát, s összehúzom kissé a kopottas textilt magam körül.
Aludnom kellene. Kell az eső a testnek holnapra, s azutánra is, élnünk kell a napokat egymás után, szinte már számolatlanul. Egy ideig próbáltam tudni, s próbáltam feledni azt is, hogy mindez örökre van. Múlhatatlan, s egyre kesernyésebb a birodalom, melybe létezni vetett minket a sors. Egy ideig próbáltam húzni minden nappal újabb vonást az életünket jelentő barlang utolsó falán, de képtelen voltam már e szokást tovább fenntartani.  Jobb, ha nem tudom, s ha egyáltalán nem is törődünk vele. A világunk sajátos, de a miénk egészem, ketten vagyunk csak, Faye és én. Számunkra csak ez, csak a mi létezik.
Képtelen vagyok lehunyni szemeim. Nem sikerülhet, s nem is sikerül sehogy, hisz oly sok minden mozgolódik a lángok bűvkörén kívül. Más nem véd minket túl a forró kövek rejtekén, s kénytelenek voltunk rég megtanulni már, hogyan működhetünk itt, ahol minden minket akar. Mind ellenséggé lett a természeti erő, és kihasználásuk nélkülözhetetlen – ha nem minket szolgál a tűz, s ha nem lesz segítségünkre maró eső és fényes vihar, óhatatlan elveszünk.
- Faye – súgom. Talán csak magamnak, nem is neki, de hallja, s látszatra oly törékeny teste megremeg. Karom nyújtom csak óvatosan felé, tincseit simítom alig érezhetőn. Látni vélem, mint rezzennek ruhátlan, a takarónak magasztalt matéria fedéséből kilátszó karjának izmai. Nem bízik bennem, óvatlan is volna azt tennie. Kését szorítja nyilván, hol nem láthatom, s másik, elrejtett kezem ujjai éppúgy feszülnek meg saját fegyverem markolatán. Egymás torkának hideg pengét szorítani – megtehetnénk, valóban. De nem öljük meg egymást, hisz mindösszesen ketten, egymáshoz láncolva, együtt létezhetünk, s élhetjük túl a feltételeket, melyek életünk kezdete óta ugyanazok, vagy csak romlanak. Összenőttünk már. Magunk vagyunk.
- Hm? – mordul csak, s nem fordul felém. Mer háttal feküdni, legalábbis félig, minthogy igazából a földet támasztja a két gerinc, s mindketten az égre emelhetjük tekintetünk, mely a barlang peremétől még épp látható. Mennyi pihenés juthat vajon ki nekünk ma éjszaka?
- Arra gondolsz, ahogy széttéphetnéd ezeket a szarokat? – kérdezm csendesen, szinte reménykedőn. Úgy szokta, sokszor fejti ki. S én, nekem mindig épp az ellenkezőjén jár az agyam. Arra, hogyan téphetnének szét minket ők. Vagy ezek? A sivatagot lakják éppoly jogokkal, mint mi is. Nem csupán a miénk, de az övéké is ez a hely. Minket pedig csak a lángok óvhatnak attól, hogy e lények a vacsorájuknak kinevezhessenek.
- Arra – lassan, kimérten felel, s én mégis érzem a vonásai közt felsejlő mohó mosolyt. Nem fájdítja szívét a tudat, hogy pusztítanunk kell minden egyes nap ahhoz, hogy e porhüvelyek el ne pusztíthassanak. – Majd holnap, virágom – súg, s mosolyba olvad az én arcom is. Virágom – visszhangzotta a homályos tudat a szót. Oly könnyű is az élet, ha egyvalaki van csak melletted, s jelentheti a mindent neked! Legfőbb ellenségek vagyunk, minthogy jóformán nem is ismerünk senki mást. Alig, és csak óvatosan mozgolódhatunk, vigyázva egymásra minden körülmények között. Vagy éppen tépjük a másik haját. De életben vagyunk, akkor is. Telnek az évek, s mi nem unhatjuk meg egymás társaságát, én a hátát mosom, ő meg a hajam fésüli. S gyűlöljük egymást az igaz szeretettel oly határos hévvel, én torkának fogva nyomom a falhoz, ő meg válaszul tán hasba rúg. De élünk, akkor is.
###
Pirkadat. Először arcon csap a hűvös pára, kezem mozdul, ujjaim feszülnek a késem markolatán. Résnyire nyílik csak két szemem, s az első pillantás máris Faye-t keresi. Ott ül, két karjával átöleli testét fázósan talán, tekintete a barlang szájának környezetét pergeti.
- Ne aggódj – csitít, mielőtt szólnék egyáltalán. – Megvan mindenünk – s tudom, mire gondol. Felülök, majd állok is, nem sürgető a mozdulat, de mire is pazarolhatnám a hasznosan tölthető időt? Látom védelmező hátasállatunkat, mordulva csócsál szét épp egy nagyobbra termett skorpiót. Átlépve tűznek maradványain, majd a vízzel telített kis árkot átugorva, mely barlangunk száját vonja körbe, s minthogy lakomáját másképp meg nem zavarnám, csak szavakkal üdvözölhetem.
- Jó étvágyat, drágaság – mosolyom tán kissé kába még, de gyorsan tesz éberré a hűvös levegő.
- Szedelőzködjünk, Svea – Faye hangja halk bár, de szinte utasít. Ő a főnök ilyenkor, ő a vadász, a zsákmányoló körutak s portyák királynője a vidéken, amiért mindenki tiszteli. Ez az egyik oka annak, hogy a kidobottaknak eszükben sincs megtámadni minket. Hogy is tehetnék, s miért? Én ismerem e környék savas esőktől sajgó növényeit, úgy, mint senki más. Ismerem mindazt, mire bármelyik ezek közül hasznosítható. Nem ritka fertőzés, betegség, s oly könnyen szedi áldozatait az emberi butaság, a kidobottak szilaj értetlensége a sivatag világa felé. De időről-időre megszánjuk őket, ha mégoly feszítő hévvel gyűlöljük is társaságukat, de egy keveset azért mégis segítünk nekik, üzletek fejében, mely általában részükről valamilyen portékát, s részünkről egy-egy megmentett életet vagy legyűrt veszélyt jelent.
- Hová megyünk? – kérdezem, s kezembe más fegyvert ad máris, míg késem az oldalamhoz tűzöm, övem alá. Átlépjük, kerüljük az éji őrzőnk többé-kevésbé darabokra szaggatott áldozatait, néha ölnyi fenevadakat, melyek hol lábaikat, hol fejüket vesztve pusztulhattak el a legutóbbi est során. Össze kell szedni őket, mielőtt felkel a Nap, s a forróságban a testek gyorsan eresztenek szagot területünk belső szentélyéhez oly közel.
- Hallottam valamit az éjjel. Bizonyára a városiak miatt. Meg akarom nézni – pillantása máris veszélyt sugall. S nem kizárt, hogy a legnagyobb veszély épp ő maga. Kecses testbe, angyali vonások mögé rabságba zárt harcos, ki mindig megteszi, ami szükségeltetik. Látom oldalpillantását, amit lakomáját félbehagyó, minket követő harmadik társunkra vet.
- Ő biztos nem éhes, és én sem vagyok. De ha te enni akarsz –
- Megoldanám, hisz tudod – szinte sietve felelek, tán félbe is szakítom vele mondatát. Jól tudom, mit vár. Újra és újra elmondja, tán ezerszer is. Idővel ölni is meg kell tanulnom, vadászni, ahogy ő teszi, ha nem is fogom kiélvezni soha. Kínozni valamit, valakit azzal, hogy nem enyhíted szenvedéseit, hogy segítséged megtagadod, csak egy dolog. Nézni napokig, ahogy nem veszi át a var a genny helyét, az tán az én módszerem. Faye könnyűszerrel megforgatja a gennyező sebben még egyszer a kést, és ki tudja, tán még jót is tesz vele. Ebben különbözünk.
S meg is mosolyogja a szót. Tudná, valóban? Akkor fogok én tőrheggyel írni támadóink bőrére vérben úszó „nem akartok velünk harcolni” feliratot, amikor ő ül majd a kaktusz mellett órákon át, s fosztja azt hosszú tüskéitől, hogy ép külsejéből faraghasson büntetlenül. Hogy gyógyszerünk legyen. Hogy tisztálkodni tudjunk. Hogy bódult álomban valóvá válni lássunk oly történéseket, melyek nem esnek, s tán nem is eshettek meg soha. Mondhatnánk-e egyetlen szóval is, hogy nem volnánk itt egészen boldogok?
###
Csak lassan figyelnek fel. A szokásos életük élik – romok és roncsok közt, szaggatott pányvák alatt, bűzben, füstben. Nem csoda, hogy gyűlölünk belépni közéjük, förtelem, amit művelnek itt. Városiak, mi? Mert onnan kerültek ide. És most semmik lettek. Megvetem őket, tekintetemből is sugárzik. Faye rám se néz, ismeri igen jól az érzéseim.
Ő is itt született, velem volt a kezdetektől. Néhányan a mieink közül még éltek egy darabig akkor, amikor cseperedtünk, és igyekezték átadni minden tudásukat. Már ők is elzárkóztak a frissen érkezőktől, és nem csoda, ha mi is ezt követjük.
Örülnek nekünk. Látom az arcukon, ismerem az érzést, de én csak akkor tudom magamból előhívni, ha Faye van a közelemben, vagy a Drágaságunk lép mögém sötét árnyként, és tudom, hogy biztonságban leszek. Sötét pillantásunk járja végig az emberek tömegét. Milyen romlott! Milyen elviselhetetlen! Nem vagyok rájuk kíváncsi, de muszáj eljönnünk, ha baj van, ha tudjuk, hogy olyasmi történhet, aminek mi is részei vagyunk.
Köreikben ismeretlen arcokat pillantok meg. Sebek tarkítják őket, koszosak, gyengének tűnnek. Újak? Megint? Egy ideje nem érkezett senki sem, és bár nem a mi házunk tájékán lebzselnek, nem veszélyesek ránk, mégis elszorul a szívem. Lehet, hogy a város, ahonnan kidobták őket, borzalmas hely. De itt is borzalmas annak, aki nem ide született, mindig látom szemeikben a rettegést. Hogy talán – sőt valószínűleg – nem jutnak vissza soha.
Faye fegyvertelen kezének ujjait érzem csuklómra kulcsolódni. Pillantásom nem keresi, szinte csak a fülembe súg.
- Akarsz segíteni nekik?
Zúg bennem a többi kérdés, sorban lepik el az elmém. Miért segítsünk? Ha hamarabb meghalnak, könnyebb nekik. Ha életben maradnak, nem vár rájuk, csak szenvedés. Nem való nekik ez a hely, pusztulni küldték őket, talán nem nekem kellene próbálkoznom vele, hogy megakadályozzam a felsőbb körök döntéseit. Vajon ettől gonosz vagyok? Vagy épp megkímélem őket?
- Nem akarok – ingatom fejem. És csak állunk, és nézzük őket. Így, messziről, sötéten. Nem vetnek ránk könyörgő tekintetet, hisz nem tudják, kik vagyunk. Pedig talán azzal hathatnának rám, ha Faye valamivel könnyebben is engedi el az egyébként is rövidre szabott sorsokat. Csakis az lehet a célunk, hogy túléljünk. Nem veszthetjük el a tudatot, hogy mégis csak mi vagyunk azok, akik ide születtek, és akik valóban ide is valók.

Valami, ami igazán fontos

A könyv. A nevét tudom, de túl sok mást éppenséggel nem arról, hogy mi is az, amit a kezemben olyan gyakran forgatok. Régi, poros, az anyaga foszlik, a belsejében az ábrák olyan épületeket mutatnak, amilyeneket nem láttam még soha. Itt, ahol évek óta, vagy már inkább évszázadok óta csak a természet építkezik, majd rombolja vissza műveit, különösnek hat az a pár szó is, amit megértek a városi nyelvből. Egyszer majd hátha elmagyarázza valaki, mi is az, amit Anyának is az anyja adott, és neki is az övé. Most pedig én őrizgetem.
##
Vissza az elejére Go down
Vendég

Vendég



TémanyitásTárgy: Re: SVEA KALYNN, a motiváció a többieknek   Pént. Aug. 25, 2017 9:41 pm

Üdvözlünk köreinkben, kedves
Svea





Kezdhetném azzal a sort, hogy nem csak Faye véleménye az, amit eddigi, savas esőtől felmart homokkal ölelt életed során hallgattál, hiszen valóban csodás PB-t választottál magadnak, a hölgyemény mellett kétségtelen nem lehet elmenni szó nélkül, mégis, inkább a magadról alkotott, tömör és mégis egész személyiséget virágoztató leírás fogott meg, - amint képes voltam elszakítani a szemem Ms. Mac pillantásától - hogy nem egy üres és szép kagylóhéj az, amit elénk társz.
Szó esik a soraidban félelemről, ami folyamatosan ott lebeg a hétköznapjaid, akarom mondani a mindennapjaid fölött, elvégre egy olyan, veszélyekkel, ismeretlennel, fenyegetéssel és kíméletlen viszonyokkal uralt helyen, mint a Sivatag, nem engedheted meg magadnak azt, hogy csak úgy kivehess egy-két szabadnapot, amit pihenéssel tölthetnél el.
Épp ezért lepett meg az, miként kiemelted a bátorságot, melyet olykor tanúsítani vagy képes, mikor társnődet, az egyetlen személyt aki valóban fontos Neked, kíséred el a vadászatokra, még ha nem is tudod átérezni az Ő örömét a gyilkolás terén, hiszen már ahhoz rengeteg belső erő kell, hogy egy ennyire viszontagságos környezetben ne hagyjon el a józanész. Mert a józanság az, ami süt a szavaidból, amivel képes vagy mérlegelni a helyzetet, bármilyen legyen is az, kezdve az éjszaka barlang mélyén való eltöltéséhez szükséges tűzrevaló megszerzésétől a menedéketek tisztaságát célzó munkálatokon át egészen a frissen városon kívülre toloncolt szerencsétlenek közé való merészkedésig.
Nos, itt volna illendő megemlítenem, bár feltehetőleg vajmi kevés megnyugvást jelentene számodra a dolog, hogy teljesen emberi az, hogy a megszokott közelségét egy valóban fontos személynek hiányként éled meg, mintha teljesen kiürülnél és inkább a barlang árnyai közé menekülnél még a puszta gondolat elől is, hogy mi történne akkor, ha nem térne vissza, ha valami bántódása esne. Persze a kettősötök esete ennél azért jóval mélyebb, sokkal több rejlik benne, minthogy valami elragadó lányregényhez lehessen hasonlítani a dolgot, ahol két erős nő él és túlél ott, ahol magukat erősnek és kíméletlennek hitt férfiak hullnak a homokba.
Hisz hiába van meg az összetartás és összetartozás köztetek, hiába nőttetek fel együtt a kis elzárt közösségetek utolsó, még megmaradt tagjaiként, - ami jelzem igencsak kellemesen érintett, mint elképzelés, hiszen attól, hogy büntetésből és a halálnak szánva dobták ki a városból a felmenőiteket, volt erejük megalapítani egy kisebb „törzset” a semmi hátán, kirostálva maguk közül a túlélni képteleneket – mégis ott a folyamatos bizonytalanság.
A szűnni nem akaró pengeélen táncolás, ami az alapvető emberi szükséglet, a kommunikálni képes társaság és a teljes bizalmatlanság között járódik újra és újra, hiszen egyikőtök sem képes megszavazni a feltétlen bizalmat a másiknak, mert mi történne akkor, ha az egymásnak vetett háttal, félálomban töltött estén alatt egyikőtök csak úgy felbontaná a szövetségeteket és egyszerűen megmártaná azt a markolászott kést a mellette pihenni próbáló testében? Talán képesek lennétek rá, talán valahol mélyen vágytok is arra, hogy elszakadhassatok, ezzel megszűntetve a teljes egymásra utaltság béklyóit, ám nem, mégsem teszitek meg, hiszen akkor a saját életeteket dobnátok el pár órányi esetleg pár napnyi képzelt szabadságért.
Leginkább ez süt az életedről szóló részletekből is, ahogy párbeszédekkel gazdagítottan írod le nekünk a társad, akiben maradéktalanul képes vagy megbízni, még ha egy porcikád sem vágyik arra, hogy valóban feltétel nélküli bizalom születhessen Benned. Talán éppen ezért olyan megkapó, hogy mindketten inkább az általatok felnevelt – komolyan gratulálok az ötlethez – gyík vagy hátas vagy esetleg már-már családtag felé mutatjátok ki azt az odaadó törődést, melyet egyszerűen nem engedhetitek, hogy köztetek cseréljen gazdát.
Mindamellett, hogy dialógusként íródott a betekintést nyújtani kétségtelenül képes alkotás, minden egyes mondattal újabb és újabb részletet, a napjaidhoz már rutinszerűen hozzátartozó mozzanatot követhetünk végig, ezzel együtt rálátást engedsz arra, hogy milyen is lehet a Sivatag mások számára csak halált ígérő, ám a választott csoportod, a Nomádok szemszögéből apró lehetőségekkel tarkított végtelensége, ami akár szép is lehetne, akár megkapó is, de mindig közbeszól a természet, amely meg kívánja bosszulni újra és újra a rajta esett gyalázatnak, magának az embernek a jelenlétét. Talán éppen az teszi, hogy a homokdűnék között nőttél fel, talán az, hogy mennyire félted azt a halovány harmóniát amit Faye társaságában képesek voltatok megteremteni magatoknak, de világossá teszed előttünk, bármennyire is vágynál olykor arra, hogy segítő kéznek puha érintésével hozz enyhülést másokra, a városból érkezettek annyira idegenek, annyira ismeretlenek, hogy elutasításon kívül mást nem is érezhetsz irányukban. Hiszen minden új érkező egy új veszélyforrás, egy kiszámíthatatlan fenyegetés, amely a pár kilométert felölelő kis birodalmatok határain belül leselkedhet Rátok, ha nem is volna elég a természet igen gonosz tréfáját megtestesítő savas eső, az elektromos viharok és a homokviharok véletlenszerűen váltakozása.
Ami a legfontosabb dolgot illeti, kissé megleptél, hiszen szinte megbocsáthatatlan, de jóval inkább képzeltem volna el egy akármilyen fegyvert leginkább féltett kincsednek, mint egy könyvet, amiről még csak azt sem tudod, mi is lapul a poros lapjain, de aztán belegondoltam és igen, valóban, egy olyan személynek, aki csupán pár kilométernyi homokot ismerhet, esetleg pár dülöngélő viskót amit az újabban érkezettek emeltek, talán némi védelemnek a maró eső ellen, valóban egy a világra nyíló kis ablak lesz a tényleges érték, a valódi kincs. Ezzel pedig csak még inkább megmutattad, hogy sokkal, de sokkal több rejlik benned, mint amire elsőre számíthatna az aki megpillant. Remélem, lesz lehetőséged arra, hogy személyesen is megtapasztalhasd ami azokon a poros, sokat örökített lapokon szerepel.
Egy szó mint száz, csak gratulálhatok a történetedhez, mely minden szempontból remekül megragadta a kitaszítottak hánytatott sorsát, mégis képes arra, hogy rávilágítson a lehetőségekre, az élni akarás mibenlétére és arra, mennyire bolond az, aki két nőt lebecsülne ebben a komor világban, még ha nem is vesszük alapul a bármikor védelmetekre kelni képes jószágot.
Utadra engedlek, foglald le magadnak ezt a csodás leányt, kit arcodnak választottál és vesd magad a dűnék közé! Jó játékot kívánok Neked!



The Berserker

Vissza az elejére Go down
 
SVEA KALYNN, a motiváció a többieknek
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Némi civilizáció :: Lakosaink :: Akik már megérkeztek :: Nomád-
Ugrás: