.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 the Beauty and the Beast - and you, Mr.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Hétf. Aug. 28, 2017 10:01 pm

from Talia

Mintha kifújt méreg gőzébe röppent volna az éji pille, s szárnyainak tunyuló csapkodása vetne árnyékot szememre, úgy vész el lassan a tudat, az éberség pillantásom mögül. A fojtó csend is aképpen ereszkedik le kicsiny, mindössze kétfős társaságunkra, ahogy ő ül itt a poros asztalok között egy széken nyugodtan, s én vele szemben az asztal szélének támaszkodom fenekemmel, egyik lábam érinti csak sután a földet, ugrásra, súlyom ellökésére, felemelésére készen, s a másik az ő enyhe terpeszbe hajtott lábai között az ülőfelületen pihen. Még cipő sincs rajtam, felesleges is volna. Kevésbé érezném úgy a talajt, kevésbé könnyen tudnék oly csendesen mozogni, mint valami éjjeli ragadozó, kinek vadásznia szükséges még az áldozatát.

Ó, nem, te már, drágám, itt vagy velem! Lábfejem jobb combjára simít, két lábujjam csippenti a nadrág anyagát. Pillantása követi csak a mozdulatot, teste már a szék támlájának dől egészen, épp csak nem csusszan le róla, izmai már aligha engedelmeskednének neki. Nyaka oldalából kiáll a fecskendő, melynek tartalmával megbénítottam a csinos férfiút, de sem ő nem törődik ezzel már, sem én. Csak fülelek, hogyan hal el lassú sóhajokká a rémült szuszogás, a fájdalom okozta berzenkedés. Csak szemlélem, miképpen uralkodik el a testen az, ami látni akarok, ahelyett, amit mutatni kíván. Büszke vagy, drágám? Hiú? Mindezekkel mit sem érsz, minthogy késő már a tettekért, melyekkel megbánást mutatnál, a szavakért, melyekkel dühöm csitítani vágynád, késő mindenért, én elvesztettem magam, s most el kell veszned neked is vele. Így bosszúvágyam elégtételért többé nem sikong majd, s végre azzal foglalkozhatom, hogy igazán hasznos legyek.
De előbb fel kellett rám figyelned! S még fel kell másoknak is. Édesem, kérlek, vigasztalódj azzal a tudattal, hogy én igazán nem akartam ezt. Meg akartalak gyógyítani csupán, kiirtani belőled a megvetést, a szégyent, mit afelett éreztél, hogy te voltál az, aki piedesztálra emelt annak idején, s később, aki kidobatott a fellegvárból, az is te lettél.

- Ó! – szinte felpattanok. Mily feledékeny is vagyok, hisz még annyi mindent akarok mutatni neked, míg kettesben vagyunk. Apró, sietős léptekkel kerülöm meg a széket, s lépek az asztalhoz helyette, melyre kiterítettem választékomat. Apró fiolák, fecskendők sorakoznak, tartalmuk különböző, ám kipróbálásuk lehetősége mind lelkesít. Egyet veszek csak el, s másik kezembe késem emelem, mely jól jöhet bármilyen esetben, de valljuk be, különösen akkor, ha vérszomj árasztja el tagjaim, s látni kívánom, miképpen buggyan elő a most éppen ernyedő erezetből a vöröslőn, lüktetőn csábító nedű. A kés néhány cseppet kap csupán a bűvölet eme újabb szeréből, melyet magam alkottam, s hatását – minthogy magamon is kénytelen vagyok néha kísérletezni – igen jól ismerem. Megkerülöm a csupán félig élő, tudatánál lévő, de zsibbadó testet, ültében karjának súrlódva kissé oldalammal, s megállapítani, milyen ámítóan forró a bőr, bizonyára sós izzadságcseppek teszik sikamlóssá az izmokra feszülő szép matériát. Milyen gyönyörű férfi is vagy, belátom! Miért tagadnám el az elismerést? S miért ne élvezhetnénk kissé egymás társaságát, mielőtt ez a gyönyörű test is ott végzi kinn a csatorna mélyén, ahová a többit húzva-vonva, fél éjszaka kimerítő, izomlázat ébresztő, mégis oly fontos tevékenykedése révén ledobnom sikerült?

Hosszú, sötét szoknyaruhám felhúzva kissé, jobbomba tartva a kést terpeszét még nagyobb terpeszemmel keretezem be, s ölére ereszkedem. Testem feszíti őt neki a széknek, nem hagyva, hogy még véletlenül lecsússzon. Ajkai mozognak, résnyire nyílnak, szólna, de torka nem engedelmeskedik, nyelve nem kíván akarata szerint mozogni. Nagyon helyes! Ez a test már az enyém, kedvesem.
- Ne féljen, tudja, mennyire kedveltem mindig is – ciccegve ingatom fejem, s míg balommal ruhám anyagát eleresztve hajára fogok, hogy kissé hátrafeszítsem fejét, jobbom szorosabbra fogja a kést, melynek élével alulról támasztom meg a szép ívű szájat, majd hosszú, vékony, vízszintes sebet ejtve lapjával fordítom az eszközt, hadd igya be magát a szer a kibuggyanó vér cseppjei közé, hadd surranjon be a kifelé tóduló vörös folyammal szembeúszva a testének áramlatába, lepje el őt, fonja be elméjét hamar. Várnom is alig kell, oly sebes a hatás, ahogy tekintete ködösül, pupillája tágul. Tudom, már mesélhetnék is neki, s ő képzeletében születne új remények szép tájára, feledve evilági fájdalmait, s csak amolyan árnyként érezve meg őket amott, abban a világban, hová szavaim küldik el. De mit is meséljek neked, kedvesem? Hová vigyelek, mikor leginkább azt akarom, hogy itt legyél? Hogy engem érezz? Hogy az én fájdalmam legyen az, ami benned testet ölt, ami szétkaparja vénáid, lefosztja csontjaidról a húst, lemarja húsodról a bőrt, bőrödről a ruhát? Milyen szép mesét is találhatnék ki neked, hogy azután rémálommá tegyem?

- Érzi, ahogy a szél simogatja, ugye? – súgom füléhez, s fejét eleresztő balom homlokát érinti gyengéden, arcát, állának vonalát simítja végig, nyakán rajzolnak cirádákat ujjaim lefelé a mellkasán. – Érzi a szabadság illatát? Érzi, ahogy az ártatlanság fogja kezét? – karján fut le tenyerem, kézfejének tövére simul. Mutatóujjam begye cirógatja tenyere belsejét, s önkéntelen rándulnak meg az izmok, mintha egy hajszálnyit még engedelmeskedni tudna a test az elmében születő vágynak is. De nem, tévedsz, kedvesem, a tested azt teszi immár teljesen, amit parancsolok neki! Azt érzed, amit akarok, hogy érezz. És ha a simogató szél lesz a gyilkosod, hát az lesz!

- De milyen ártatlanságot érdemel, uram? – zihálom, morgom füléhez, balom megragadja ujjait, felrántja őket a levegőbe, jobbom lendületesen vágja markába a kést, hogy ellen kell tartanom. Felüvöltene, de a torkából csak valami őrjítő, semmire sem elég hörgés tör elő, ennyi fér, ennyit bír, többre nem képes a bénult szervezet. – Az ártatlanság, amit hajkurászott, lám, torkon ragadja most! – s tapad is nyakára a balom, szorítom hosszú, vékony, gyenge ujjakkal, minthogy nem ilyesmihez szoktam én, általában csupán fecskendőkkel, tablettákkal, kencékkel szelektálom az életre nem méltókat soraink közül. Hozzá hajolok, szemből, arcához, egész közel. Rettegve hallgatom a hörgést, remegnek ujjaim, de nem könyörülhetek, nem engedek szorításomon. Úgyis tudjuk mindketten, hogy nem tudom őt megfojtani.

- Kérem – zihálom, susogom ajkaira milliméternyi távolságból csupán. – Én csak egy csókra vágytam magától, semmi többre.
A penge, melyet oly hévvel markolok még mindig, kúszik lapjával ajkaink közé, majd enyhén elfordítom azt, éle ezúttal saját számhoz ér. Tudom jól, mit teszek. Tudom, hogy könnyűszerrel lesz rossz vége annak, ha ismét magamon kísérletezek, ahogyan tettem már máskor is, de nem ilyen társaságban. Ő sem érdemli, hogy azt lássa, ahogy kifordulok önmagamból, sokkal inkább arra szolgált rá, hogy vele tegyek így. Ki akarom fordítani a világát annak négy sarkából, s ha ehhez az kell, hogy elveszítsem józanságomat, ám legyen. Szúr, csíp, forró, de gyorsan suhan tova a hirtelen fájdalom, minthogy egész apró sebet ejtek csupán alsó ajkam szegletén, lesütött szemmel sóhajtva be a vér szagát. Hamar, nagyon hamar kell hatnia... De ugyanúgy a férfit látom, ugyanúgy ő van itt előttem, kinek az ölében ülök, s épp mint eddig, ugyanolyan hévvel akarom őt elpusztítani.

Lassan kúszik fény a tudatomba, és megsejtem, hogy aligha lehet igazi az, amit látni vélek. Az ajtó, messze a férfi háta mögött, velem épp szemben a terem másik oldalán, tőlünk több asztalnyira, lassan csikordul. Valaki belép rajta, nem látom innen. Ellenség? Ellenség, éppen most? Miért rontják el a szórakozásomat? Mozdulnék, de a távolságot így, homályosabb tekintettel nehezen viselem, hátralökni sikerül magam a következő asztalig, melynek régi anyaga nyikkan egyet súlyom alatt. Jobbom ráfeszül a késre, balom az asztalba kapaszkodik. Érzem, egy apró cseppnyi vér gördül alá a sebről, mely számon feszül, már száradni vágyik, de nem foglalkozom vele, hogy megtöröljem. Remegő hangom kerül elő a mélyből, minthogy esélyem sincs eltussolni, hogy itt vagyunk, hogy mi történik épp. Hallom, ahogy a férfi előttem mordulna, nyögne, könyörögne az életéért folyamatosan veszítve a vért átszúrt tenyeréből, és ha ennyi lenne csak, amit terveztem neki!
- Menjen innen! Ne zavarjon! Hagyjon minket békén, jól vagyunk! – tudom, milyen gyengék a kéréseim. Nem számítottam volna rá, hogy idejön bárki ilyenkor, ebbe az elhagyott terembe? Talán. Vagy nagyon is szerettem volna nézőközönséget a halálodnak, kedvesem? Erőm gyűjtve össze közelebb lépek az előttem ülő férfihoz, balommal megragadom tarkóját, jobbommal nyakához szorítom a kést. Ha az érkező közeledik, nyilván látni fogja, mozdulatom valós és fenyegető. – Különben... Megölöm, ha egy lépést is közeledni mer.

A francba érte, hogy ilyen ajánlatokat teszek. Pedig nagyon is lenne még dolgom veled, drágám, nagyon is lenne még... Tekintetem azonban nem hagyhatom a vért, nyálat csorgató, valaha oly sokat számított férfiún, hanem a közeledő alakot kell figyelemmel követnem. Ki ő, mi céllal érkezik? Ha támadni akar, talán kevés lesz, hogy késem annak a férfinak a nyakához szorítom – közben egy vehemensebb mozdulattal kitépve és elhajítva a kiálló fecskendőt belőle -, aki talán csak az én számomra bírt jelentőséggel valaha is egyáltalán. Tudatom megremeg, hallom, mintha kívülről kellene figyelnem magam, miként zihálok, miként gyorsul fel bennem a vér irama, ahogy körbe-körbe száguld, ahogy túlpezsdíti némileg elmém mocsarát. Ő lenne maga az isten? Azért jött, hogy ne hagyja, hogy a magam kedvére fordítsam képességeim? Hogy azért öljek, mert kedvem tartja, mert bosszúra éhezem, s ne azért, hogy teljesítsem szent kötelességem, hogy végezzek azokkal, kik nem méltók rá, hogy világunknak részei legyenek? Vagy a pokol angyala ő, s azért érkezett, hogy lerántson magával... De ha elvisz, én is viszlek, kedvesem! Késem bele fog mélyedni a torkodba annak ellenére is, hogy szebb sorsot, sokkal kínzóbb, lassabb, fájóbb halált szántam én neked.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Szer. Aug. 30, 2017 11:23 pm

from the HELLA BAD GUY

Lássuk hogyan is telt eddig ez a mocskos módon unalmas nap… Persze, persze, tudom én, hogy mennyire pofátlan dolog arra ilyen kifejezést használni, ami az átlag polgárok szorgos napjait teszi ki, de a fenébe is, olyan veszettül, de mocskos mód kérlelhetetlenül UNATKOZOM!!!! De viccet félretéve, még mielőtt megragadok valakit és csak azért üvöltöm le a fejét, hogy hátha fegyvert ránt vagy megüt, ez egy szokásosnál is eseménytelenebb hétköznap volt. Jó, azt meg kell hagyni, hogy ahhoz képest eléggé jövedelmező volt ez a pár óra, de ki számolja a krediteket, hogyha az igazán jelentős bevételt mindig az információ és a szívesség hozza?
De ne kontárkodjak bele saját napom alakulásának oly magasztosan semmitmondó rengetegének elősorolásába, mert a végén még valóban kénytelen leszek valami meggondolatlanságot tenni… Meggondolatlanságot? ÉÉÉÉÉÉÉÉN? Áh, ugyan, badarság, hiszen hiába mondták azt a kofák a Vas-bazárban, hogy ugyan, a láda nem jó semmire és még akkor se kellene senkinek ha ingyen adnák, talán sosem kötöttem jobb üzletet. Biza, két kredit, egy tányér gőzölgő takony ára egy életmentő lelki társért? Háh, a hülyének is megéri, még ha azóta bolondnak is tartanak, de… KI MERÉSZELT BOLONDNAK TITULÁLNI? Ja, persze, hát én, de ez egy hosszú történet lenne. Vagy csak nincs kedvem erre gondolni, meg arra a három tetves évre ami mögöttem áll, de kérem, amit meg kell tenni a parancs szerint ,az bizony meg kell tenni. De azért valahol sajnálom a dolgot. Neeem, nem azt a szerencsétlent akit ott hagytam átvágott inakkal és összezúzott gégével annak a betonkockának az oldalához láncolva, az csak egy kisebb szakmai fogás volt. Hogy is áll a lexikonban? Áh, már tudom is, „nyomok eltakarítása”. Találó, valóban találó és keresve se találhatnék erre jobb módszert, mint ingyen zsákmánnyá tenni az esetlegesen kilétemre fényt deríteni próbáló személyt az éjszaka húsra, vérre és velőre éhező csürhéjének. Szép is ez a világ amikor minden és mindenki megfelelően végzi a dolgát.
Jó, itt elő kellene kerülnie annak a kérdésnek, hogy én magam mennyire végzem megfelelően a saját dolgomat, de fölösleges is felhozni, mert a teljesítményem, hogy is szoktak fogalmazni? Áh, igen: kimagasló a maga nemében. Még szép, hogy kimagasló, már akkor az volt, amikor a sima kiképzésen egy egyszerű vizsgaküzdelmet kivégzéssel akartam befejezni, hát hogy a félkredites viharba ne lenne kiemelkedő a teljesítményem akkor, mikor valóban az irhám múlik azon, kit és mikor adok át az enyészetnek? De erről épp elég ennyi, a végén még azt kellene gondolnom, hogy felmagasztalom magam, akkor pedig ki tudja, még az is megeshetne, hogy Mojo kiakad. Mert igen, hiába van egész alakja fémből kiöntve, attól még saját személyisége van és kellően jelentőségteljesen tudja ezt közvetíteni is. Például szorult helyzetben nyithatatlan fedéllel, a kerekek helyett birtokolt egyetlen, széles fémhenger megakadásával, ami utána fület bántó és nagyon feltűnő súrlódással hívja fel mindenki figyelmét jómagamra, aki éppen valami olyat kívánna cselekedni, amihez minél kevesebb szemtanú kellene. De ilyen az élet, van amikor jönnek a bonyodalmak.
De ma bezzeg nem… Se egy összetűzés valahol amit élvezettel nézhettem volna végig pipázgatva, se egy vérengzés a tányér takonyhoz, se valami mutatósabb némber akit esetleg hangulatom engedett volna taperolni akár a testem akár Mojo testét, bár ahhoz már nagyon ügyesnek kellene lennie, hogy az megengedjem… Ki tudja, ha ügyetlen, a végén még felingerli Kujot, az ő haragjától pedig senki sem véd, talán csak Mojo, de ő kedveli Kujót, szóval vert helyzet, már alapból az indulásnál, ezt el kell ismerni. Szóval a mai nap egy pöcegödörben megcsillanó gránátot sem ér meg. Hogy miért? Mert csak a szokásos rutin, a szokásos emberekkel és ez borzalmasan unalmas. Jó, mondhatjuk némi halovány izgalomnak azt, amikor az ember kialkud magának egy pofásabb zacskónyi dohánynak csúfolt, aprított szemetet pár töltényért, de az már szintén a megszokás szülte pótcselekvés. Mármint maga az alku, a pipázást sosem lehet meginni, még akkor se, ha esetleg valami kevésbé érdemes anyaghoz jut az ember fia, de hát ez van, a szenvedélynek hódolni kell.
A lényeg az, hogy borzalmas volt ez a nap a végtelenül sok kutyagolással egyik megismert szeméthalomtól a másikig, reménykedve valami műsorban, ami rendre elmaradt, de olyan mértékben, hogy még kedvem sem volt kiprovokálni valami összetűzést csak a magam szórakoztatására. Igen, akkor a végén még elhullottak volna bejáratottan nagy gazemberek, akiktől mindig jó értesülésekhez és kellő mókához juthatok ha a helyzet úgy hozza. Úgy párhavonta, ami egész jó arány ahhoz képest, hogy alig élek itt ebben a fertőben. De a lényeg a beilleszkedés, amikor pedig megtudtam, hogy ehhez elég mindazokat a szabályokat színleg megszegni amikkel próbáltak egyenesben tartani az akadémián, nos, már kerestem is a helyet ahova kaparhatom az X-et.
Viszont ami mellett nem mehetek el szó nélkül, az az amit a már említett koma mondott végül arról az aranyszőke némberről. Hogy ki az és mit csinál pontosan? A fene se tudja, de egy mutatós luvnya akinek az arcán a halállal sétálgatók mosolya pihen, biztosan nem most kezdte az ipart, ha pedig ez így van, akkor nem ártana felkutatni, legalább valami talpnyalóját, mert biztos, hogy kell lennie. Hogy miért gondolom? Ugyan, szakmai titkokat adjak ki már az elején? Akkor hova lenne az izgalom, a tanulás és megismerés öröme? Vagy tévedek már megint és rossz keveréket kattintottam a pipámba? Megesik néha, de annyira nem jellemző, hogy ennyire oda nem figyelve cselekedjek, de ha már így sikerült, akkor így sikerült. Az biztos, hogy megtaláltam ezt a romkupacot, amit valami nagyeszű elit, hogy a fene vinné az összes fajtáját, pedig bizony köztük nőttem fel, úgyhogy tudom micsoda férgek ülnek a kényelmes, pázsitos udvaraik gondtalanságában, ide talált telepíttetni, mintha bizony a jónépnek kaja helyett olvasás kellene. De ezt inkább hagyjuk, a fontosabb az, hogy kellene találnom valami ócska térképet arról a környékről amit említett a cefrével házaló koma, mert igaz, hogy sokat járok arra… na jó, arra is veszettül sokszor fordulok meg, mert a minőségért fizetni kell, de a csatornák és hasonló mélyebb zugok ismerete nem tartozik a repertoáromba, elvégre bíra vagyok a franc bele, nem építész.
Tehát a leginkább kézenfekvő megoldás ez a lepusztult könyvtár itt, amit csodálkoznék, ha bárki is látogatna többért, mint valami esti vacok reményében, bár ami azt illeti, lehet itt keresnék elsőnek valami harapnivalót, még ha mozog is, ha annyira meg lennék szorulva. Na lássuk miből élünk… Az ajtó csikordul, nyikorog, ami nem csoda, biztos nagyon kevesen koptatják alatta a betont, de csak enged végül, amilyen sötét van bent, arra is rákényszerülök, hogy az emberéleten szerzett hegesztő szemüveget a homlokomra toljam, épp időben ahhoz, hogy amikor meghallom azt a suhogó neszt, láthassak egy vérző szájú nőszemélyt egy asztalnak tántorodni. Ejnye, megzavartam egy vacsorát? Ennyire udvariatlan még én sem szoktam lenni. Jó, ne hazudjunk magunknak, az árt a szépségnek… Honnan jönnek ezek a gondolatok? Tehát itt a nőszemély, meg a harapnivalója a székhez kötve én pedig csak csoszogok be a szintetikus borítást rég elvesztett fémorrú bakancsban.
Már éppen folytatnám az utat a félrebillent felirat felé, ami a térképek szekcióját jelöli, amikor ez a megzavart kismadár egyszerre elkezd nekem remegő hangon úgy szónokolni, mintha bizony a poszterről lelépett bírák közül való lennék, ami már önmagában is sértés lehet, de nem rovom fel, biztos csak ideges amiért falatozás előtt kaptam rajta. Bocsánatkérően megvonom a vállam, de a figyelmem csak felé terelem, ha már ennyire azt akarta, hogy kapjon belőle egy keveset, így akkor már viszont tényleg kénytelen vagyok közelebb bandukolni, magam mögött húzva egyetlen ép fogantyújánál Mojot, hű és mindig őszinte társam, hogy megszemlélhessem, mi is került az utamba. Fekete ruha, villogó, kissé riadt tekintet, érdekes arc, amit még valahogy ki is egészít a megfolyó vér az ajkakon, az állon. Igen, egész dekoratív, sőt, megkapóan hozzáillik a környezethez, de kénytelen vagyok belegondolni abba, hogy vajon mit is kellene tennem. Mint bíra természetesen a gyors és kíméletes halált kellene a fejére olvasnom, de mint nem a szabályzatot imaként zsolozsmázók körül kerültem ki, vajmi kevéssé látom be ennek tényleges szükségességét, lévén, akiből hasznot húzhatsz, ne öld meg túl gyorsan. Tehát marad a szemlélődés, hogy vajon miként lesz ebből hasznom, mert biztosan lesz, a kérdés csak az, hogy mi és mennyire fog tetszeni. Legalábbis nekem mennyire fog, mert az, hogy neki, az egyelőre vajmi kevéssé számít. De ugye a lényeg a kapcsolati tőke…
Elsőre azt kell feltételeznem, hogy már rég halott a széken ücsörgő alak, de ezt aljas módon elsodorja a fenyegetés, melyet mozdulatok előznek meg, hogy bizony ha még közelebb megyek, akkor meszeltek az illetőnek. Meg kellene hatódnom és alkudozni egy ismeretlen életéért? Ugyan, nem vagyok én fából, tudom, hogy ezt kellene tennem, de amennyire unatkoztam egész álló nap, ez is egy újabb unalomtól nehéz megoldás lenne, úgyhogy válasszunk mókásabbat.
- Ha valóban gyors halált akarnál neki… - Támasztom le Mojot egy asztal mellé, ráérősen feltámasztom magam annak szélére és előkotrom a gyújtót, amivel tüzet csiholhatok. Csattintok hármat a revolvertáron és már gyújtok is, hogy szép, egészségesen bő füstöt szívjak tüdőm mélyére. – Akkor már rég elnyested volna a nyakát nemde? – Kérdem kissé fojtott hangom, mely mintha víz alól szólna, míg pihentetem a füstöt bent, majd könnyedén fújok belőle egy karikát, jelezvén, mennyire nem hat meg a fenyegetés, de azért elrúgom magam az asztaltól, lassan, kimérten, szemlélődő kifejezéssel vonásaimon.
- Mit tett ez a szerencsétlen? – Érdeklődés? Talán, inkább csak puhatolózás, hátha nekem is kedvem lenne besegíteni. – Amúgy… Én összeszedném azt az elhajított fecskendőt, ha esetleg neked nem kell. Tudod, egy ilyen pofás eszközért igen jó árat lehet kapni. – Villantok rá egy széles mosolyt, bocsánatkérő pofátlansággal tárva szét a kezeimet.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Csüt. Aug. 31, 2017 6:59 am

from Talia

Kérlek, kérlek, ne rémülj meg úgy!
Nem éri meg táplálni lelkedben az érzést. Minthogy minden ott van tekintetedben, hisz jobb híján, mert mozdulni nem tudsz, az izmok s inak vonaglásában nem láthatom a szándékaid. Ott a gyönyörkeltő félelem, aminek látását vágytam oly mérhetetlenül. Hogy tőlem félsz, hogy tudod, őrült vagyok. Mert az is! Nyolc embernek osztottam csak nemrégiben szép halalt, hogy meglelj, hogy enyém lehessen a te végzeted is.

S én szád vonalára leheltem akaratom, milyen könnyű is neked, tudhatod, mit vágyok leginkább, mily sötét reményem volt arra nézve, hogy csókod nem kell ellopjam magamnak, hanem vággyal, hévvel adod meg nekem. Oh, balsors! Hogy csókolni többé nem leszel képes senkit se már? Mert kitépem nyelved, ki én, s szád helyét is elhalt szavak átkos, fekete kriptájává égetem, nem árulsz el többé senkit, nem lesznek szép szavak, melyeket oly könnyen hullajtottál, ahogy levelüket az őszi fák, nem fogod tudni többé megváltoztatni, mit mondanál. Beszéded nélkül, édes, csábító, hazug játéka nélkül az érdes nyelvnek, mely úgy bűzlik az elithez nem méltó szemét - cigaretta füstös aromáitól, éppen nem lesz kevesebb a világ.

De nem most teszem, nincs időm megvalósítani satnya, fejletlen embrióként testemnek szélnek eresztett vágyait, mert zavar az ajtó reccsenése, a kép, melyet nem láthatok oly tisztán, mint szeretném, a kép, melynek csupán sok feszült figyelem volna képes megrajzolni valós éleit. Ki vagy te, aki jössz? Ki vagy te, akit nem vártam s akire nem számítottam, kit rendszerint mint minden idegent kívánok pokolra, s rendszeresen segítek nekik oda eljutni is? Ki vagy és mit akarsz, segíts, elme, értelmezni a választ a közeledőtől, tisztuljon már a kép... Vagy túl korán teszek ilyen kívánalmakat? Mennyi juthatott vérembe a szerből, meddig kellhet várnom vajon?

Éktelennek tűnik a csörgés és csattogás. Nem tudom mire vélni, elmém kizárná vagy bezárná, ám nagyon is valós a zaj, mely megcsikarja dobhártyám most oly különösen érzékenynek tetsző felületét. Hunyorítanom kell, még mohóbban szorítani a fejet balommal, mintegy élő pajzsként szorítva mellkasom elé a révedő testet, melyet még mindig hevesen kívánok a pokolra küldeni. De nem, nem addig, míg nem áll biztosan kezemben a kis fegyver, amíg nem tudok mindent figyelemmel követni, amíg a közelebb erő otromba vendég arcát sem tudom elemezni kedvem szerint, pedig nem olyan messze ül le, s még meg us világítja kissé arcát a fény, amint "tüzet csihol".

De nem látom, nem rendesen, s mérhetetlenül zavar a tény! Mégsem fogok egy potenciális veszélyforrást arra kérni meg, hogy tegye kissé közelebb magát. Mozdulatot, óvatlant egyet sem teszek, legyen az szükségesnek mondható vagy kimondottan felesleges. Nem, jobb nem moccanni most, s tekintetem emelve el a fejénél fogva tartott testről, pillantás kíséretében felelni meg az asztalbitorló lassú kérdésfolyamát.

- Valóban, de ilyen áldozatokra hajlandó vagyok. Mégis csak az a legfontosabb végső soron, hogy ő ne élje túl - vonom meg kissé, épp csak vállam, hogy semmi se változhassék vele.
Füstje zavarja meg érzékelésem csak igazán, keveredve az így is apadt olajozású tudat egyén problémáival. Saját gyújtóm hiánya fájdítja szívem, de ennek a kis ruhának nincsen zsebe, másutt lakik hát most, s el kell viseljem egy darabig a világot nélküle. Szinte rosszalló lehet a tekintet, melyet odavetek, mintha szinte kellemesen érezné magát, megzavarva benne engem, hogy kellemesen érezzem magam.

- Ez egy köpönyegforgató - állapítom meg, s hangom határozott, tán kemény. Bosszú festi füstösre, na meg persze az, amit az idegen még ereget. - Segíts ki, nem vagyok otthon ebben... Mi is jár az ilyennek? - hümmögök, kissé eltartom a fejet magamtól, hogy szemébe nézzek. Félelem, újabb adag. Őrült vagy, Talia, beteg! Takarodj innen, vagy páros lábbal foglak kidobatni! - visszhangzanak a szavak fülemben, s szinte el is tudnám sírni magam. Ideges mozdulattal vágom a pengét foglyom torka oldalába, csak annyira, hogy főbb eret ne érjek, de fájjon... Hadd fájjon neki! Hadd legyen biztos benne, hogy rövidül az élete.
- Igen, drágám, mi is jár neked? - somolygok. Őrült vagyok, kétségtelen. Kissé eltántorodom, hátra, az asztalig. Alig hiszem, hogy az idegen ugrana az én kedvesem életét megmenteni.
- Hát szedd össze. Ha elhúzol és nem kíváncsiskodsz, vidd a fecskendőt és kvittek vagyunk - kíváncsi pillantást próbálok a másik felé irányítani, de keresnem kell a testet. Kissé fáradtan támaszkodom meg az asztalon, jobbomban a véres eszközt szorongatom. Mit felelsz, kedves idegen? Nem félsz, hogy megöregít, vagy akár rögvest elveszejt némi kíváncsiság?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Csüt. Aug. 31, 2017 4:31 pm

from the HELLA BAD GUY


Vajon halottnak kellene lennem? AZ elmúlt évek alatt igen sokat merengtem ezen, hogy mi lehet akkor, hogyha valójában az egyik eslő hónapban egyszerűen valaki elnyeste a nyakam és minden ami utána történt, csak a saját láncaitól szabadult elmémnek a játéka vagy ami még mulatságosabb lenne, hogy valójában valóban kinyúvadtam egy sötét sarkában a városnak, a kísértetem pedig ezt nem akarta elfogadni és mint valami kísértő árnyként járja az utcákat. Szinte lenyűgözne a lehetőség, hogy egyszerű, fakó fantomként járom az utcákat és a begyöpösödött népeknek még csak fel sem tűnik a dolog, mert annyira el vannak foglalva a túlélés viszontagságaival. Nos igen, ez valóban meg tudna magyarázni elég sok dolgot, mint például azt, hogy elég sokat lőttek már rám, de eltalálni valahogy nem sikerült. Persze a legtöbb esetben azért, mert Mojo volt olyan kedves, hogy elég ugorjon és a saját testével védelmezzen, aminek nyomai a mai napig is érintetlenül látszódnak a felszínt borító mélyedések, szaggatott szélű nyílások és mély barázdák képében. Ó Mojo, te vagy a legjobb tars akit csak akarhat magának egy mocsokba merített fegyveres, hiszen nem iszod el az italt, nem nyúlod le a pénzt és még a nők se pártolnak inkább téged, komolyan mondom, amint lehetőségem engedi, szentté avattatlak és valahova készíttetek rólad egy gyönyörű freskót, ahol mindenki megcsodálhatja érthetetlenül fenséges alakod.
Tehát, maradjunk ennél a csodás ábrándnál, hogy valóban csak egy fantom, egy kóborló kísértet vagyok, mert ez annyira tetszik, még ha megannyi ellenvetés is érkezne a kijelentésre, elvégre árnyékot vetek, de az betudható a túlvilági lét által megszállt rihadaraboknak, hű ládikám pedig bizonnyal hasonlatosan megszállt eszközként könyvelhető el. De miért is merült ez fel? Tényleg, miért merült fel? Affene…
Áh, persze, a reszketeg kis feketerigó miatt, aki olyan furcsán ráncolja a homlokát a látásomra. Lehet nagyon megilletődött a zavarkodásomtól, hiszen nem is lehetne ennél ocsmányabb módon megzavarni egy kezdődő vacsorát amihez még most készíti elő az áldozatot, minthogy csörögve-zörögve beslattyogjak egy ilyen helyre, ahol még talán a por is oly vastag, hogy hullát lehetne rejteni alá könnyű szerrel. Ez igazán udvariatlan… Igen Mojo, épp rólad van szó, miattad ennyire zavarodott szegény teremtés aki csak el akarta metszeni ennek a tuskónak az életét jelentől érhálót, de tudod mit? Nem haragszom, Rád sosem tudnék haragudni én egyetlen igaz cimborám, te tars a bajban és oltalom a töltények esőjében. De elég az ömlengésből, a végén még tényleg azt kell hinnem, hogy túl közel kerülünk egymáshoz, azt pedig nem engedhetem, hiszem mégis csak társak vagyunk, mármint munkatársak és rosszul venné ki magát. Főleg úgy, hogy még hímnek születtünk mindketten.,. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem ejtesz át ezt illetően, mert akkor bizony rosszban leszünk, de nagyon…
De vissza erre az érdekfeszítőnek ható nőszemélyre, legalábbis remélem, hogy tényleg nem valamelyk ópiátra sikerült rágyújtanom a sötétben és csak képzelem azt, hogy valóban érdekes lehet a helyzet. A szavak szerint a lényeg az, hogy ez az illető meghaljon, viszont ha tényleg ez a cél, akkor mégis minek kell itt játszogatni vele, sokkal, de sokkal egyszerűbb és praktikusabb lehetőségek egész tárházát tudnám felsorakoztatni a megoldást illetően, pedig még csak nem is ez a fő profilom, de tudjuk hogy van ez, vagy tanulsz a környezetedtől vagy rajtad fognak gyakorolni a szemfülesebbek. Itt természetesen körbeiktathatnék megannyi kérdést arra vonatkozóan, hogy de mégis mi a fészkes francért kell megnyomorítani és nyáladzóvá tenni ezt a már most emberi roncsot, de nem, miféle faragatlan frater lennék, ha belevágnék egy hölgy szavába, amikor éppen szinte vibrál a feszültségtől, még ha erősen kétlem is, hogy a jelenlétem zavarná. Avagy mégis az tehet a dologról nem pedig az, hogy Mojo mennyire, de mennyire udvariatlan volt a belépőnt pár lépése alatt? Az igen sajnálatos lenne, a végén még meg kellene vonnom magamtól egy teljes napra a hullapáleszt vagy a kiéhezettebb szajhákat, hogy vezekeljek egy ilyen arcátlanság miatt. Na egy frászkarikát, bár a fene se tudja, hogy mi az a frász, mármint nem a pofonra grondolok vagy a rémületre, hanem valami olyanmire amiből tényleg lehet karikát fonni. Hm… Nehéz eset, mindig is zavart amikor előjöttem olyan kifejezések amiket nem tudok kellőképpen vizualizálni, de ez van, majd keresek valami őreget aki talán emlékszik arra, hogy ez mi is lehet. Vagy ha már könyvtárban vagyok, lehet érdemes lenne szétnézni itt. Igen! Valóban, már most meg is kellene indulnom, de ez a csicsergő némber csak folytatja a sort és felszalad a szemöldököm arra, hogy mivel.
Tehát a fószer egy áruló? Legalábbis minimum spicli, ami minden környezetben igencsak nagy bűnnek számít, főleg úgy, hogy három éve élet ebben a pudvás mocsokban és egyszer sem keresett meg, ami már önmagában is főben járó bűnnek minősíthető, így bírói státuszomnál fogva itt helyben arra ítélem, hogy… Oh, elnézést az egy másik műsor, a francba Mojo, igazán szólhatnál ilyenkor!!!! Node, a lényeg, hogy egy aljadékról beszélünk, aki az ember titulust sem érdemli meg, nemhogy még másként kelljen nevezni, így pipa, teljesen jogosnak ítélem a kivégzést, méghozzá a minél lassabbat, de a gondolataim nem ereszthetem igazán szabadon, mert olyan kérdés röppen felém, amire elsőre csak pislogok. Átlátott volna az álcámon, amit egészen eddig képes voltam minden körülmények között megtartani? Neeeeeem, az képtelenség, hogy ilyen sötét viszonyok között, amit mindössze a pipám parazsa foszlat meg valamelyest… Igaz is, ideje volna újabbat slukkolni, a végén még kialszik a parázs… Óh igen, milyen szép is a homályban lebegő szélesen elteürlő füstfelleg, ahogy egy vérző nyakú illető felé rebben, s miként a füst foszlik meg a rebbenő női tester, úgy ugrik meg avagy inkább tántorodik el a határozott, ám valahogy mégis határozatlan mozdulat után a lányzó, egészen nekidőlve egy asztalnak, mintha nem is akarná elfogadni a tényt, hogy márpedig félmunkát végezni igen etikátlan dolog. Hogy miért? Mert úgy majd másnak kell feltakarítani, amit alapvetően én magma is szíves örömest vállalok, de még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy effélét felajánljak, de most őszintén, attól, hogy akár még csinos is lehet, annak alapján amit a tompa és nagyon gyér fények alapján leszűrhetek, még nem alapozhatok egy munka avagy egyéb kapcsolatot arra, hogy mennyire látszanak a körvonalai.
Most illene foglalkoznom azzal amit a fecskendőre mondott, utána vetni magma és elhordani az irhámat, már ha valóban létezik az irhám és nem a fantomos verzió a létező, na de tényleg el ezzel a képtelenséggel, a végén még megsértődik a szellemnek önmagát képzelő jellemem… Hogy mi? Áh, hagyjuk, inkááb tudjuk be annak, hogy nagyon unatkoztam ma, megesik.
- Tudod, ha engem kérdezel… -Lépek kicsit közelebb, egy elég csálé körív mentén lépve el a szék mellett, hogy talán többet lássak az alanyból. – Nagyon sok vélemény van arról, mit is érdemelne egy ilyen mocsok. Ha feljebb mész pár sarkot a Hetesben, akkor az ottani banda biztosan hevített késsel kapná le az irháját és ki tudja, lehet míg él a tüdejét is kitennék levegőzni, de az nagyon hosszú és mocskos munka, szóval felesleges egy ilyenre ennyi energiát pocsékolni.
Vonom meg a vállam, amolyan kinek mi jön be jelleggel.
- Ellenben vannak olyan bandák akik élet-halál küzdelembe dobnák, hogy lássák kereshetnek-e a szenvedésével, ami szintén egész jó, csak megint időpocsékolásnak nevezném, legalábbis annak könyvelhető el és elveszik az öröm, hogy saját magad oltod ki az életét. – Újabb mély slukk, könnyed karika, melynek útját olyan arccal követem végig, mint aki nagyon elvarázsolódott a gondolatra és csak akkor pislogok újra a nőszemélyre mikor a karika szépen elérte a székben ücsörgő áldozatot. – A személyes megoldásom erre az esetre az szokott lenni, hogy egy szépen felizzított késsel ki kell metszen a nyelvét, aztán kikötözni egy olyan helyre, aminek a közelében van egy nehezen megközelíthető pont, ahonnan végig lehet szemléli amint az éhes kannibál bagázs elkezdi lerágni a nyers húst a testéről, miközben vonaglik. Igaz, itt is elveszik a személyes, szinte intim pillanat ami az élet húrjának elpattanását eszközölve igazán és mélyen maradandó lehet, de ha erre vágysz, tudok neked szerezni egy jóféle lőszerszámot amivel amikor már majdnem belehalt a rágogatásba, egyszerűen és sterilen arcon tudod durrantani, hogy mégis a te kezedtől purcanjon ki.
Elmerengek, hisz mennyi szép emlék fűz ilyen megoldásokhoz, de nem, nincs értelem nagyon elkalandozni, a végén még tényleg azt hinné, hogy bolond vagyok, akkor pedig hová lenne a jóhírem? Avagy inkább a biztos bevételt jelentő hírhedtségem?
- Szóval, besegíthetek?

.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Pént. Szept. 01, 2017 8:29 am

from Talia

Szemébe akarok nevetni sorban mindenkinek, aki valaha azt találta mondani, hogy beléptem a sorba, azt teszem, amit mások akarnak, úgy ahogy nekik jó, és csak egy szolga vagyok. Hát szembe vagytok köpve mind! A tudásom, az mindig is érdekelt, eldönteni, ki az, aki életben maradhat, ki az akit meggyógyíthatok, a ti tisztetek volt, én meg legyek hitelemet felhasználva és latba vetve a gyilkosotok, akire szépen néztek és mindent megtesz a kedvetekért.

Majd eldobtok, mint a rongyot, mivel foltos becsületét tisztogatjátok előtte a mocskos elitnek, hát köszönöm, köszönöm nektek, hogy szemem nyitva már, és saját kezembe vettem az életet és az uralkodást fölötte. Ne is csodálkozzatok rajta, hogy úgy vetem az előttem ülő nyakába az apró pengét, oly nyugalommal, mint ki biztos benne, hogy a lehető legjobbat cselekszi, s mégis oly idegesen, annyi mérgező düh által mart lélekkel - gyűlöletem a mindenem, abból fegyverkeztem fel az elit mocska ellen, ha képmutatónak is tartanak, mert a régen az én szám is etető kézbe marok.

Tekintetem a közelebb lépőre irányul. Csörgő-csattogó társát nem húzza maga után tovább, aminek már csak a szerektől pillanatnyilag igen érzékennyé vált fülem végett hálát adok. No, nem mintha meg kívánnám azzal bántani, hogy távolabb maradásra utasítom a furcsa dobozzal együtt, meg hát ennyi kockázatot engednem muszáj, ha meg akarom látni legalább a körvonalait. Próbálom is koncentrálni tudatom, de nem sokat állapítok meg belőle továbbra sem. Nem, pedig még közelebb lép, s ráadásul száját is beszédre nyitja, hangja könnyed, mintha nem is épp egy gyilkossági kísérletet nézne közben, itt is van máris az én oldalamon, munkám megnézheti, szinte büszkén húzom ki magam, még ha az asztalnak tántorodom is.

Kissé megfeszítve gerincem, fejem emelem, tekintetem végképp próbálja szivárványhártyám központjába vonni a képet, mégis ki az, aki lassan már mellettem áll, aki úgy fürkészi leendő halottamat, régi szeretőmet, bár undorít a szó, s nevezzük inkább áruló mecénásnak, ami máris jóval inkább kellemes... Mintha legalábbis saját halottja lenne, amolyan játékszer neki, nem mintha kölcsön kívántam volna adni, nem mintha igényelném a segítséget hogy elpusztítsam őt. Vagy tán így festenék? Szinte mogorva a másodpercnél rövidebb pillantás, melyet jelzésértékűleg vetek a férfiúra, miközben mérhetetlen szédülés fog el, s kapaszkodnom kell az asztal szélébe szinte már. Micsoda pompázatos hatása van hát ennek a szernek is! Abban bízom, mozdulatlan áldozatommal is épp így forog közben a világ.

- Nem adom senkinek, ő az enyém - mordulok, ahogy bandákat emleget. Bizony, tény, ezren ezerféleképp kínoznák, s tekintve, hogy az ilyesféle hallucinálás ott szerepel szerem hatásai közt, amit mesél, amit lefest, túl könnyen képzelem el, hogy egyik kezemmel el kell eresszem az asztalt, s azt szám elé emelni, megállítva, tagadva, s tán nem láthatóvá téve némi jellegzetes öklendezést a gondolattól. Nem, ez kétségtelenül nem az én asztalom. -És annyi időm sincs, sajnos, nekem okvetlenül ma éjjel kell végeznem vele, így szerepel a naptáramban is - és ha ismerne kissé, meg se lepné, hogy szokásaimhoz, szabályaimhoz, s ezáltal a naptáramhoz is olyan szorosan tartom magam, ha csak lehet. Különben még büntetnem kellene magam...

- Nagyon fantáziadús ötleteid vannak - ismerem el, szinte megriadva, miféle perverz profi is lehet az, aki a társaságomba került. De nem húzom el. Végül is nem rólam van itt szó, nem engem kell kivégezni, gyorsan vagy lassan, kínzón vagy egyszerűen is tegyük. Próbálom feltolni magam az asztalra, de kezeim megremegnek, hülye voltam, hogy ilyen környezetben hagytam magam átengedni a vágynak, hogy megint magamon teszteljek valamit, miközben tudom, milyen veszélyesek. Kissé kókad fejem, Pilláim lesütöm, oldalra biccentem nehéznek tűnő, sajgó főtagom. - Honnan értesz így hozzá?- hallom saját hangomon, mint halkul el. Intenék, gesztikulálnék, de helyette az asztalba kapaszkodom. Múlj már, múlj már a fenébe is! - Persze, a vendégem vagy némi fájdalomra - már csak zúg a torkom, az egész olyan távoli. Alszom-e félig, miközben beszélek? Vagy épp egy másik univerzumban tartózkodom? S ha mégis engem ölne meg inkább, akkor most jaj nekem.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Szomb. Szept. 02, 2017 1:42 pm

from the HELLA BAD GUY

Az irigy mindenit te némber! Villan át gondolataim megtépázott függönyein az érzület, amint meghallom a szavakat arról, hogy márpedig ez az életképtelen, nyáladzó húszsák a tulajdona és másnak nem ereszti át. Elbírálom-e? Ugyan, dehogy hiszen miért vetemednék arra, hogy leleplezzem önmagam? Oh, bocsánat, ez mást jelent… Ejnye, talán tényleg a szívott füsttel lehet valami gond, ennyire nem szoktak nehezen bekattanni a dolgok.. Vagy éppen ki… HÁHHHÁHH… Hm? Ehh… Ez most egy belső monológ akart lenni vagy már megint magamban beszélek? Ki tudja? A franc bele, hogy ez a lányka gyilkolni akar, de amikor megkapja a választ akkor itt öklendezik nekem, mint valami úri csitri! Jó, jó, nyugodjunk le, ez nem az a környezet amikor idegeskedni kell, hiszen a születő lehetőségek paradicsoma ez, ahogy minden alkalom, amikor eltakarítani való hulla áll előttem. Na jó, általában fekszik vagy ücsörög mint ez a mostani, meg azt sem lehet elhanyagolni, hogy ez itt még rontja a levegőt és a hangulatot a nyöszörgő szuszogásával, ami már magában elég lenne hozzá, hogy minimum Mojo megrágja ez kicsit az arcát. De nyugalom koma, nem lesz itt hasonló brutális elbánás, elvégre mégsem hagyhatom, hogy egy ilyen finom és törékeny kis madárka azt lássa, amint a legjobb társ a világon nekiáll vérengzeni. Bevallom, az még néha engem is rosszul képes érinteni, hiszen megesik, hogy képtelen vagyok visszafogni és akkor csak kapaszkodni vagyok képes egyetlen csodálatos fogantyújába, próbálva lerángatni az áldozatról, de mindig visszaugrik és általában fejre meg torokra, hogy esély se legyen a menekvésre… Szegény szerencsétlenek, az a sok szétrepedt koponya, bezúzott torok és elroppantott csigolya… De most mit mondhatnék erre? Ha nem Mojo tenné meg ezt nekem, mint valami szívességet, akkor talán Kujot kellene segítségül hívnom, ami nem való a világnak, legalábbis a dolgok jelen állása szerint jobb az, ha nem piszkálja fel senki annyira, hogy ugatnia kelljen.
Kissé megrázom fejem, hogy kushadjanak a gondolatok benne, rebbenjenek szét a képek, hiszen a végén még lemaradnék olyan hasznos információkról, mint a naptár említése valamint a tény, hogy bizony ennek a személynek aligha nevezhető valaminek illenék ma éjjel megnyuvadnia, tehát ha azt vesszük, akkor valamennyire szorít az idő, de csak valamennyire. Hogy ez onnan tudom, hogy próbálom kibogarászni a cefetül gyér fényben, mégis mennyit mutat a karomon egymás mellett sorakozó hat karóra, melyek közül egyikben sem cseréltek elemet legalább tíz éve ha tippelnem kellene vagy valami belső metronóm számolja nekem az idő múlását? Végülis, a szív elég jó mérő lehet akkor, ha nem pörgeti fel valami barom aki ki akarja húzni a gyufát vagy egy nőcske aki nagyon ki akar hozni a sodromból, bár ott ugye teljesen más minőségben… Oh, az a tegnapi némber is azzal a villogó szemmel és az élesnek tűnő fogakkal… Megkapóan édes volt ahogy meg akart késelni, de hát mit tehettem volna, nem akartam hagyni magam, hogy csak úgy elkaphasson, hiszen akkor hol maradt volna a móka nagyobbik része? Na, ne kalandozzunk el holmi pépesre csapkodott sarki ribi pofázmányának emlékképeit illetően, a végén még tényleg felzaklatom magam a gondolattól, hogy nem fosztottam ki a hulláját… Hm… Vagy mégis kifosztottam? A fene se emlékszik, az elmúlt három év kissé összemosódik, a végén még az is lehet, hogy csak gondoltam rá, hogy kipróbálom milyen gyorsan hasad meg a feje? Esetleg képzelődtem és ábrándoztam, hogy nekem akar ugrani egy bökővel? Áh, furcsák ezek a túl kevés alkohollal eltöltött napok, de hát nem lehet mindig egy teljes üveg hullapálesz a zsebemben az ilyen esetek kiküszöbölésére… Nem mintha Mojo nem vigyázna legalább két lapos flaskát, de az titok, úgyhogy inkább felejtsük is el, hogy ilyeneket pihentet a gyomrában, a végén még azt hinné, hogy el akarom lopni tőle a jól megérdemelt zsákmányt… Nem nem! Határozottan nem kell nekem az, hogy a fegyvertársammal kelljen birokra kelnem egy pár nyeletnyi cefréért.
Deeeeeee, kanyarodjunk csak vissza az eseményekhez, hiszem egy teljesen kulturált és meglepően érdeklődős kérdést vehetek magamnak címzettnek, hiszen kétlem, hogy a szuszogva vergődő lény foglalkozására irányult volna a kismadár dallamosan kókadt hangjából született puhatolózás. Oh, micsoda prózaiság, mindjárt elalélok magamtól… De nem, nincs itt az ideje semmi ilyesminek, amikor újra megcsillogtathatom csodálatosnál is remekebb képességem arra vonatkozóan, hogy eladjam magam és a felsorakoztatható szolgáltatások listáját, így tehát teszek pár billegősen görbe lépést vissza imádva féltett ládikóm felé, s közelebb vonszolom, hiszen kénytelen vagyok húzni a padlózaton, mert csak ellenállna, lévén lámpalázas szegény, de ez valahol érthető, nem foglalkozott annyit ezzel a műfajjal mint én, de ez van, ő a kemény és hallgatag én meg a szószátyár.

- Jajj, milyen udvariatlan egy tuskó vagyok! – Csapom össze ujjhegyeimet, majd az összeérintést követően úgy hullámoztatom őket, mint valami voodoo-hívő a két tömbre lévő nyomortanyák széléről, hogy végül eljussanak kezeim mélyre varrott zsebeim mellé, melyekbe könnyedén merülnek, ami nem is nehéz egy ennyire széles zsebszáj esetén, de mit is várhatunk egy fegyverkabáttól, még ha itt-ott lőtt lyukak, tépett szakadások, hasított vágások is tarkítják, minthogy praktikus legyen. Balom egy talán ökölnyi kis fém rudat emel elő, míg a jobb szintén egy hasonlót bűvöl elő, lusta a mozdulat ahogy megforgatom ujjaim között a két eszközt, majd egy-egy hüvelyk nyomással kattintom be a valaha biztosan pazar fényárt ontani képes zseblámpákat, melyek mostanra mindössze a tucatnyi helyett egy-egy döglődő leddel sárgállanak fel, hogy az opálosra mocskolódott plexilapok mögül alig pislákolva ontsák azt a beteges fényt amit még produkálni képesek, s alulról, államtól egy arasznyira tartott fényforrásokkal világítom meg pofázmányomat.
- Éééééén vagyok a vágyak teljesítője! Ééééén vagyok az, akire mindig is számíthat az aki megszorult! Éééééén vagyok mindenre a megoldás, mikor egy hulláról van szó! Mert éééééén vagyok… - Kis hatásszünet, lehetőség, hogy a számban tartani próbált, minden mozzanatra vészesen billegő pipám a helyén maradva megnyugodhasson kicsit az imbolygásban. – A Sírásó! – Húzom ki magam büszkén, mintha bizony pofátlanság lenne nem ismerni avagy legalább nem úgy tenni, mintha a lányka hallott volna már rólam. Két gyors pislogás, mert érzem, hogy kifelejtettem valamit, s mikor értelem gyúl a szememben, kapom oldalra a fejem, egyenesen a lámpalázas Mojora, hiszen már megint itt akaratoskodik nekem… Biztosan duzzog amiért nem hagyom megnyilvánulni, de a fene vinné el, ez most nem a komor fenyegetőzés ideje, itt most új üzletről van szó. – Mojo… itt a taps helye… - Súgom túlságosan is hangosan kedves ládikóm felé, majd észre sem veszem a mozdulatot, amivel a közelebb eső bal lábam szapora ütlegekkel csattintja a bőre vesztett bakancs vasalt orrát a fémnek, ezzel holmi dobbanón csikorduló zajt csikarva ki az alkalmatosságból, melyre mindössze elismerően biccentek, teljes határozottsággal. S karjaim széttárom, a gyér fénykévéket magamra vetve két oldalról, így festve meg szinte egész alakom ezzel a talán undorítóan sárgás reflektorozással, de oda se neki, mindent a leendő ügyfelekért.
- Az első tanácsadás ingyenes, végeredmény miatt érzett elégedetlenség esetén két újabb alkalom számítható fel ingyenesen, természetesen csak akkor, hogyha a kivitelezés az én részemről nem volt elfogadható, a tanácsok téves értelmezése nem kötelez ilyesmire. – Kattintom ki a zseblámpákat és dobom vissza zsebeimbe őket, hogy jobbom ujjait újfent a pipa köré fonhassam, jutalmazván magam egy újabb, mély slukkal az attrakcióért. – Tehát, miben segíthetek a kishölgynek? – Húzom széles vigyorba képem, épp úgy, miként a bazárok kofáitól tanultam, csak szívélyesen, hiszen a vevők mindig szeretik, hogyha ők vannak a középpontban.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Szomb. Szept. 02, 2017 8:19 pm

from Talia

Milyen megalázó! Pont most kell bevonnom szerény társaságunkba egy vadidegent, kedvesem, amikor mindketten épp olyan menthetetlenül förtelmes állapotban vagyunk. Amikor te megbénulva vérzel, főleg a nyakad, ami úgy fest, igen szimpatikus számomra, hogy belevéssek mindenféle dolgokat, először a tűt, most meg ezt a förtelmes kis pengét, kezdem gonosznak hinni magam, türelmetlennek, hirtelennek, pedig isten látja a lelkemet, nem szoktam ilyesmin még csak gondolkodni sem.
Nem, mindig is szelíd voltam, mindig is a segítő szándék volt az első, ami előtört belőlem, ha olyasmi ütötte meg a szemem, fülem, hogy valakinek gyógyír kellene.

Hogy mi változott? A pillanat hevében tettem meg a lépést, ez igaz, első gyilkosságom szinte véletlenül történt, és a beteg nem volt már gyógyítható, legalábbis kis eséllyel élte volna túl, és nulla volt a valószínűsége annak, hogy a testének még valaha hasznát veszi. De az orvos eszköz, aki - ami - nem hoz saját döntéseket, és minthogy én mégis így cselekedtem, büntetésem a még szigorúbb fogás, a még szorosabb póráz lett, és kijelölték mellém azt a férfit, aki minden mozdulatom szabályozni hivatott - Őt, téged, kedvesem, ki most előttem e széken üldögélsz oly csendesen, szinte várod a sorsodat, míg végre rád talál.

A férfi, aki oly könnyen vette tudomásul, hogy épp egy gyilkosságot elkövetni készülök, csak először lép közelebb,ám aztán szinte rögvest távolabb is kerül. S már megint a csörgés, a csattogás! Szétrepeszti fülem a zaj, minthogy kínzó fájdalommal jár e percben még leendő halottam susogó sóhajait, a tüdejébe szorult levegő zúgó moraját hallgatni is, hagyján még az, de a fémnek csörrenései! Szinte összehúz a görcs, mely a fejem kapja el a ricsajra, még ha csak rövid időre is.
- Udvariatlan? - merülne fel a halovány kérdés szám szegletén, de hamar megkapom a választ, a férfi ugyan mire is érthette ezt. Kattanást hallok, s ahol eddig hunyorogva keresték íriszeim az ismeretlen vonásokat, most szó szerint gyúlik fény az árnyak helyén, és a kissé tán bozontos szakáll mögött, fölött az eleven tekintet villanása nyugtatja meg szemeim: mégis csak egy egyszerű férfi ez is. Bár egyszerűképp kissé mégis különös, azt nem lehet tőle elvitatni, és ha eddig is így láttam ezt, hát amint hallom pezsdülő új szavait a torkából felfakadni, csak még inkább hinni kezdem, ez biza így lehet.
- A sírásó - inkább ismétlés ez, mint valódi kérdés, és inkább fel sem merül, hogy igényelnem kellene bármi további magyarázatot. Helyette régi mondás jut eszembe, amit valami tréfás könyvben fedezhettem még fel ennek az ósdi helynek a tárgyai közül egynek lapjain: hol a szükség, ott a segítség. Ez illik csak a helyzetre igazán.

- Kiábrándító, gondolom, de egyelőre egy élő férfiról van szó - mormolom szédelegve, és lekászálódom az asztalról, mely eddig próbált hű támaszom lenni a bajban, odahajolok az emlegetetthez, hogy kissé ködös tekintetemmel vizslassam az el nem látott sebét. - Még, igaz? - vetül fel új kérdés ajakimról, de a semmibe hullik, mert újdonsült ismerősöm, akit persze még nem ismerek, és aki a saját neve helyett valaki máshoz, talán képzelt barátjához beszél (és miért is én tartom akkor bolondnak magamat? Jó kérdés ez is), amivel aligha tudok mit kezdeni. És aztán hozzám megint, de nem éppen arról, amiről a társalgás elkezdődött, illetve segítséget ajánl, talán engedelmeskedőn, amiért olyan gonoszul letiltottam róla sebtiben, hogy megölje, akit én akarok megölni, még hogyha erre egyelőre képes éppenséggel nem is vagyok.
- A végeredménynek, gondolom, a halála számít. Azt meg, gondolom, nehéz elrontani.

Miközben szavait elemezgetem nem éppen értőn, fürkészni igyekszem mozdulatait is, de bevallom, még mindig nem látok sokat, a fény sem annyit segít, mint én azt szeretném, szinte semmivel nem jobb a helyzet tőle, de talán biztonságosabb is nem megmondanom neki, hogy nem a külső sötéttől nem látok én, hanem attól, ami itt van a csinos kis fejemben, belül. Elhúzódom hát némileg a vizslatott szúrásnyomomtól, és megkerülve a széket és a félholt kedves barátomat, odalépek a férfi mellé, közelebbről próbálván szemügyre venni, mit pakol. Eszköztára tetemesnek tűnik, mintha felkészült volna valamire, és nekem máris pörögnek a kerekek odabenn, ki küldhette, hogy találhatott ide? Vajon a végső célpontja netán én vagyok? Mert ha viszont véletlenül került ide, még akár erősítésnek is jól jöhet alkalomadtán, ha téged, Drágám, mégsem tudnálak kivégezni időben. A napirendhez való alkalmazkodás pedig mindennél fontosabb.

- A tanácsok téves értelmezése? Ha véletlenül máshogyan sikerülne az életét kioltani, mint tervezem, én akkor sem hiszem, hogy nagyon panaszkodnom illene - vonom meg a vállamat. Kénytelen vagyok megtámaszkodni valamin, és a lekapcsolódó lámpák elvesző fénye helyén azt a valamit kissé kétségbeesetten is keresi vaknak érződő tekintetem, balom a láda felsznét simítják keresve kapaszkodót, amit azonban nem találok, és mivel más tulajdonához nyúlkálni nem illik, szinte rémülten kapom el onnan ujjaim, hátra is tántorodom megint. Illene lassan megtalálnom az egyensúlyomat.
- Csak - hümmögök némileg, keresve ismét saját asztalom képében olyan felületet, ahol némileg dűlöngélve, de legalább megtarthatom magam. - Hogy bántsa kicsit? - nem tudom, mit kellene kérnem vagy mondanom. Talán ez valamiféle üzlet, talán ajánlanom is kéne valamit. Nem tudom, ebben nem vagyok otthon túlságosan. Remélem, majd kisegít, ajánl valamit, vagy legalább sorolja a feltételeit.



A hozzászólást Talia L. Sarid összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 06, 2017 2:27 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Hétf. Szept. 04, 2017 9:21 am

from the HELLA BAD GUY

Kitartóan bólogatok azon, ahogy a lányka ejtegeti kifelé a szavakat azon a kissé kába száján, de ezzel nem is kezdhetek semmit, hiszen biztosan meg van illetődve, hogy végre személyesen is találkozhat személyemmel, aki olyan sok és megfelelő szolgálatot tett már a Hive színe-virágának, persze ha a penészvirágokhoz képest is rusnya alakokat errefelé nevezhetem így, de végülis miért ne, ennyi szeretet és öröm nekik is jár, még ha soha nem is képzeltem volna mennyire ocsmány népség is lakik itt-ott ezekben a sikátorokká szűkített utcákban. De nem, ezzel tényleg nincs értelme most foglalatoskodni, hiszen itt, szinte a küszöbén egy jól jövedelmező társulásnak, miért fecsérelném erre amúgy is igen érdekesen kattogó kerekeim fordulatait…
Viszont most komolyan belegondolva, tényleg ennyire rusnyának látom a lakosságot? A fenét, a legtöbben teljesen átlagosak, sőt, vannak nagyon is mutatós darabjai ennek a mocsokban úszó kis városkának, de hát milyen hely is lenne a világ, hogyha legalább a szajhák nem lennének kellően karbantartva? Öhm… na jó, lehet erről tényleg nem kellene nyilatkoznom, a végén még azt hihetné bárki, hogy én tartom fenn a legtöbb kupit a látogatásukkal, de ezzel tényleg nem kezdhetek semmit, szegény lányoknak csak kell valami meleg a gyomrukba… De mi ez a viszkető érzés? Neeeem, nem ott lent, ahol fegyvereim legnemesebbike pihen, hanem itt, valahol a halántékom táján, mintha bizony elfelejtettem volna valamit, legalábbis mindig akkor kezdek el érezni ezt az enyhén irritáló érzést, de biztosa csak a paranoia meg a megszokás, hogy annak kell lennem, de… Ugyan Mojo, ne dörgölőzz már a lábamnak itt a kuncsaft előtt, a végén még azt hiszi, hogy komolytalan bagázs vagyunk, aztán ugrik az üzlet. Nem mintha a bevételtől való elesés lenne ami felzaklat, hiszen megmondtam, az első alkalom ingyenes, hogy kialakulhasson a megfelelő bizalom a felek között, hiszen ha esetleg nem is elégedett a kapott szolgáltatás minőségével, legalább amiatt az lehet, hogy semmibe sem került a dolog, szóval ha azt vesszük mindenki nyer. Persze, mindenki, hiszen legalább formában maradok, ami mindig és mindenkor nagyon fontos. Gondoljunk csak bele, mi lenne ha berozsdálnék és képtelen lennék minden szívfájdalom nélkül kitörni egy nyakat amikor kredit van a dologban? Megengedhetetlen mulasztás lenne, a végén még arra kellene költenem a bevételt, hogy valamilyen szerrel elaltassam a bűntudatomat, szinte borzasztó lenne.
Hosszan slukkolok a lassan apadó dohányból, már ha annak lehet gúnyolni ezt a keveréket, de attól még a célnak tökéletesen megfelel, csak a fene vinné el, hogy nem tudok mindig karikát fújni belőle, legalábbis ennél a cuccnál mindig kérdéses. Na várjunk csak, ez most az amit akkor szoktam meggyújtani amikor nyugalmat akarok magamnak és van benne valami szintetikus tudattágító vagy a szokásos pöfékelnivaló? De most komolyan, ez jelenleg nagyon nem mindegy, hiszen az egyiknél érthető, hogy miért nem sikerül a karika, a másiknál meg azt jelezné, hogy kezdek kijózanodni, ami egy nagyon, de nagyon sajnálatos esemény lenne, a végén még át kellene kattintanom a revolvertárat egy másik gyújtanivalóra.
Szinte el is vesztem a fonalat ebben a gondolatmenetben, de csak magamra találok, mikor a kishölgy hozzáér Mojohoz és rémülten eltántorodik mellőle. Én pedig csak furcsán félrebillenő fejjel figyelhetem az eseményt, hiszen még csak nem is morgott rá senki amiért hozzáért szegényhez, elvégre nem illene ráijeszteni, az pedig szinte udvariatlan, hogy ennyire ijesztőnek lenne esetleg titulálva hűséges társam és védelmezőm, de vegyük út, hogy még a meghatódottság kábulatában lebeg, így nem vonjuk felelősségre.
De szemöldökeimmel csak nem bírok, olyan lendülettel szöknek a magasba a felfogott szavak hallatán, hogy azt bizony könnyedén a hajammal lehetne összekeverésbe hozni vagy mi is erre a jó szó, lehet nincs is, hiszen a szemöldök nem a fejtetőre való, az pedig már magában is megengedhetetlen, hogy a hegesztő szemüveg is megfeszítse a gumírozott pántot, azzal fenyegetve, hogy máris disszidál és elrepül a sötétségbe a könyvespolcok közé. Oh, tényleg, alapvetően térképért jöttem, de oda se neki, végülis az a fajta munka sokkalta inkább ráér, úgy sincs aki felelősségre vonhatna a teljesítést illetően, csak röhögnek a markukba a ténytől, hogy nem annyira veszélyes a környék. A fenét nem olyan veszélyes, hiszen attól, hogy egy-egy főmocskot kivonok a forgalomból, még nem jelenti azt, hogy nem áll egy még rosszabb a helyére, de ez van, majd ha visszatérek… Visszatérek? De hát el se mentem… Na jó, attól, hogy egy pártucat szajha erről másként vélekedne, meg néhány olyan nőszemély is aki úgy gondolta az megfelelő ellenérték lesz a szolgálataimat illetően, még értsük jól a dolgot. Deeeee ez most lényegtelen… Na jó nem, de na… Munka van, kérem alássan!
Rácsodálkozásom tárgyat akárhogyan is vesszük, mégiscsak a hallottak képezik, hiszen a nyakon ejtett slendrián, mégis igen gyors mozdulattal véghezvitt szúrás nem éppen a finom kis bántalmazás témakörét érinti, legalábbis saját vélekedésem szerint, de ki tudja, lehet kezdek elpuhulni, az pedig nagyon nem lenne dícséretes, a végén még nem lesz elég Mojo arra, hogy védje az irhámat...

- Nos, az első foglalkozás ingyenes, tehát ha valóban csak egy kis vérendzésre vágyik a kishölgy, ám legyen, bár szerintem mégis csak illene elnyesni rendesen azt a torkot, így a végén még újra csiripelni fog valamelyik nem kívánatos személynek, az pedig igazán nem lenne hasznos, ha ez a kis gennyedék fogná magát és egyenesen a bírákhoz szaladna ugye...
Bezony nem vóna jó az, mert akkor a végén még le kellene durrantanom pár értetlen kollégát, az pedig senkinek sem jó. Valóban nem jó? Hát, ahogy vesszük, végülis az mindig jó, hogyha a saját kis kedvenceimbe tudok némi plusz lőszert szerezni, valami istentelen marhának pedig még a leürített fegyvereket is el lehetne adni, hogy az első használatnál letépjék a kezét, amivel mindössze anniy lenne a sajnálatos, hogy nem maradnak ilyenkor egyben a pisztolyok, pedig mekkora üzlet lenne belőle, a sok marha megveszi, kirpóbálja, elszáll a keze és utána csak le kell törölgetni egy kicsit a markolatot és jöhet a következő delikvens. De ennyire azért ne merüljünk el az ábrándozásban, a végén még leszakadt végtagokkal fogok álmodni, megint.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Kedd Szept. 05, 2017 7:26 am

from Talia
Ó, kedvesem, hát vesszek el nyomban, ha értelek. Mi kényszerít arra, hogy úgy nyüszíts, mint kinek sorsa fölött elszántan lóbálják a kést? Mi ébreszt benned komor, ellenállni képtelen vágyat arra, hogy érdeklődő pillantások ellenére sóhajts s morogj, vagy akármit is, mit még béna torkod megengedett? Igazán aligha bántottalak, apró szúrás csupán, mit kaptál, s ezóta már könnyen lehet, vért tovább ereszteni megszűnt kis szúrott sebem.
Homályba vész tekintetem, tompa a való érzékelése, ügyelnem kell legközelebb a szereim magamon tényleg nem használni fel, ha most kivételesen még szerencsém is lehet azért, mert itt ez a különc alak, ki úgy biccentget a fémláda felé, mint ki élete szerelmének ostoba, nyáladzó kérdésekre válaszol. Ki tudja, ha rendesen látnám tekintetét, az még mit árulna el, de mostanra a zseblámpa is kikapcsolva elkerült, s így véleményt formálni a férfialakról puszta néhány szó hallása révén igencsak nehéz.

De miért is szorulna e különc éji találkozó bármi véleményre? E pontig csupán azt fontos megállapítanom, hogy problémámat megsegíteni, a feladatot bevégezni helyettem igen nagy kedvvel ajánlkozik, én pedig sokadszor hagyom el biztos helynek tűnő asztalom, jobbom ujjai sokadszor fogják közre a nem csak véres, de szeremből is még valamennyit nyilván tartalmazó keskeny kis pengét.
- Nem! - morranok határozottan, bár kissé festhet az inkább sutának, tekintetbe véve jelenlegi állapotom, melyben, belátom, társadalmi rétegem pillogó és magáról alig tudó tagjaként soknak épp nem tűnhetek. Nem mintha fenyegetővé kívánna válni hangom vagy tekintetem, ugyan! A fenyegetés mint olyan egyébként is egy merőben felesleges dolog, minthogy valaki vagy veszélyes, vagy nem az, s a két határvonal közt a mezsgye nem épp a legszélesebb, de aki ott tartózkodik, annak aligha volna szükséges ígérgetnie.

Én magam sem azért nyitnám szóra szám megint, hogy fejtegessem, segítő szándékkal érkezett vendégemnek megtennie veled, drágám, mit is szabad. De bármi oka is volna annak, hogy beszédkészségem, s vele vágyaimat rá, hogy torkomon értelmes hangsoroknak szorítsak helyet, élesítsem, nem tudatjuk meg azt, mert figyelmemet zaj vonja magára, s pedig kintről érkező, valamely jármű zúgása az, tán többé is, ahogy az épület előtt megállni készülődnek. A felismerés keserűn vezet arra, hogy tudatom ébredni kezdjen a dőlő-boruló testnek gurba vonulatában. Bizony, lehet, hogy idegenek járnak itt, s ez voltaképp le sem tagadhatató - ha idejöttek, e környékre épp ezidőtájt, bizony három jelenlevő között valamelyik könnyen keresve érezheti magát.

Úgy sejtem, ki jártas a gyilkolásban, jártas a menekülésben is. Tekintetem mégis villan annak arcába, ki kevéssel előttem - mellettem áll, s próbálok szakáll és egyéb szerelékek között bármi jelet kutatni az egyértelmű tényre, hogy észlelte ő is, valamely nem kívánt vendégeink akadhatnak igencsak hamar. Nagyot nyelek. Valamelyest a szertől adódó hányingert kényszerülök visszanyelni, bár némi undorom támadt már azon szépséges kínzás-ötletektől is, melyeket kedvesem számára az új ismerős adott.
- Lehet, de csak lehet - hullanak ajkaimról a szavak kopár semmibe, fojtottan, alig hallhatón. Markom szorul késemre lelkesen, de szinte félve, minthogy sosem jártak még üldözőim ily közel, hogy egy gyilkosságot, mely kezem által elkövetve lenne, megakadályozzanak. - Hogy esetleg engem keresnek - folytatom, ha már megkezdeni kényszerültem valamiféle vallomást, de a játszani szükséges szégyen helyett óhatatlan sugárzik tekintetemből a büszkeség, s épp azért ki se mondom, hogy nyolcrendbeli gyilkosság lehet az, amiért követnek, s itt fekszik ujjaim közt a vélhető kilencediknek is gyilkos fegyvere.

Várakozón tekintek kedvesem remegő, nyüszörgő alakja felé, még ha várakozásra így már oly kevés időm is maradt. Nem. Nem kellene, hogy kivégezzelek, mint egy állatot, miközben nem az állat sorsát érdemed, hanem valamely elrohadt, satnya ember-maradvány vagy csupán, kopár húsodat bőrétől fosztva kellene itt hagyni kósza rovaroknak és penésznek, ha te már nem is eszel semmit életedben, legalább az még lehetsz, mi téged megesz.
- Talán, de csak talán - sóhajtom ki reszketegnek tűnő ötletem - el kellene tűnjünk, Uram - javaslom, s némileg hátrálok megint asztalom felé, megállok valaha volt mecénásom, s tán sötét, plátói szeretőm előtt, méregetem, mint a kelméket szokás, mely halálnem, drágám, lehetne szebb neked?

S tudatomba szúr a tény, nem tudom, tán nem is akarom megölni, bőréből szaggatott kötéllel húznám leginkább magammal, hogy kövessen, hogy talpam nyalja, míg egyéb táplálék híján éhen halni kényszerül. De nem, ez aligha megoldható. Még nekem magamnak is túl nehéz egyenesen tartani magam rövidke másodperceknél tovább anélkül, hogy támaszkodni kényszerülnék. Gyötrő a tudat, hogy így kell lennie, de praktikus ötlet, s arra egyáltalán gondolási képesség híján adok egy esélyt az újabban érkezőnek, hátha ily helyzetre is tud valamit.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Csüt. Szept. 07, 2017 7:19 pm

from the HELLA BAD GUY

MIlyen kellemes ez az este, de most komolyan, egy leendő, sőt, szinte már meglévő ügyféllel egy igen rusztikus, lepusztult könyvtár közepén ahol talán csak azok a könyvek nem rohadtak el teljesen amiket valamilyen oknál fogva elzártak az egykori alkalmazottak, az egésznek a közepén pedig egy nyöszörgő húszsák, minek egyetlen s legnagyobb szépséghibája az, hogy még lélegzik. Bár, vehetjük akár úgy is, hogy nem is akkora gond ez, elvégre akkor hova lenne az elvégezhető munka lehetősége? A kannibáloknak elvégre bárki ott tudja hagyni a dögöt egy utcasarkon, de azért nem árt tudni, hogy mégis melyik környék az, ahol békén is hagyják ha ledob egy hullát és nem akarják őt is belefőzni a kocsonyába a pórul járt egykori embőcke mellé. Persze ezt csak kicsit körül kell járni, vetni egy-egy sandább pillantást a tényleg beláthatatlan sarkokba, esetleg a rend kedvéért megereszteni egy-egy lövést is azokba a lyukakba, ahonnan akár elő is bújhatnak ezek az éjjeli kis nassolók, de ha kellően sok tetemet dobálsz le a területükön, akkor egy idő után elkezdenek úgy tekinteni rád, mintha valami beszállító lennék vagy a gondnok aki szinte óramű pontossággal hozza a tápot amin aztán lakmározhatnak a népek. Milyen szép is ez a város, hiszen mindenki képes megtalálni benne a feladatát, még ha ez legtöbb esetben nem tetszik a törvényt annyira hirdető kollégáknak, de mit van mit tenni, úgy sem lehetne megoldani minden esetet, annyi bírát nem lenne képes eltartani a rendszer, főleg nem azzal a felkiáltással, hogy koszt és kvártély jár minden toborzottnak.
Deeeeeeee inkább lapozzunk két szebben összefirkált oldalra, mert akkor legalább találhatunk is valami érdemlegeset is ezen a közepesen unalmas estén, hiszen itt a kis feketerigó, aki hol imbolyog, hol kicsit akaratoskodik, de szinte azonnal elbizonytalanodik, mintha bizony valami igazán rosszat vagy komiszat csinált volna, pedig mindössze annyi a hibája szegénykének, hogy bizony nem elég biztos a keze ahhoz, hogy csak úgy elmetsszen egy nyakat, de erre végülis mit lehetne mondani? Majd belejön, a fene egye meg! Elvégre épp ezért vagyok itt, hogy segítsek… Vagy nem? Mintha valami más miatt jöttem volna… Hm… Furcsa, pedig mindig azt mondják, hogy az emlékezetem kikezdhetetlen, főleg hogyha tartozásokról van szó, de valóban hihetek egy olyan embernek aki arról próbálja elterelni a figyelmem, hogy ő is tartozik ám, de nagyon örül, hogy épp nem tőle akarom betartani? Mondjuk ilyenkor mindig Mojo az, akihez fordulhatnék támaszért, kár, hogy neki hiába jó az emlékezete, általában játssza a némát, meg a hallgatag keménylegényt, aztán a legváratlanabb pillanatban viccel meg valami olyan aljassággal amiről végül beugrik mit is akartam fejben tartani.
Rándul egyet a fejem, méghozzá féloldalasan feküdve szinte jobb vállamra, mikor meghallom a hangokat, amik egyből beleakaszkodnak abba a mocskos és foltos posztóba ami hályogként simul a szememre ilyenkor, de valahogy nem igazán érdekel a dolog, legalább nem jobban, minthogy amikor újfent slukkolnék a pipámból, akkor nem jön semmi, mert bizony az a rekesz kiürült. Ilyen az én formám, amikor tényleg kellene egy nyugtató lélegzet az elmélkedéshez, akkor fogy el a cucc, de mindenki nyugodjon meg, csak pár mozdulatra vagyok a vágyott szippantástól, tényszerűen egy kattintásra, ami a revolvertárnak címeztetik, majd még vagy négy másikra, mert bezzeg ez a megveszekedett csiholó csak nem akarja az igazat, de végül csak megadja magát, persze ehhez szükséges, hogy Mojo párszor megpaskolja, de ez mindennapos jelenség, hogyha az én próbálkozásom nem hozza meg a kívánt hatást, akkor jön a durva erőszak, amit másra nem is bízhatok… Kivéve Kujót, de őt nem igazán kellene felhergelni, hogyha tényleg minél kevesebb halottat akarunk, ami jelen esetben és legideálisabb számítások szerint az egy lenne, mégpedig a székben seggét oly ráérősen meresztő uracska, mert bizony látszik a gúnyáján, hogy valami magasan hordott orral parolázó akárki. Talán meg kellene hajolnom vagy be illene mutatnom magam neki, hátha nem látta a produkciót mert éppen háttal álltam neki? Lehet meg kellene tenni, csak ne kezdene el viszketni a tarkóm amikor ismételnem kell magam… Annyival, de annyival nyugodtabb lenne a világom, ha nem akarnák, hogy megtegyem minden egyes alkalommal, mert egyszer még belefér, az még betudható a nyomatékosításnak, de amikor már két-három ismétlésnél járok, akkor arra egyszerűen nem lehet ép és higgadt hozzáállással felelni…
Node, vissza az üzlethez, még ha ez most a promóció is, elvégre jó benyomás nélkül soha sem lehet gyümölcsöző egy kapcsolat… Látom csak kellene az a slukk, méghozzá lehetőleg jó terjedelmes, mert tényleg össze-visszán járnak még a gondolataim is a megszokott szertelen káoszhoz képest is, de oda se neki! Hol is tartottam….? Peeeersze, az a rohadt motorbőgetés, hogy mindenki hallhassa a környéken, hogy bizony frissen gurult ki a szerelőműhelyből, mert ilyen tiszta hajtja egy bíra járgányának csak akkor lehet, ha éppen újra megfürdették az egész blokkot olajban… Bíra? Komolyan ez villant a fejembe? Hogy a pitvaros ragya ütne ki a lábszárán annak aki ilyenkor ezeket a poszterről lemászott mocskokat ide küldette!
De nincs időm szitkozódni fennhangon is, lévén valami igazán érdekes dolog történik, mégpedig a madárka… na jó, nevezzük ügyfélnek, az mégis csak tisztességesebb, minthogy kislányozzam… Tehát a nagyra becsült leendő megbízó olyat kotyog ki tétován a száján, amire már nem tudom még magasabbra emelni a szemöldökömet, lévén egy ilyen kis ártatlanka mivel érdemelhette ki, hogy azt gondolja pont érte jöttek? Jó, abban lehet valami, hogy egy székhez kötözött áldozat nem éppen a legjobb pont amikor esetleg záros határidőn belül… Vegyük reálisan… Heeeehhhhhhhheeeeeehhhheeehehehhehehehehhee… Mojo, kérlek kushadj… Oh, ez nem Te voltál? Eeeeelnézést, biztos összekevertelek valakivel… Szóval egy frissen olajban áztatott és két kissé hurutosabb blokk, vagyis egy nagyon fényesre kinyalt bíra van itt meg két taknyos akik megkapták az éppen felszabadult csotrogányokat. Remek, szóval úgy gondolták, hogy éppen itt akarják vizsgáztatni a kölyköket, amit valahogy megértek, ez egy nyugis környék, csak elvétve vannak olyanok akiknek tényleg van fegyverük és vissza is tudnak lőni, szóval tökéletes gyakorlópálya, ha azt vesszük, hogy a teljesen jogtalan eljárásrendet kell minél inkább megkedveltetni a suhancokkal. Na gyerekek, ezt most nagyon benéztétek!
Széles vigyor lobban ajkaimon, amolyan minden egyes egészséges fogat messzire csillogtató, a lehető leginkább bizalomgerjesztő vicsorom ez, míg balom ujjaival visszahúzom szemeim elé a hegesztőszemüveg lencséit, s egyetlen fülénél fogva emelem meg Mojót, hogy ténylegesen kushadjon egy kicsit és átcsoportosítom erőinket az ügyfélnek olyannyira preferált asztalkája mellé, ha netán valami nem éppen a legjobban alakulna.

- Díjazom a humorát! – Villan ismét a mosoly a madárkára amikor azzal jön, hogy lehet le kellene kopni a porondról, mert itt valami gubanc lehet, de mivel nem szeretek loholni, főleg nem úgy, hogy a veszettül ellenkező társam is rángatni kell magammal, inkább maradunk ahol vagyunk, abból még ki lehet hozni valamit. Sőt, nagyon is sok mindent, de ami a lényeg, hogy még viszonylag sok időnk is akadhat, mert ha tényleg annyira díszbarom aki jött velük – szinte teljesen biztos – mint ahogy hiszem, akkor még vagy negyedórán át azt fogja hallgatni a két frissen nyeregbe pattant kretén, hogy bizony mennyire fontos a büszke tartás és az elmélyített hang amikor bezúznak egy amúgy is avétos ajtót.
- De térjünk a tárgyra, biztos ami biztos alapon, hiszen tarthatatlan, hogy ne legyen meg a kívánsága, tehááát… - Körülhordozom a sötétített lencsék miatt igencsak lesatnyult látásomat a környezeten, s közben elmélázva szippantok egy slukkot a valamivel érdekesebb keverésből, mitől tüdőm telítődésével vérem is harsányabban kezd zubogni, hogy tényleg el kelljen töprengenem azon, vajon tényleg a mókásabb estékre használt kotyvalékba áztatott szemét ég éppen a fémben vagy csak az újabb adag töltények megszerzése az ami lázba hozott. De ahogy más mondtam… a rohadt ismétlés… hagyjuk… Inkább odacsámpázok egy fél lépéssel a feketerigó mellé, konstatálom, hogy mennyire kényelmetlen jobb vállamra fektetett fejjel létezni, ezáltal egyenesbe billentem a nyakamon hordott szélkelepet és bizony olyan dologra ragadtatom magam, amire csodálatos neveltetésem miatt igen ritkán szokásom, balommal egyszerűen ráfogok a kést tartó kézre és még mielőtt bármiféle ellenkezés lehetne a dologból, a nyáladzó roncs gégéjéig vezetem a mozdulatot, hogy a rövid, de annál élesebb alkalmatosság bizony tövig szaladjon a légútban, ott kicsit megtekerem a csuklóm, így a megbízóét is, csak a bizonyosság kedvéért és egy horogszerű rántással kitépem a másik barázdált falat is. Igen, így már mondhatjuk, hogy bizony fáj neki, mert nem nyuvad ki azonnal, de az biztos, hogy minden egyes még szenvedve nyelhető korty levegő csak újabb kínokkal jutalmazza addig, amíg szépen, komótosan belefullad a saját vérébe. Egészen kedves dolog, de tényleg… Legalább van ideje átgondolni a tévedéseit amik eddig vezettek, én pedig odatehetek egy pipát a noteszbe az újabb elégedett ügyfél oszlopba. Szép is ez az este…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Pént. Szept. 08, 2017 2:18 pm

from Talia

Még azt hinném, hogy a férfi vérre áhítozik, vérontásra legalábbis, ha nem tudnám ezóta biztosan. Mert lehet, hogy a szem megcsalja az embert, mint ahogy vonzottad a tekintet, drágám, te is, míg éppenséggel össze nem szurkáltalak. Mert lehet, hogy az ember oly botor és következetlen teremtés, hogy legesélyesebben inkább belesétál a csapdába direkt is, mit felállítottak neki, hogy elégtételt reméljen aztán azért, amit elszenvedett, sőt kínkeservvel sajnáltassa társai által magát. Igen, ezt megszoktam korábban, a "nem tudom" egész tucatjait, a tehetetlenséget és a nyafogást, az engedelmességet, mely megkeseredett szájízzel szőtt mondatokat ereget, a hűséget, melyben ott csapong rab-madárként a ki nem engedhetett fájdalom. Bizony, bele lehet szokni könnyedén, hogy a döntéseket helyetted más hozza meg, és egy életre odaragadsz a mázhoz, többé szabad akaratod nem lesz mozdítható.
Ezt tetted velem, te szinte síró szemű, rothadó lelkű gyávaság, így akartál engem is ketrecbe szorítani, és a magad játékát játszani velem? A magad tudásának nagylelkű adományaként dicsekedni el mindazzal aztán, mit én tudok?
De nem, nem szabad ezen eltöprengenem. El kellene téged taposni, kedvesem, mint egy büdösbogarat, vagy hagyni itt rohadni meg örökre, és nevetni magamban utólag a gondolaton, hogy a másik szabadságát mégis melyikünk vette végül el. S már csak azért is ki kell szakadjak abból a komor eszmefuttatásból, mely le látszik rántani, mert a zaj, amit hallok, tán mégis inkább valós, mint nem az, s most először határozott akarattal kell odahatnom magamra - ébredni kell a tudatnak, múlni az egyensúlyvesztésnek, józanná válni minden gondolatnak, mert akár az is lehet, talán, esetleg, hogy bajban vagyok.
Vagy nem is? Úgy fest, csak egy pillanatra tán, ahogy szemeimmel valamelyest látni vélek épp, akármit is, hogy a különc alak, kivel összekeverte épp zajló szálaim valamiféle sors keze, tán még csak kissé sem izgatott a - lehet, hogy mégis csak beképzelt? - zúgás robaja hallatán. Nem, sőt humorom dicséri, minthogy szám nyitottam, ha emlékeim alig képesek is maguk közt őrizni azt, néhány másodperccel vagy egy-két perccel ezelőtt voltaképp mi is történhetett. Tán nevetni kéne? Ideje annak jött el most, hogy viccelődni kezdjünk? Nekem minden, minden szavam komoly volt óhatatlanul, beleértve azt is, hogy a férfinak, igen, drága szerelmem, neked, bizony halni kell, s azt is, hogy más keze meg nem ölheti. Én azonban képesnek továbbra sem érzem magam, hogy ezúttal ne méreggel, pardon, úgy értem nem kellő körültekintéssel tesztelt gyógyszerrel öljek, s szinte várakozón pillantok az idegenre, ki akkor megszólal újra, megpedzi kíváncsiságom bizonyos húrjait, majd nemes egyszerűséggel, éspedig oly gyorsan, hogy szédelgő pillantásomnak követni megpróbálni sem érdemes, elkapja a pengét tartó kezem.
A reccsenés csak, mi magára kapja a tekintetem. Színeket továbbra sem igazán látok, hisz, a fenébe is, sötét van itt kívül-belül, de a foltok épp elégnek bizonyulnak, meg a fájdalmat jelző hörgés-nyögés, minthogy üvölteni nem tud az áldozat... Az én áldozatom! Egy embert gyilkolok meg épp, ki annyi mindent érzett szükségesnek megtenni értem, ki oly jó volt hozzám, s most egyszerűen egy penge szúrja át kegyetlenül legútjait!
- Mit képzel?! - ugrok szinte hátrébb, tépve kezem ki az ujjak közül. Apró sikkanás hagyja el torkomat, két tenyerem csapom össze, a penge, igen, a gyilkos fegyvered, kedvesem, csattanva-kongva a kőre hull.
Tekintetem kapom az arcába annak, ki kezem bitorolva el gyilkossá tett most már megmásíthatatlanul. Dübörög bennem a keserű, dühös tudat, mégis hogy képzelte el? Lassú, sok szenvedést ígérő halált akartam neki, komor pillantásommal égetni el őt, lecsókolni ajkairól a mérget, akarom mondani, a gyógyszert, mely nagyobb dózisban nyilván halálos, ahogyan a legtöbb, mit mostanában alkotok. Igaz, terveimen az idegen sem sokat változtatott, hisz vérbe fúlni végső soron igen kellemetlen lehet, legalábbis aligha szórakoztatja azt, akivel megtörténik a dolog, inkább csak azokat, kik arra vártak hogy sokat szenvedve pusztuljon el majd az illető.
Így végső soron bosszúságom helyét gyorsan elégedettség veszi át, s hiába akarnék komor maradni, nyelvem hegyén egy szóba összeáll minden gondolat: "kilenc".
S én halk morranással veszem tudomásul azt, hogy szó nélkül is igaza van, bizony a legjobb ez, amit tehettünk, így valamivel erősebb lélekkel nyúlok pengém után, hogy felvegyem, óvatosan - de nem elég óvatosan természetesen - kóstolni meg róla a vért, hisz úgyis ismerem már ennek a testnek ízét, a por meg nem érdekel. Nem, viszont az él felsérti nyelvemet, s most kénytelen vagyok a fájdalommal karöltve tudatomba idézni még egyebet is.
Felszisszenek.
- Te ostoba - a kést tartó kezem külső felével csapom erővel arcon a már így is túl nem élhető állapotban leledző férfit, hogy zsákként dől el, s vele borul a széke is. Ó, lehettem volna okosabb! Annak kellett volna lennem. Mert a vérrel együtt sebzett nyelvem kapott a szerből bőven ismét, pilláim megremegnek, s ismét hátratántorodom. Mi lesz hát ebből?
- Kérem, kérem - suttogok magam elé, olyan az érzet, mint mikor valaki ki akarja tépni nyelvemet, mint mikor valaki a nyakamra lép, mint mikor szorongatják a torkomat, jaj nekem! De az asztalnak támaszkodva, s valahol elhullajtva közben a pengét azért éles kacaj csendül torkom szegletéből, fémes íz önti el szám, de én legalább nem fulladok bele.
- Ezt szépen csináltad - kell mindenkinek az elismerés, bár hamar ébredek, valójában én vagyok az, ki megölt téged, drágám, újdonsült barátom csak kissé motivált.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Pént. Szept. 08, 2017 10:26 pm

from the HELLA BAD GUY

Hogyan is szövődnek a barátságok? Nos, ez egy valóban érdekes kérdés, hiszen azok az ostoba tuskók a belső fal túloldalán és még magában a falban is, úgy hiszik, hogy bizony a barátság egy olya megkapó dolog, mint az első szerelem, de most őszintén, mi köze lehetne egy formás seggnek vagy egy szemnek tetszőn ringatózó, tenyérbe illően megfeszülő, harapnivalón meredő bimbójú… Nah jó, mit is akartam mondani? Áh, persze, szóval egy formás nőcskének mégis mi köze lenne ahhoz amit az ember felismerhet egy leendő partnerben? Mert tény, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a kettő egy és ugyanaz is lehet, vagyis majdnem, hiszen vannak nők akik tényleg képesek arra, hogy társként legyenek jelen és ne ágybetétként, de az igen ritka. Node, kanyarodjunk is vissza a gondolathoz, mert a végén még tényleg elveszek a felidézett sikongató némberek emlékeiben…
Szóval ugye a barátság, amihez annnyi, de annnnnnyi sok feltételnek kellene teljesülnie, ha azt akarjuk, ténylegesen az legyen és ne valami érdekekből fakadó hazugság. Vegyük például a legjobb és legteljesebb példát amit valaha ez a mocsokban és bűnben olyan kellemesen dagonyázó városka valaha láthatott, tehát Mojo és szerénységem esetét. Nem röhögni ott a sarokban! Igenis komoly a dolog, méghozzá megfellebbezhetetlenül, még ha ebben a pöcegödörben nem is ismerjük a bíróság fogalmát csakis a bíraság rejtelmeit… Ugyebár ki mennyire mélyen… De felejtsem már el azokat a nőcskéket, mert a végén tényleg arra kell vetemednem, hogy az újdonsült ügyfelet itt hagyom a bírák harmincadjára és inkább keresek valami mutatósabb kupit ahol kiereszthetem a gőzt.
Szóval Mojo és az én történetem valahol ott kezdődött a Vas-bazár poros betonján, amikoris a koszlott, villódzó neoncsövek hajnali fénye rávetült csodás alakjára, melyet semmi egyéb sem fedett, mint… Áh, hagyjuk ezt a nyakatekert marhaságot, a lényeg az, hogy szerencsétlen ott feküdt félholtan a koszban egy asztal alá eldugva és elfelejtve, mint valami kivénhedt munkás aki már képtelen megemelni a csavarkulcsot vagy megbillenteni az olvasztókohót a fémöntéshez. Én pedig éppen igencsak csehül álltam akkoriban, már ami a barátokat és a kapcsolatokat illette, így egy zseniális egymásra találás volt. Persze minden kapcsolatnak megvannak a maga buktatói, vagyis a kezdeti nehézségek és a döccenők, de aztán mindig jön valami, egy pillanat, amitől kezdve mindkét fél elismeri, hogy bizony ők egy csapatba tartoznak, akármennyire is tettek keresztbe a másiknak. A mi esetünkben, mert már szerintem ennyi idő után és átélt kaland után hivatkozhatok így a párosunkra, a döccenők komolytalanok voltak, már ami azt illeti, hogy ő fogta és megmakacsolta magát, hogy ő bizony nem megy sehova, akármennyire izzadok is, de arról persze egy mukkot nem volt hajlandó szólni, hogy talán nem a görgőjével felfelé kellene megpróbálnom mozgásra bírni… Igen Mojo, ne lapíts annyira, te is tudod, hogy mennyire makacs voltál eleinte, pedig én megszavaztam neked a kezdetektől fogva a bizalmat! Hehh, ezt a hitetlen ládát...
Szóval az a bizonyos élmény, ami úgy látszik örökre összekovácsolt minket egy kellemes, őszi napon volt... A fenét, a bús franc se tudja, hogy mikor van egy sivatagban ősz, szóval valamelyik olyan napon ami pont olyan mint az összes többi és semmi különleges nem történt az ég egy adta világon, csak a szokásos módi ment, név szerint a könnyed kis üzletelés, majdnem unalmas verekedés nézegetése az egyik kifőzde előtt, meg a morfondírozás, hogy vajon ér-e nekem annyit az éppen kinézett szőke luvnya, hogy elcseréljem az idejét pár nyeletnyi vízért. Szóval tényleg eseménytelen egy délelőtt volt, amit végül csak sikerült megmentenie annak, hogy pár marha kitalálta, hogy ők bizony nem akarnak fizetni a kajáért, inkább ledurrantják a szakácsot, aki szerintem a Hive legpocsékabb „levesét” gyártotta, így a halála nem túlzottan hatott meg, lévén aki ennyire pocsékul készíti el a taknyot, az tényleg nem érdemli meg, hogy nyereséget szerezzen rajta csak azért, mert éppen ő a legközelebbi kajakufár a Hatos-Hetes kapuja mellett. Igen, ez a dzsumpiban volt, nem valahol a kinyalt marhák fala mentén, szóval még az is hétköznapi lett volna, hogy lecserélődik a személyzet, de azok a bolondok kitalálták, hogy megsarcolják a drága jó vendégeket is, ezt pedig nem tűrhettem, hiszen én akartam megkopasztani őket, csak éppen látványosan jó alkuk árán, hogy később is szívesen vásároljanak tőlem szemetet. És ahogy jött a sor, hát csak rám esett a figyelem, hogy bizony Mojo biztos sok értékes dolgot rejt, így legyek kedves átengedni a pénz szűkében, ellenben fegyverrel kellően ellátott népség kezére. Mit ne mondjak, eléggé vonakodtam a dologtól. Ekkor esett, hogy a drága cimbora méltóztatott megmenteni az életem, egyúttal megmutatva bátorságát és gyorsaságát, hiszen rögtön a nekem címzett töltény útjába állt, felfogva testével a csapást és még arra is lehetőséget biztosítva, hogy zavartalanul kattintsam fel fedelét és onnan játszhassam ki saját ütőkártyámat.
De miért is fontos ez?
Tényleg… Miért…is…?
Hm…
HM!
A felismeréstől majdhogynem sikerül meglógnia pipámnak, de a csalfa dögöt még idejében kapom el fogaimmal, így nincs számára menekvés, marad ott, ahol van, sőt, még egy mély slukkot is elvárok tőle, amivel csak még inkább lódíthatom vérkeringésem, egyre bizonyosabbá válva, hogy ez az a szer amire szükségem van, bár kissé sötéten látom tőle a világot.. Ohhh, bocsánat, az szemüveg… De ez mikor kerül…? Ja, persze, én húztam vissza helyére, már tiszta sor, semmi gond, minden a helyén és köszönöm ismét Mojo, hogy nem szólsz rám, hogy én voltam. Na szép, még éppen dicsérem, erre teszi a kukát és lapít, de azért röhög magában azon, hogy mennyire nem vagyok képben…
Jó, ez nem teljesen igaz, az a pont még megvan, hogy a rigócska kacsójában tartott késsel átszaggattam a húszsák gégéjét, bár meg kell hagyni, nem valami nagyra értékelhető sem a kés sem a munka amit végeztem vele, meg is kaptam érte azt a bizonyos elrugaszkodást az asztalig, meg a kissé feddő hangot, de az össze kreditemre mondom, bizony ezt akarta, csak játszotta az ártatlankát. És igazam lett? Még szép, hogy az lett! Mert jönnek a tanakodó szavak, majd egy vacsora esetén talán előételnek számítható nyalintás a késpengéről, nyilván kíváncsi, hogy tényleg a várt zamata van-e annak akit választott ma papizni, de ezen már meg sem lepődöm, lassan már én is inkább ennék rendes húst, minthogy azt a nyüves taknyot lapátoljam magamba adott esetben, de azért még van amikor marhaságnak tartom a puszta gondolatát is, hogy faljak egy szépen pirult cupákból, még ha sok esetben szinte kötelességem a dolog. Nah egen, van amikor üzletet kell kötni az emberfalókkal, ott pedig a vacsorameghívást illik elfogadni, hogy legközelebb ne éppen én legyen a főfogás egy hasonlóan csencselni invitált kolléga esetében. De erről inkább most ne értekezzünk, túlságosan szép ez az este ahhoz, hogy a látványt egy ide nem illő gyomor kondulással szakítsak meg…
És csak érkezik az az elismerő kis trilla, méghozzá egy kényes kis kacaj kíséretében, ami számomra mindig olyan szívet… Oh pardon, szívhelyet melengető dolog, hiszen nem minden nap látható az, amikor tényleg elégedett valaki a helyzettel itt a kerületekben, így csak jöhet az újabb strigula a… affene, már húztam ide egyet, de sebaj, hogy átkerül akkor az elégedett melletti másik listára is, vagyis a módfelett elégedett listába. Úgy bizony, biccentéssel tudom le a dolgot, elvégre mégis csak a fejemben tartom azt a noteszt amiben néha-néha jegyzetelek ha olyan helyzet keürl elő amit érdemes. Node, itt az újabb gondnak is nevezhető nehézség, mégpedig a névadás kérdése, mert minden egyes ilyen alkalommal illő lenne megállapodni abban, hogy miként is lehet hivatkozni a másikra. Erre azért voltam kénytelen rászokni, hogy biztosan tudjak referenciát felmutatni hogyha esetleg nem lenne elég az a csodálatos előadás amit a lánykának már bemutattam és némi unszolásra Mojo is hajlandó volt kivenni belőle részét. De mit és volt lényeges az a katartikus élmény életem megmentésével kapcsolatban? Gondolkozz Lazarus, még ha senki sem hív így amióta kidobtak a falon túlra…! Gyerünk, törd a fejed, vagy a végén a bírák fogják majd… Áh, persze, a poszterfiú meg a két segédje akik szintén helyet akarnak majd a plakátokon. Sajnálhatnám is őket amiért épp velem kerülnek szembe, de bocsánat, aki belekontárkodik egy éppen folyó üzletbe, az bizony viselje a következményeket. Így a megszokott módi szerint történik a megszokott rutin, vagyis akármennyire is túlzottan személyeskedő a dolog, azért átkarolom a kis rigócska derekát és behúzom Mojo mögé.

- Guggoljunk csak le ide egy kicsit, vagy üljünk le, az lesz a legjobb, úgy lehet tényleg kiélvezni a sikert.
Vigyorodom el szélesen, fő a bizalom jelleggel és ereszkedem le a lányzóval együtt, hogy ne képzeljen semmi rosszat a dologba, hiszen nagyon pofátlannak kellene lenni ahhoz, hogy azt várjam, majd máris térdre ereszkedve fog hálálkodni, meg egyébkéntis, az új ügyfélnek vannak előjogai, mint például az első ingyenes megbízás. Az már más helyzet, hogy itt úgy látszik a fizetség házhoz jött, csak tényleg meg kell dolgozni érte. Nem mintha az eddigi ténykedés nem lett volna meló, de azért teljesen másról lesz most szó.
Elfektetem Mojót, hogy hason legyen, úgy mégis csak alacsonyabb a profil amit magából mutat és helyére pörgetem a hétjegyű számzárat, ami kivételesen még hajlandó is engedni, lehet barátom is úgy gondolja, hogy ez a helyzet nem lenne alkalmas arra, hogy makacskodjon. Ki tudja, a végén még beletanul az üzletelésbe és így nem kell bolondot csinálni tökéletes összhangban cselekedni képes párosunkból azzal, hogy szitkozódva csapkodom az oldalát, hogy térjen már észhez. Szóval kattan a zár és emelkedik a fedél, hogy így szemből széle-hossza egy komám takarjon el minket a testével, ennek örömére vagy inkább a helyzet biztos fenntartása miatt nyúlok mélyre és húzok elő onnan két pontosan méretezett fémből öntött rudat, amiket úgy applikálok helyükre, hogy nyitva tartsák a komát még akkoris, ha esetleg nem várt becsapódásokkal kell számolni és ténykedek tovább, félresöpörve olyan jelenleg nem szükséges apróságokat, mint például… Na álljon meg az egész tetves menet, ez majdnem kimaradt!

- Ajándék, az első megbízás emlékére.
Újabb széles vigyor és büszkén nyújtok a lányka felé egy karkötőt, bár ki tudja, ebben a sötétben lehet nem is lehet kivenni mi az, amikor pedig ez feltűnik még nekem is, méghozzá Mojo segítsége nélkül, hiszen akinek ki van peckelve a szája az maradjon csak kushadva, nyúlok a közelebbi kacsó felé és a csuklóra húzom a fonott kis karikát. Jó helyen lesz az, sőt, így legalább könnyebben felismerem majd a tömegben, hogy bizony nekünk már volt közös kalandunk.
- Nagy szerencsét hoz, úgyhogy javallott nem levenni.
Magyarázom készségesen, majd fordulok is vissza a dolgaim felé, hogy a sok jelenleg éppen haszontalan semmiség közül… Jó, nem kellene így beszélnem a hullapáleszről, de azért na, most nem leitatni kell valakit… Végül Kujo legyen az akit érintenek az ujjaim. De nem veszem ki a kalitkájából, előbb felrángatom az ujjatlan kesztyűket, biztos ami ziher és csak aztán emelem meg a súlyos testet, nomeg hozzá a kis kellékeit, vállamon vetve át a töltényövet.
- És most azt játsszuk, hogy várunk és fülelünk amíg kell.
Biccentek a lányka felé, majd könnyed megszokásból hagyom Kujónak, hogy a pumpáló mozdulattól kattanjon egyet, jelezvén, ő bizony kész arra amire kell. Méghozzá pont jókor, mert ha jól hallom, akkor három pár vasalt bakancs toppan kint és már szinte látom magam előtt a jelenetet amikor majd az elöl jövő marha beszakítja a talpával az ajtót, hogy nagy mellénnyel előre jöjjön félig arca elé emelt Bolterrel, de ez így megy, ez a protokoll ami még működne is ha nem olyan lenne az ellenfél aki tisztában is van ezzel. Akkor pedig biztos, hogy majd kiemelkedem kissé Mojo mögül és Kujo ismét ugathat, így közel egy nap kihagyás után…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Szomb. Szept. 09, 2017 4:31 pm

from Talia
Mi ez, mi ez? Kedvesem, véged van? Nyúlnék utánad, a sírból rántanám vissza hörögve fúló tested, sötét lelked megmenteném, s amúgy is ködös tekintetem megrebbenve követi mozdulatod, amint hullasz a föld felé, a pokolba is. Tán még követni vágytalak volna azelőtt, szerettem volna tudni, mi rejlik sötét elméd elborult szegletében, honnan támadt sátáni ötleted, hogy miközben felettem uralkodni próbálsz, majd úgy teszel, ki őszinte szívvel szeret?

Nem, hogy ennyi volt, hogy kérdéseimre választ már sosem kapok, nem fogadhatom el! Igaz, az idegen a földre húz, derekamon való érintése megrettent, egész testem reszket meg abban, hogy irányítani akar egyetlen apró mozdulatot, főleg tán azért, mert megtartani magam jelen állapotban képtelen vagyok, s szinte dőlök, míg a föld a fenekemet fogja meg, s valamibe, tán csak egy asztal lábába vakon megkapaszkodom. Már el is vonná figyelmem a köd, mi bent a fejben elterül, s képtelen volnék leginkább arra is, hogy nyitvatartsam szemem. Ám a férfi nem hagy elmerülni a rejtő sötétben, a kongó gyomrú láda zaját hallom, valamit kotor, s most kezem érzem elragadni ujjai által, tán illene ráförmedjek panasszal élcelt hangomon, hogy udvariatlan, amiket csinál? Rebbenne rá tekintetem, de arcát nem láthatom, szavai is messziről érik csak el tudatom falait, hogy rajta visszhangzó hullámokat vessenek.

Nem, nem vagyok jól, s tán érintése épp oly hatással érinti személyemet, hogy még inkább megrettenek, hogy elfog valamely sötét kétségbeesés. Mit akar? Mi ez? Másik kezemmel próbálom kitapintani azt, amit kezemre applikált, a különös érintésű anyagot. Ajándék? Nem vegyem le? Miféle szinte érzelgős mozzanat, miközben még azt sem tudom, mi a neve, és ő nem ismeri az enyém. Talán bemutatkoznunk is illene?

De nem, nem. Most nem lehet. Most komorrá válik szinte a hang, bár játszani hív. Keresnem illene a földre elhajított kis pengét, de tekintetem csakis az elhaló testet találja, s undorom győz, fejem el kell fordítanom, nem, én nem akartam ezt, én nem akarom. Kattanást hallok, fegyver zaja? Reccsenés, csattogás. Jaj, istenem, mi lesz? Nagyot nyelek.
- Köszönöm - nyelek nagyot, másodszor fél perc alatt, sóhajnyi a hang csak, mi torkomon szűri át magát. Kezem jobb híján siklik a karkötőre, amit rám aggatott. Torkom köszörülöm.
- És az én dolgom mi is? - nem akarok hasztalan lenni, nem vagyok az, még hogyha nem is látok rendesen, és nem is kimondottan tudom, mire lennék képes jelen émelygő állapotomban. Nem, nagyon nem egyszerű a helyzetünk.
- Kérlek... - köszörülöm torkom sokadszor is. - Tudom, hogy hogy ez már a második biznisz... De valamivel biztos üzletelhetünk.
Bátorságom fokozatosan legalább visszanyerem, még hogyha a erőm nem is. De most, tudom, más választásom nincs, várni kell.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Vas. Szept. 10, 2017 10:53 am

from the HELLA BAD GUY

Mindig van valami megkapóan érdekes azokban a pillanatokban amikor azt várom, hogy végre előmerészkedjenek azok a mocskok akiknek a fejét éppen célként kitűztem az adott napra, de ezt sajnos most nem húzhatom rá erre a helyzetre… A francokat nem, hiszen attól, hogy poszterfiút érkeznek, attól még pont ugyanolyan mocskok mint azok akiket a kerületekben kaszálok le amikor kellően érettek hozzá. Miért mondom ezt? Egyrészt nem mondom, csak gondolom, mert elég csúnya világ lenne ha minden egyes gondolatomat megosztanám a környezetemmel, a végén még Mojo is elmenekülne mellőlem, akkor pedig nyakig lennék a betonban igen gyorsan vagy egy darálóban amit arra szenteltek fel, hogy bizony húspépet őröljön a népekből akik nem voltak elég szemfülesek. Tehát, ezt gondolom, mert attól, hogy egyenruha van rajtuk, még nem jelent semmit az ég egy adta világon, főleg azt nem, hogy olyan tisztes és rendes népek lennének. Lehet túl régóta élek itt kint a belső falon túli világban, a városban a város körül ha úgy tetszik, de amennyi elkattant, saját hasznát kereső elvileg rendfenntartóval találkoztam már – azt nem is említve mennyit küldtem már sírba mert rosszkor kerültek elő – meg sem lepődnék azon, hogyha ezen a hármon is majd valami bandának a jele lenne rajta, méghozzá azoknak a soraiból, akiket annyira nem szívlelek. Jó, lehetne azt mondani, hogy be kell épülniük valamennyire ezért kell elviselniük a jelzéseket, sőt, jól látható helyen hordani őket, de hé, nehogy már valami poszterről lemászott szerencsétlen legyen az, aki próbálja végezni az ÉN munkámat!
Jó, hátrább az agarakkal! Csak tudnám mi a rohadt nyüzüge kutyafattya az az agár… Jah, tényleg, pont az… Áh, ezzel tényleg nincs mit kezdeni, a helyzethez nem illik a dolog, mármint ami az agarakat illeti, hiszen azok legalább gyorsan még ha csak egy rövid távolságra is, de ennyi erővel inkább vegyünk életszerűbb dolgot a helyükre, mondjuk egy nagyon, de nagyon éhes, lesoványodott kannibált aki megszagolja a kiontott vért és már négykézlábra ereszkedve söpör is a megfelelő irányba, hogy az első harapás az övé legyen. Na annál eddig kevés gyorsabb élőlényt láttam eddig, még ha többnek sikerült is felbuknia azért, mert Kujo azért gyorsabb töltényeket köpköd amikor éppen ugathatnékja van. És ha már Kujo és az ugatás, szinte érzem ahogy remeg a kezemben a visszafojtott indulattól, hogy jöjjenek már be azon a tetves ajtón, tartsák csak ide szépen, katonásan a fejüket és sorban legyenek oly kedvesek és dögöljenek is meg, ahogy azt kell. Jó, nem mintha annyira kellene, de a francnak van kedve itt játszani a bújócskát egy lerobban könyvtárban, főleg azt nem kockáztatnám meg, hogy esetleg valami fene szerencsés gondolat miatt gyújtófejjel szórják meg az egészet. Gondolhatnánk itt arra, hogy biztos azért, mert nem akarok tűzvészben rohangálni, de a tényleges gond inkább az lenne, hogy oda is lenne az összes esélyem arra, hogy kikukázzam azokat a térképeket amikért jöttem, az pedig még vissza is vethetné a gyakorlati ténykedésemet, legalábbis ami azt az akármilyen szőke némbert illeti akinek a nyomára kellene akadnom. Hm…
Hm…Hm…
Vajon tényleg ez lenne a feladatom? Mi van akkor, hogyha csak nagyon be voltak állva azok akiket kérdezgettem felőle? Az biztos, hogy a betonhoz láncolt ipse nem hazudott arról, hogy mennyire, de mennyire kegyetlen volt a mosolya, de azt is lehet csak azon agyalt, hogy milyen jól fog mutatni az ember a fazékban ha nem úgy kapja el ahogy neki tetszik. Ez önmagában nem lehet elég ahhoz, hogy a nyomába szegődjek, mert azért na, mindenkinek meg van a joga ahhoz, hogy úgy rendezze a családi ügyeit ahogy az neki tetszik és ne pofátlankodjon oda senki akinek köze sincs a dologhoz. Azért ez így ebben a formában nem teljesen igaz, már ami azt illeti, hogy családi ügyek rendezésébe való belepofátlankodás, mert azért ha azt éppen valami átalakított gépkarabéllyal művelik aki elkaszál több tagot is mint kellene, az már azért kicsit melléköpős esemény. Igen, annak teljesen jól minősíthető, mert a hegyeset köpök tőle dolgok ennél sokkal, de sokkal komolyabbak, mondjuk egy nyilvános lincselés vagy tömeges erőszaktétel, na azok aztán tényleg olyanok, hogy még a valahol mélyen eltemetett törvénykódex is fellapozódik bennem, hogy akkor most milyen büntetést is érdemel az aki egy ilyenben részt vett. De oda se neki, ebből is sokkal, de sokkal több történik minden egyes tetves percben a Hive falain belül, mint amiről egyáltalán tudomása lehet másoknak, és hé, belőlem is csak egy van, nem oldhatok meg mindent egyedül. Jó, Mojo, nem morog az akinek ki van peckelve a pofázmánya! Persze, hogy nem vagyok egyedül, legalábbis az esetek túlnyomó többségében nem, mint például a mostaniban sem, hiszen itt ücsörög mellettem ez a kis rigó, aki valamilyen fura párbeszédet folytat a fene tudja, hogy éppen kivel…
Lehet, hogy ő is voodoo pap? Erre kicsit megnyúlik az arcom, mert a lehetőség adott, csak éppen papnőben kellene gondolkodni, még ha nem is olyan retkes és raszta mint az akiről tudom, hogy az, mert bizony van olyan akiről tudom, hogy nagy voodoo zsonglőr ám, mert láttam rajta, hogy miket tud, de azért csak próbálja minden egyes alkalommal tagadni a dolgot és valami olyan eszetlenségre fogni azt amit nem csak feltételezek róla, de tudom is, mint a túl nagy mennyiségben akkor fogyasztott narkotikum. Még lehetne is valami a dologban, ha nem lennének a karkötők és a bizonyított hatásuk azokra akiknek adok belőlük. Milyen hatások? Hát, elég egyszerű, akin ez rajta marad, az onnantól kezdve az élet nagyon sok területén lesz elégedett. Főleg természetesen azokban amikben segítek neki annak lenni, de az egy másik dolog, tényleg tőlem független és csak a karkötők ereje szolgáltathat ilyen szerencsével.
De térjünk csak vissza a kis rigócskára, aki itt pihenteti a sziluettje alapján biztosan formás kis hátsóját mellettem, Mojo védelmező alakja mögött és valami üzletet emleget meg azt, hogy mi is lenne a dolga. Na ilyet se hallani manapság, hogy egy ügyfél azon kattog, vajon milyen feladatokban lehetne a hasznomra, főleg egy megbízás esetén. De most erre mit is felehetnék? Sajnos túl viharos ez a megismerkedés ahhoz, hogy tényleg sikerüljön megtudnom mégis kivel van dolgom, bááááár…. Hm…. Az a sokat érő fecskendő azért akár fel is vethetne néhány támpontot a dologgal kapcsolatban, mert az errefelé tényleg drága portéka, az meg, hogy csak úgy eldobta azt jelenti, hogy vagy van belőle neki bőven vagy inkább beáldozza minthogy baja legyen belőle. Hm… Különös, meglepően különös, de ezen el kell mélázni, miközben lesek ki Mojo fedelének széle fölött az ajtóra amit igazán pozdorjává taposhatna már egy alulméretezett bíra bakancs, de csak húzzák az időt és tökölnek ezek.
Nu… A terület és a felszerelés alapján talán, de csak talán, lehet, hogy éppen sikerült valaki olyanba belefutnom, aki valamelyik bandához tartozik, méghozzá olyanhoz aminek elég kreditje van ahhoz, hogy csak úgy dobálgassa a fecskendőket. Ezzel annyira nem szűkül a helyzet, mert bizony a rendesen megszervezett bandáknak van elég bevétele, csak a legtöbbeket rohadtul nem érdekli a gyógyászat, úgyhogy kizárásos alapon… Egy irgalmas? Na az szép lenne…

- Üzletelni bármikor lehet, ha pedig jól sejtem amit sejtek… - Itt azért felkuncogok, mert bizony vannak olyan sejtéseim is amiket nem biztos, hogy egy ügyfél fülének kellene címezni, mert attól, hogy van egy csodás elképzelésem, egy sejtésem arról, hogy bizony az itteni kis műsor után valahol majd felpróbálok valami arra kapható nőcskét, nem igazán tartozik a tárgyhoz. – akkor kiskegyednek bizony van tehetsége ahhoz, hogy sikeresen meg tudjunk egyezni egy kölcsönösen hasznos alkuban ami a díjazásomat illeti. Mert magácska orvos nemdebár? – Fordulok felé és villantom fel a legszélesebb és legragyogóbb mosolyt amit csak képes vagyok kicsikarni a képemből, mintha bizony fülből-fülig tartana az a vigyor, de sajna nem tarthatom ki addig amíg görcsbe áll a képem, mert már hallom nyikorogni a lépcsőkön a bakancsokat.
- Legyen olyan jó és amikor kivágódik majd az ajtó, akkor ezt itt… - Nyújtok felé egy asztla alá beszórt valaha jobb napokat is látott könyvmaradékot ami talán ha fél kilós ha lehet. – Áthajítja a polcok felé, hogy szép nagyot csattanjon, de azért maradjon csak ülve, hogy ne tudja az aki bejön, hogy mégis mi okozta a zajt, rendben? – Biccentgetek felé minden egyes szónál, hogy így részben át is mozgassak a csigolyáimat, mert itt aztán forognia kell majd a fejemnek mint a szélkakasnak, ha mindent szemmel akarok majd tartani. Éppen fordulok vissza a várható érkezők felé, amikor végre megteszik azt a szívességet, hogy berúgják a recsegve engedő ajtót aminek szárnyai csak úgy csattannak a falak belső oldalán. Kár, mekkora poén lett volna ha kifelé nyílik, azok a marhák meg rugdalják és csak nem enged. De azért rosszul is esett volna látni ahogy az értékes muníciót arra pazarolják, hogy egy gonosz és büntetésre váró ajtót lőnek vele cafatokra, amolyan „a bírák aztán kemények” felkiáltással. De vissza a lényeghez, ezek jönnek, elöl a főbarommal, mögötte fél lépéssel lemaradva és fél lépéssel oldalvást a két kadét. Csodás, példás ék alakzat, kellően felemelt fegyverek, pont az arc elé emelve hajlított könyökkel, mert bizony az a póz van előírva a behatoláshoz… Nem, most nem hagyom elkallódni a gondolataimat pózok és behatolások tekintetében, mert már szinte morog a kezemben Kujo, hogy itt bezony ugatás lesz.
Azt kivárom, hogy a kisrigó eldobja a könyvet és majd a puffanásra reagáljanak valamit ezek a szerencsétlenek, hátha közelebb is jönnek, hogy biztos legyen a találat halálossága is, addig viszont csak marad a kushadás, mintha Mojo-t utánoznám.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Vas. Szept. 10, 2017 5:23 pm

from Talia Lane

Milyen kedvesen is hangzik a szó - SZERETŐM! Szerettem volna, ha az vagy, szerettelek volna szeretni, hinni a szavaknak, miket fülembe súgsz - HOGY IRÁNYÍTS VELÜK! És én kába teremtés, buta kislány módjára próbáltam volna óvatos árnyként, téged őrző csendes tündérként követni minden léptedet - S TE KITASZÍTOTTÁL, NEMHOGY EL! És csodálkozol most mardosó dühömön, azon, hogy szinte könnyem csorog, ahogy ködös tekintettel, a valóságot lábaim alól egyre elveszítve bámulom arcodat, ahogy megfesti alatta a követ a torkodból egyre lassabban áradó vér? Látom, ott van szemedben a meglepetés, tán az őrület, mert végül legyőztelek, mert végül én voltam a bátor, ki el tudtam venni életed - HA SEGÍTSÉGGEL IS!

Megöltelek. Istenem, nem akartam ezt. Én igazán nem, soha. Én csak szeretni akartalak, és te nem hagytad nekem, azt akartam, hogy érezd, amit én, hogy tudd, amit az ég nekem súgott. Hogy nem maradhatunk meg mindannyian, hogy a világ, a város nem elég ennyinek, hogy mint ételen, gyógyszeren, vízen, fegyveren, ruhán, s annyi máson, magán az életnek jogán is bizony osztozkodni kell. De te csak parancsoltad tovább az ostoba utasításaid, kérted, oh, dehogyis, ezt csak én mesélem magamnak, hogy tompuljon a fájdalom, követelted, az arcomba üvöltötted és közben a hajamat fogva húztál, hogy tegyem már végre, amit mondtok nekem, hogy végezzek az általatok kijelölt áldozattal, meg kerítsek gyógyírt annak a bajára, aki szerintetek megérdemli azt.

A szerelmet nem lehet soká meghazudni. Akartam hinni abban, mikor suttogva, sóhajtva, cirógatva mondtad, hogy az igazi éned nem az, amelyik a falba veri a fejem, amelyik megpróbálja kitörni az ujjaim, s csak akkor ereszti el a gyenge kis kezet, amikor tudata megébred, s eszmél szavamra: törött ujjak aligha végeznek pontosságot igénylő kísérletet. Én nem hittelek bolondnak. Te hitted, hogy én az vagyok, mert két arcod két arcot váltott ki belőlem, s a kedélyes, kedves Talia hamarosan elveszett. A gyógyszerek elromlottak, kicserélődtek, valahogy semmi sem működött, se te sosem jöttél rá, mi volt a motiváció, mely a színjátékot működni engedte, mely a munkámat végezni hagyott, melynek végleg elvesztése felett hullik most a könnyem, érzem a forróságot az arcomon, s le is törölném a ruhám ujjával legalább egy kicsit, de nem lehet, nem ismerhetem el, hogy téged, pont téged kell megsirassalak annyi más undorító, de hozzád gerinctelenségben mégsem hasonlítható áldozatom közül.

Ezért is kell, ha gyenge hangon is, ha törött tudattal is, ha üveges tekintettel is, de visszarángatnom magam, éled a kép a mélyben, ahogy arcom csattan a hideg falon, ahogy hajszálam tucatjával a kezedben marad. Megébred az a Talia, kit létezni hívtál, erőre kapni igyekszik még akkor is, ha a szer ereje nagyonis tompítja őt.
- Igen - torkot kell köszörülnöm, hogy érteni is lehessen a szót. - Igen, nagyon jó orvos vagyok.
Nagyon jó. Ha akarom, gyógyítok. Ha másképp akarom, hát gyilkos leszek. Gyilkos vagyok most is, nyolcszoros, sőt kilencszeres, vagy tán több, ki tudja, ki számolja már. Lepillantok, tekintetem keresi véres kezem, hogy a tudat is végre fogadja be, érezze, ezt már képtelenség megmásítani.

És a kéz, mely megremeg, most kap egy új feladatot - a tárgy ugyan elsőre ismeretlen, amit fogni kell, de súlyát, tapintását megérezve nem fegyver, csak valami kacat csupán, s minthogy ez egy könyvtár volt egyszer, valaha, feltételezem, hogy kezemben könyv lehet. Próbálom tisztábbá tenni, kissé tán meg is rázni fejem, hogy legalább nagyjából láthassam, az utasítás szerint merre kell majd ezt a könyvnek már nyilván készséggel is csak csúfolható tárgyat a kéznek elhajítani.
- Úgy lesz - bólintok aprót, de csak nem tisztul a tekintet, helyette egyre mohóbban kábít a szer, már lesütve is a torkából fel vért gurgulázó alakot pillantom újra és megint, s kedvem volna hátra hőkölni, sikoltani, de akkor zaj tolul fülembe hirtelen, s a kép szűnik, helyette megint mintha élne, közeledne, hajamra marnának ujjai, de csendben kell maradnom, csendben, mert jönnek, nem szabad a félelemtől nyüszíteni. S ő hajamra mar, így érzem, de torkából már megint folyik a vér. HALOTT VAGY! MEGÖLTELEK! Ellökném ugyan, de a kezem nem szabad, ott van benne, amit el kell hajítanom, s én dobom engedelmesen, valami újabb robaj, de épp csak egy másodpercig hallani, fegyverropogás zaja rántja görcsbe a gyomromat, értem jöttek, engem akarnak, te küldted őket, pedig én már megöltelek.

HA ÉLNÉL, HAGYNÁD, HOGY EZT TEGYÉK? AZZAL, AKINEK AZT MONDTAD, SZERETED ÉS MINDIG MEG FOGOD VÉDENI?

A fegyverek villanásaiban csillan meg a földön a késem alig karnyújtásnyira. Lapulva, szinte hasra dőlve nyúlok utána, csak hogy a kezemben legyen. Mi történik? Nem látok, semmit se látok. Támaszkodó kezem a vérbe ér, a te véred az, melynek éreztem ízét a nyelvem hegyén. Nem tudom, mi történik. Nem tudom, mi történt. Nem emlékszem rá, miért öltelek meg, de ezek könnyen lehet, hogy most meg fognak ölni engem is. Vaskos ujjakat érzek, a hajamban, a tincseim között, a kéz a földre nyom. Most nyüszítek csak, ismerem a fájdalmat, ahogy a kéz lenyom, ahogy felránt, ahogy hozzávág a kőhöz, mindjárt, mindjárt itt van, történni fog. NEM AKAROM! Már megöltelek, miért teszed ezt velem?!

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Vas. Szept. 10, 2017 10:56 pm

from the HELLA BAD GUY

A várakozást rühellem a legjobban ezen a tetves, mocsoktól bűzlő helyen, de tényleg, minden mással ki tudok egyezni, még a frissen kisütött szomszéddal vagy fizetni képtelen vendégből kihasított cupákkal is amit elém dobnak egyik-másik hangulatosabb krimóban a kufárok területein, épp úgy, mint azzal, hogy a fejadagok kicsik, szinte rablás annyit kérni egy-egy tányér takonyért amennyit vigyorogva jelentenek be a pultok fölött a tespedt tulajok, akiket ha a feldühödött népség egyszerűen letaglózna, máris lenne az egész háztömbnek egy egész hétre való kosztja. De ugyanígy vagyok a szajhákkal is, akik azért akármennyire is lelkesek, hogy kreditet is kisajtoljanak az emberből, attól még lehetnének sokkal, de sokkal jobbak, sokkal igényesebbek akár a környezetre akár magukra is, bár azt is el kell ismerni, hogy egy sikátor is lehet nagyon megkapó színhelye egy jó kis bujálkodásnak, de az ilyen senkihez sem tartozó, senkinek sem fizető lotyók mindig olyan gyorsan tűnnek el a süllyesztőben, hogy már szemmel és ésszel követni sem lehet a sorukat, de ezzel is ki lehet békülni, legalább mindig friss arcok vannak akik közül válogatni lehet. A várakozás mégis olyan dolog ami minél hosszabbra nyúlik, annál rosszabb, annál inkább kezd tőle viszketni az ujj az elsütő billentyűn, annál inkább érzem azt, hogy a bal fülem belsejét meg kellene vakarnom végre, de tudom, hogy nem segítene a dolgon, sőt, még rontana is, mert csak még jobban kellene aztán vakarnom, még ha tudom is, hogy nem lenne semmi, de semmi haszna. Honnan tudom? Talán a rutin vagy az, hogy már elégszer sikerült megtapasztalni mi is mulasztja el ezt a kérlelhetetlen viszketés, az pedig nem más, mint Kujo ugatása, meg a látvány amint egy szép, fényesre sikált, páncéltörő lövedék átszakít egy koponyát, lehetőleg minél közelebbről, hogy ki is tudja élvezni a látványt ahogy meglassul az idő és mint valami zavaros löttyel töltött edény, robban szét az a bizonyos kobak.
De elég az ábrándokból, maradjunk inkább a jelennél, meg annál, hogy az új kuncsaft szöszmötöl valamit a könyvvel amit kapott, meg motyog is valamit arról, hogy tényleg orvos, így járja is nekem a vállveregetés, amit isten bizony meg is ejtenék ha nem lenne éppen dolog. Mert bizony dolog van, még ha erre éppen Mojo az aki nem tudna emlékeztetni, de épp ezért van a kezemben Kujo, hogy kellően mogorva látványt nyújtva még a súlyával és a meg-megremegő idegeivel arra hívja fel a figyelmem, bizony beszakadt az ajtó, azok a majmok pedig szépen sorjáznak be rajta, szám szerint hárman. Na jó, teljes értékű díszbarom csak egy van köztük, ő jön is elöl ahogy kell, pontosabban ahogy a könyvekben írják, mert ott aztán minden egyes szó szentírás, mintha maga a TÖRVÉNY lenne minden egyes betűje. Jah, már akkor is rühelltem ezt a maszlagot amikor ugyanabban az elcseszett egyenruhában kellett feszítenem, mint ennek a két kadétnak és ott koptattam a nemesebbik felemmel a padsorokat és figyeltem minden mozdulatra, minden kiejtett szóra, minden utalásra, de meg kell hagyni, ott aztán nem nagyon utalgatnak. Tényleg igaz az amikor vödörfejűeknek hívják a bírákat, mert bizony egy bádogcsupor is több átéléssel képes kommunikálni. De tényleg…
Ami biztos, az az, hogy azok hárman benyomulnak, mert nincs is jobb és szentebb cél, mint lerohanni egy könyvtárat, amit talán még apáik idejében is épp így lepett a por, de a parancs az parancs azt pedig teljesíteni kell, éppen úgy, ahogy az le van írva, mert bizony a gondolkodás olyan bán amit nem lehet megbocsátani. Igen, ha jól emlékszem valami hasonló cikkely is van abban a bizonyos cicomás kódexben, csak szebben van megfogalmazva, még ha a lényege annyi is, hogyha más elképzelésed van a világról, akkor bizony a nevedre ki van utalva egy töltény valamelyik bolterben, csak ki kell várni, hogy addig el is jussanak amíg kézbesítik. Jobb esetben nem jön el az az idő és igazándiból csodálkozom, hogy nekem még nem küldtek ilyen névre szóló kis kedvességet. Ha azt vesszük, akkor még meg is lehetnék sértve attól, hogy nem hajkurásznak keresztül az egész gennyes hive-on, pedig hírem aztán van, még ha nem is éppen a legelitebb körökben. Mondjuk az tényleg szép baleset lenne, egy bírákból álló halálosztag csak nekem. De nem, ennyire a fejesek nem hülyék…
Dehogy hiszem azt, hogy ennyire fontos lennék a számukra, inkább féltenék tőlem a tárakat meg a felszerelést, hogy majd azokat megszerzem és folytatom tovább a fő tevékenységemet, vagyis a rászorulók megsegítését, mi mást is tehetnék ha nem ezt? Jó, az hozzá is tartozik a dologhoz, meg nem is, hogy néhanapján egy-egy mocsadék vagy talán több is, attól függ mennyire jó napom van, de Kujo útjába kerül, de arról igazán nem tehetek ha egyszerűen akadályozzák a megbízásom teljesítését vagy nagyon felidegesítenek a hetvenkedésükkel. De ezt hagyjuk, túl hosszú történet lenne és a pipám is elaludt útközben…. A sovány cafka harapná le a zacskóját annak aki ezt tervezte! Upsz, na az pont én lennék, úgyhogy inkább tekintsünk el ettől, mert a végén még tényleg ki lenne eszközölve a dolog, annak pedig nagyon, de nagyon nem örülnék… Így belegondolva még az is lehet, hogy próbálkoztak már ilyennel? A fene se tudja, annyi kannibál szuka után a franc se emlékszik arra, hogy volt-e ilyen kísérlet avagy nem, de ezt tényleg felejtsük inkább el, méghozzá sürgősen.
Szóval azok hárman jönnek, a könyv pedig repül a megbízó kezéből, egyenesen bele a nagy büdös sötétségbe, ha jól hallom akkor bizony megpattan egy polcon és onnan bucskázik egyre lejjebb. Csodás, de tényleg, ennél még mesteribb célzást el sem lehetett volna képzelni, talán csak akkor, hogyha szánt szándékkal sikerült volna… Neeeeem, biztos a karkötő lesz az! Igen, újabb ékes bizonyíték arra, hogy abban bizony mágikus erő lakozik, még ha az a huncut voodoo pap kézzel-lábbal tiltakozik is a dolog ellen, ami meglehetősen képes irritálni, de jó koma az ipse, szóval inkább nem nyesegetem le azokat a végtagokat, kalamoljon csak velük, még az is lehet, hogy csak minden alkalommal megújítja az áldást amit rám helyezett azon a narkotikumokkal terhelt éjszakán. Azért egyszer jó lenne azt is kideríteni, hogy azok a fekete nőcskék valódiak voltak-e vagy csak képzeltem, mert ha igen, akkor valamikor meg kellene őket keresnem. Na nem, nem kell ide most még egy keresés, épp elég nekem az a szőke akiről még alig tudok valamit!
Hol is tartottunk a kis közjátékunkkal? Oh, persze, csattant a könyv, mert ugyebár a megbízó nagyon hasznos akart lenni, az pedig tökéletesen sikerült, bár ez nem mondható el a bírácskák kiképzéséről, mert egy ilyen semmi kis zajra fegyvert fordítani és mint az állatok, elkezdeni tüzelni nem éppen az akadémiai kiképzést dicséri. Lehet ennyire alacsonyra tették azóta a lécet? Így pazarolni a muníciót, pontosabban az ÉN MUNICIÓMAT nagyon, de nagyon felelőtlen dolog. De legalább a díszbarom nem ennyire csekély értelmű, talán neki még rendes kiképzés jutott vagy olyan tanár aki tényleg addig csapkodta a fejét azzal a kódexnek is nevezhető könyvecskével, amíg formára nem sikerült nyomorgatni a sisakhoz. Talán el is meditálhatnék ezen az ábrándon, mert meglehetősen mulatságos lehetett a dolog, de helyette oldalra kell kapnom a fejem, mert újdonsült üdvöskéje kis megbízókörömnek valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elkezd kikúszni Mojo mögül amikor direkt kértem, hogy maradjon a kis hátsóján ücsörögve itt, ahol kellően biztonságot. Már éppen mondanék valami nagyon cifrát, amikor leesik, hogy talán el akarja játszani a csali szerepét az egyetlen mondjuk, hogy veszélyes célpont számára aki tényleg rá is akad a horogra.
Már éppen elismerően füttyentenék, de nem szabad, most tényleg nem, akármennyire is áll rá a szám, már bizony csücsörítek is vele, még szerencse, hogy a pipa, az áruló módon kialudt tákolmány szára ott ficereg a szájban, szóval hang azon csak úgy bizony nem fog kijönni, ha csak nem hagyom veszni az első ténylegesen zsákmányolt fegyverből tákoltatott eszközt, azt pedig ziher, hogy nem fogom hagyni telemenni porral, mert aztán söpörhetném össze a belekészített anyagokat, akkor pedig nagyon cifra világ lenne, ha összekeverednének azok a termékek.
Helyette csak bambulok a közelebb dübörgő szerencsétlenre, aki ráadásul akkora marha, hogy még le is hajol a lányzóhoz és belemarkol a hajába… EL A KEZEKKEL A KUNCSAFTOMTÓL TE TETŰ!!!!!!!! Persze így annyira nem hatásos a dolog, hogy a képem éppen füttyentésre áll és pipa mered elő belőle, de majd Kujo megoldja a helyzetet. Kicsit közelebb siklatom Mojo fedelének peremén a csövet és fél méteres távolságról kínálom meg, szinte flegmán pontozva meg a búráját a poszterfiúnak, hogy ahol eddig az álla kezdődött, most szépen szétfröccsenő csont és agyvelő keverékével hintett állkapocsmaradék foglaljon helyet, a test pedig út dőljön el, hogy bizony kis kupacot kezdjen alkotni a székestől felborított korábbi áldozattal, el is takarva azt meg összekeverve a két különböző vért. Talán ha lenne elég fény, még azt is meg lehetne figyelni, hogyan olvadnak és keverednek egymásba az árnyalatok, mert biztos vagyok benne, lenne ott aztán különbség, ha nem másért, hát attól, hogy illene levizelnem gratulációm jeleként a frissebbik tetemet, de nyilván ilyet nem fogok tenni… Legalábbis nem most, mert a végén még a hölgyemény megilletődne a dolgon.
Tehát marad a két kadét, akik ha jól számoltam, akkor a tárukat majdnem teljesen ellőtték és könnyen hihetik, hogy bizony a kis parancsnokuk adta le a lövést. Vagy a fene tudja, talán képesek megkülönböztetni egymástól két különböző fegyvert a hangjuk alapján. Akkor talán tényleg izgalmas is lehetne a belépőjük okozta helyzet, de nem fűzök túl sok reményt a dologhoz. Majd csak lesz valahogy, ami pedig fontosabb, hogy lehet nem éppen a leginkább illő a helyzethez, de megmarkolom a megbízó ruháját és visszahúzom magam mellé a fedezékbe, mert az még rendben van, hogy fekete kis rigócska, de amíg nem tud repülni is, addig ne tessen itt ugrálgatni.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Hétf. Szept. 11, 2017 10:29 am

from Talia Lane

Nem, a rettegés teljesen felesleges dolog, hiszen itt a penge a kezedben, ha valaki tényleg a hajamba túrt is, ha valaki tényleg oda is akarja verni a fejemet a földhöz, nem kell mást tennem, mint megfeszíteni magam, vakon emelni a kis eszközt és lendületesen keresni neki helyet a támadó testben. Felesleges az aggodalom, jó orvos vagyok, nagyon jó, megvédem magam. Nem eshet bajom, mert a kezem az ég vezeti, a bölcs felsőbb hatalom, mely arról is súgott, elmém mire használjam és tudásom hová tegyem, mint irányítsam tetteim és formáljam a szavakat, így aztán a végzet keze nem érhet el, nem, sehogy.
De nagyobb is a meglepetés, mikor közvetlen mögöttem ébred fegyvertorokból a hang, melyre a gyomor is berezonál, melyre összehúzza magát a gyáva test, és a szorítás tincseim közt azonnal enyhül el - felnézni nem tudok, érdekelne pedig, mi is történt veled, ki támadni mertél, kire az ég oly gyorsan mérte ki a büntetést.

Mert - jesszusom! Meghalt? Ő is? Omlik mellém a test, alig látom, de mégis, nehéz lenne nem észrevenni, hogy mily hiányos, mily képlékennyé tette erősnek hitt anyagát a kapott lövés, szinte alattam-előttem fekszik mozdulatlan a vértől posványos két áldozat, gyomrom fordul fel hirtelen, öklendezni kezdek, miközben kezet, másikat érzek ruhám anyagára fogni, húz el onnan, én meg hátrafelé tolni próbálva magam immár a két alak vegyülő vérében tapicskolok. S undorodom, mérhetetlenül.
Torkom fojtja a rándulás, ismert mozdulata a belső szervek láncolatának, hogy a gyomortartalom előkerüljön, de minden akaratom vetve be a tekintet megvakul, s én legalább elfordíthatom kissé fejem, nem gondolok, nem gondolatok rá, rád se, kedvesem, ki halott vagy, kinek hibájából most még egy halott már, s gyanítom, a többi, ki itt lövöldözött az előbb a könyv után, titeket követni fog.

Segítőm visszahúz. Vissza, én meg felegyenesedem legalább ülő helyembe, ölembe ejtem a kis bökőt, két tenyerem a ruhámba törlöm bele. Aztán, mielőtt a mozzanat véget érhet, mást gondolok - jobbom hüvelykjének hegyéről, oldaláról nyalintom a véres - legalábbis elsőképpen vérnek látszó - ki tudja, mit. Izét nem ismerem, tán nem is kellene, s csak abban bízom, ezzel már több nyavalyás szer a testembe nem kerül. Épp eléggé háborodott az elme már, amelynek rabja vagyok. Igen, rab vagyok, de legalább orvosnak nagyszerű, itt, alig mögöttünk az asztalon a táskám, azt kellene elérni csak, hogy újabb löttyöket találjak, melyek, ha majd az ostobák lőszere megfogyatkozik, harcunkat jócskán segítheti. Mint mind az összes, ha bőven használják, ezek is gyorsan halálosak, lássuk be, profizmusom újabb gyümölcseinek egész sora ilyen, minthogy istenem, ki lépteim irányítja mindig jófelé, többé láthatólag engem sem gyógyításra szán.
Bátor, ha tán kissé vakmerő is a mozdulat, ahogy balommal támaszkodva meg hátrébb tolom magam, épp csak egy villanásnyi időre hagyva el csörgő-csattogó bajtársunk által adott rejteket, hogy a jobb az elfektetett táskának fülét elérje, s a nehéz, kopott anyag súlyánál fogva épp szinte fejem mellett süvítsen el. Nem aggódom túlságosan, hogy bármi kihullna, összetörne, de ha még úgy is van, hát a földön összetört fiola romjai közé éppen úgy bele lehet akármit mártani, s ha a szer a vérbe jut, a tünetek viharosak és különféle szépségeket mutatnak, magam sem tudom, hogy a kiboruló, üvegcserepek darabjai közt némi csillanással elegyedő alkotások végeredménye vajh mi lesz.
- Tunkoljuk fel valamivel, biztos érdemes - a mosoly, mi szám sarkában feslik elő, már nem a bugyuta nőé, kinek lila fogalma sincs, tudománya mennyit is ér, vagy miért nem ölte meg az elit vajon, miért dobta csak ki ide, s ráadásul miért hagyott neki orvosi készleteket, hogy folytathassa nyugodt szívvel a kiserleteit. Hogy ÉN folytathassam őket. Mert én okosabb, jobb és bátrabb vagyok.

S rebbenek vissza riadtan a láda által adott árny mögé, pillantásom rémülettel színezett, ahogy a mellettem ülőre kapom oda. Igen, hát, jó sok minden van itt a földön, próbálok előkapni a táskából valamit előkapni, amivel kissé összébb kotorhatom. Túl veszélyes, ezt nem szabad felhasználni így! Azt sem látom, mi mivel keveredhetett, és csak azt tudom biztosan, hogy magamon tesztelni nem merem. Nem, ez túl ijesztő, túl gonosz, kérlelő a tekintet, mellyel magam mellé lesek, de ugyanakkor hallom a közeledő léptek hangjait. Megállnak? Szólni fognak? Követelik, hogy jöjjünk elő? Sosem jártam még így, sosem értek ilyen közel, nem öltem meg senkit se még, nem loccsant szét fej alig valamivel az enyém fölött. És most - nagyot nyelek. Jobb híján én is kénytelen vagyok még egy pengét, szélesebbet kapni ki a táskában lévők közül, mindkét oldalát megmártani a kotyvalékban, mert ha a lábába vághatnám valamelyiknek, aki közelebb jönni elég buta.. Talán segíthetek, hogy egyiküket se kapjanak el. Mert most már óhatatlanul bűntársak vagyunk.

Bűntársak?! Belekontárkodott a munkámba, semmi több, pedig mennyi szert tesztelhettem volna még, minden bizonnyal megoldottam volna ezt a gondot is. Újra elindulnak a léptek felénk, és én minden bizonnyal nem fogok itt ülni csendben, nem, ha a büszkeség, a tartás mást és jóval többet kíván meg.
- Elöjövök, ha messzire rúgjátok a fegyvereket, buta ösztönállatok! - hangom oly erővel cseng, biztos csodálkozhat a férfi, aki úgy rántott ide a láda mögé, mint valami kis sebzett áldozatot. De persze nem bújok még elő, nem én. Provokatív vagyok, büszke, de nem ostoba.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lazarus Hopkins

Undercover Judge
avatar
Hozzászólások száma : 10
Érkezett: : 2017. Aug. 25.

Undercover Judge

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Kedd Szept. 12, 2017 7:36 pm

from the HELLA BAD GUY

A világ lassul meg vagy én gyorsulok fel annyira, hogy szép, csodás rajzolatokat láthassak meg a sötétség ellenére is, mintha Kujo ugatásának ragyogó fénye festené meg a virágzást a sisakkal ostoba módon takart vagy inkább a biztonság és felismerhetőség miatt abba bugyolált ám botor módon le nem húzott fejen, miként fényesre csuszatolt hegyű töltény köpődik a világba és az szinte egyik rétegről a másikra feszíti meg a homlok bőrét is a szétforgácsolódó, festett, kerámiabéléses tökfödő mögött, addig nehezítve rajta a nyomást, míg a csont is hasad egyszerre a forogva roncsoló csodájával a hadiiparnak, ásva magát egyre mélyebbre és mélyebbre, végül jó ökölnyi részen szaggatva s kenve el egy laza ecsetvonással a valaha volt arcot, minek vonásaira talán sosem derülhet fény számomra, s a vér sötét ívet leíró cseppjei közé haloványabb darabok vegyülnek, kissé csomósan, kissé pépesen, de miért is várnám, hogy egy ilyen hígagyú baromnak valami kemény legyen a koponyája rejtekében? Csodás a kép, mintha tényleg arra várna, hogy valahonnan előbűvöljek egy polaroid fényképezőgépet és megörökíthessem az újabb, zseniálisan gusztusos alkotását Kujonak, amolyan tanulságként a világnak, hogy bizony így néz ki az, aki annyira ostoba, hogy felhergeli az én mogorva társamat.
Jó, Mojo, már mondtam, hogy peckelt szájjal nem morgunk, mert udvariatlan, főleg úgy, hogy te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy Kujo már többször is megmutatta mennyire szereti a mi kis galerinket, szóval legyél kedves elkushadni egy időre, legalábbis addig, amíg nem tiéd a főszerep. Tehát, az a zseniálisan kiképzett, biztosan rengetek elismerésben és számolatlanul magas mennyiségben szereplő megoldott üggyel, végrehajtott törvénykezéssel és valami flancos névvel rendelkező barom elvágódik mint egy zsák, éppen rá a székestől felpattintott korábbi szerencsétlenre, aminek hatására legalább eleresztésre kerül legfrissebb ügyfelem hajzata, aminek igencsak tudok örülni, elvégre ne piszkálja senki azt aki a védelmem alatt áll, mert akkor bizony megjárás van. Még szerencse, hogy a legtöbbek csak egyszer követik el ezt a hibát, amit sokan sok mindennek is betudhatnak, de ha valaki esetlen engem kérdezne a témáról, akkor biztos azt mondanám, hogy az ostobaság öl. Ezzel nagyon nehéz vitatkozni, az már egy másik dolog, hogy én arra gondolok, hogy igazán címeres baromnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egyszerűen és minden illemet feledve megpróbálja elválasztani a karkötőt attól akinek az adva lett. Igen, újabb bizonyíték arra, hogy ezek szerencsét hoznak a viselőnek, mert a szorult helyzetekben mindig jön valaki aki megsegíti őket. Mint jelen esetben a drága Kujo akiről sok mindent lehet állítani, főleg azt, hogy kissé vérszomjas a szentem, de attól még igaza van! Legalábbis eddig nem nagyon volt aki vissza tudott volna neki ugatni miután jól kikáromkodta magát… De kellett nekik a töltények elé állni…
Ami fontosabb, hogy enged a kisrigó az unszolásnak és visszajön a fedezékbe, azt pedig még mondanom sem kell, hogy kezdő ügyfél létére teljesen dícséretes ahogy megőrzi a nyugalmát, legalábbis annak kell betudnom a mozdulatot amivel lenyalogatja az ujjáról a véres-pépes trutymót, ami szerintem valami előételféle lehet neki, de nem ítélek el senki azért, mert azt eszik amit éppen sikerül, a türelmetlenség meg rám is jellemző, szóval ha megszólnám azért, mert nem várja meg amíg átsüti neki valaki, azzal saját magam alatt kezdeném el elhelyezgetni a taposóaknákat, az pedig biztosan a partnerség rovására menne.
Hm… Partnerség… Ez mindig annyira meg tudja melengetni a lelkemet… Már ha volna olyan! Jó, jó, nem kell itt makogni, tudom, hogy hogyan is gondolod Kujo, de kérlek ne vedd magadra a saját monológomat, mert a végén még tényleg kénytelen leszek Mojo fogságában tartani amíg jó nem leszel megint, azt pedig tudjuk, hogy nem vezet semmi jóra, legutóbb is pár napnyi magánzárka után olyan házsártosan keltél, hogy alig lehetett újratárazni, azt pedig ne is hozd fel mentségnek, hogy éppen túl sok hullapálesz fogyott azon az estén és fordítva akartam a helyükre kattintani a töltényeket, mert az nem kifogás arra, ha nem segítesz be amikor látod, hogy bénázom… Szóval, térjünk is vissza inkább ahhoz a bizonyos… Mihez is? Áh, igen, ez a kicsit üvegrepedéssel járó csattanás pont jókor jött! A partnerségre gondoltam, ami a mormogó lánykáról jutott eszembe, mert az egy szép dolog, hogy most a helyzet úgy hozta, egymás mellett kell üldögélni és megvárni amíg méltóztatnak közelebb jönni, de ez már most több annál, mint amit a legtöbb kezdeti ügyfélkapcsolat eddig mutatott. Dehogy gondolom én túl a dolgot, egyszerűen csak a tényekre a támaszkodom, mert attól, hogy valaki éppen attól tart, lenyesik a végtagjait és utána megerőszakolják csoportosan, még nem jelenti azt, hogy ne lehetne értelmesen kommunikálni és elviselni a kis rigolyáimat. Ne, Mojo, ne gyere nekem ezzel a légvétellel, mert tudom, hogy azt akarod felhozni, hogy éppen már a bőrébe vágtak azok a kések amik meg is akarták kezdeni a dolgot, mert arról tényleg nem tehetek, hogy éppen akkor akart felkérni egy megbízásra… Jó, az egy rossz alku volt, bevallom, mert nem kérdeztem meg, mit is tudna adni a szolgálataimért cserébe, de sosem teszem, mert mindig sikerül kihozni valamit a dologból, deeeeee ha azt vesszük, hogy a lelőtt bandatagoktól egész sok mindent sikerült zsákmányolni, sőt, még áron felül is tudtam megszabadulni a szerzeményektől, akkor egész jól jöttem ki a helyzetből… Csak ne rühellném annyira saját magam darabolni a testeket…
A közeledő léptek zaja hidegen hagy, de teljesen, mert még el is várom, hogy közelebb vonszolják magukat azok a tetves kadétok, ha már ide ette őket a penész, az viszont megragadja a figyelmemet, hogy a kis tündérke milyen határozott hangot üt meg, még ha marhaság is amit mond. Legalábbis így elsőre annak tánik, aztán amikor már nyitnám a szám, hogy legudvariasabb és helyzethez leginkább illő formában tudakoljam meg tőle, mégis mire gondolt, vagyis: „Mostmitmé?”, akkor esik a pillantásom a szélesebb pengéjű gyilokeszközre ami azért felvet pár gondolatot.
Aztán amikor valamennyire tisztul a kép, pontosabban kezdenek közelebbről felhangzani a bakancshangok, akkor inkább hagyom elsikkadni őket és vállat vonok magamban a dolog miatt, mert vagy tényleg ennyire vágyik a halálra… Áh, marhaság, hiszen egy bíra  kivégzéséért sivatag jár… Szóval játszani akarja a könnyen feladós mókát és bele akarja mártogatni a bicskáját a népekbe, ami nagyon szép gondolat, úgyhogy ehhez kell alkalmazkodnom. Kilesek az asztal pereme fölött és igen, ezek tényleg akkora hülyék, hogy nem fedezik egymást, hanem bíznak abban, hogy van tekintélyük… Szinte szánom őket, de ez van, úgyhogy várok, de csak azért téve magamon így erőszakot, mert az ügyfél óhaja ugye mindennél fontosabb, különben nem lenne kellően jó a visszajelzés, amit most, hogy ebből kikeveredünk majd, nem szabad elfelejtenem kitöltetni, főleg, hogy végre egy orvos a partner aki legalább írni-olvasni tud és nem azt kérdezi meg elsőre, mennyiért adom a slozipapírt…
Úgyhogy amikor az egyes számú bájgúnár kellő közelségbe ér ahhoz, hogy majd a leányzó megmeríthesse benne a pengét, hajolok ki oldalra és tolom magam elé Kujot, könnyed egyszerűséggel mellkason ugattatva vele a távolabb posztoló delikvenst, aki mintha szemből könnyedén megrúgták volna, emelkedik el kissé a talajtól, szép, lassú, csodásan ívelt utat járva be.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Talia L. Sarid

Orvos
avatar
Foglalkozása: : orvos, igazságosztó
Tartózkodási helye: : Irgalmasok könyvtára
Hozzászólások száma : 16
Érkezett: : 2017. Aug. 27.

Orvos

TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm

from Talia Lane
Jaj, istenem!
Én nem voltam sosem az a fajta lány, aki szépségét használta volna - ha, ha, ami nincs -, hogy irányítson másokat. Én sosem voltam a szép mosolyú, az ártatlan, a kedves, ha arról volt szó, hogy csábítani kell, meggyőzni, megszerezni, s legfőképpen nem voltam a tervező alkatú, aki már a következő lépést leste minduntalan, helyzetét a legjobban hogy is használhatja ki. Orvosként kezdtem, és az igyekeztem maradni mind a mai napig, de céljaim lassan érnek, el is lassan határozom magam, hogy keressek valakit, akin tesztelhetem újabb csodaszereim, olyasvalakit, természetesen, akit nem sajnálok, ha... Nos, véletlenül odavész közben az illető.
Nem, nem vagyok agresszív, sem gyilkos hajlamú, és nem is öltem tulajdonképp soha, még most sem ismerem el gyilkosnak magam, mert más kéz irányította ujjaim, amikor megmártotta magát a légcsőben a kés, s hozzá tartozó szövetek szakadtak eleven reccsenéssel. Nem, s rémülten húzom össze magam a fedezékben tűnve el ismét, húzva árnyak mögé, hátha a szimpatikus kolléga véd, kiről úgysem képzelem, hogy irigy volna széles fémhátát illetően, s a védelmet, melyet nyújtani képes, tán csak nem sajnálja tőlem el.
S kezemben van most újra a kis penge, mártva meg az ég tudja csak, miben, s hogy a szernek - mely már eleve ki mondja meg, hány másik kavarmány elegye lett - milyen hatása lesz? De elbüszkélkedni vele, hogy itt vagyok, csúnya, ostoba ötlet ez, bizony. Észhez térnem illene.

Kettő maradt. Kettő, és az egyiket én fogom elintézni, mert muszáj látnom, milyen hatást fog ez az égi összeöntött csoda kifejteni. Szívesen kóstoltam volna meg magam is egy-két dolgot, vagy adtam volna belőle legalább valamelyik baromarcúnak, de hát az egyiknek feje se maradt, dögök pedig aligha mutatnak valódi reakciót, a másiknak pedig ezóta vérrel telhetett el mindene belül, és persze, sajnos ezt meg kell állapítani, nyilván ő sem él.
Nem mintha az zavarna egy pillanatra is, hogy négyből kettő lehetséges tesztalany halott. Előbb vagy utóbb, de mindig ez a vége, régen megszoktam már a dolgokat, az üvegessé való tekintetet, a súlyos testet, ahogy kővé válik, még a cipelésük okozta izomlázat is. Nem, hanem az irritál nagyon, hogy a haláluk, vagy inkább a megölésük, khm, meggyógyításuk lehetősége sok mindent ígért, egy nagyobb jót szolgálhatott volna az, ahogy szép sorban vesznek oda más - más szereim eredményeképp. Szívem szerint büntetésül ennek, aki itt mellettem folyton olyan csodálkozó fejet vág, ennek adnék be valamit, hogy próbára tegyem kicsit, de talán illene megvárni azt legalább, hogy segítsen megmenteni a bőrömet. Mert igen, a kislány sosem tervezett előre, mindig hagyta magát az árral sodródni, oda rángatta bárki akár a hajánál fogva is, ha tetszett, ahova akarta, de most már más világ jön, most, hogy itt vagyok! Markom a késre szorul. Elfogy a lövések robaja az asztalok között. Ide mertek jönni, puhányok? Látom, a kolléga - nem, túlságosan hízelgő annak nevezni azt hiszem, ő csak egy gyilkosnak tűnik, míg én gyógyítani is tudok - készíti az egyiknek a halálos lövést, de a másikat abban reménykedem, nekem hagyja meg. Már ha jót akar.

Mit csináljak? Mit tegyek? Megremegnek ujjaim a penge véres - agyas - ki tudja, még mivel összekent felszínén. Hallom a lépteket, kettő közül egy jut hát nekem és egy a férfinak, aki megmentett, ha nem is értem még, miért, ha nem is tudom, miféle üzlet lehet az, ami körvonalazódik gondolatai között. Kissé rémülten kapom rá tekintetem, ahogy elhajol mellettem, ahogy lőni kezd, azonnal kell cselekedjek, még annál is hamarabb. De miért nekem? Miért kell már megint nekem csinálnom ezt, amikor nem vagyok gyilkos, nem is akartam és nem is vagyok hajlandó azzá válni soha?

Nem, mert a kislány gyáva és buta. Szerencse, hogy a kémiához legalább tehetsége van, különben a világon semmi hasznát se venném. Így meg legalább meg tudom tenni azt, hogy még egy pillanatnyi ideig kiélvezem a szívében elő rettegést, mielőtt kifordulok rejtekemből, lábammal ellököm magam. Balom a férfi jobb lábára kap rá, marok bele a ruha anyagába, ha tudom is, hogy az ilyesmi a bírának éppenséggel meg se kottyan. Nem, de majd ez talán! Emelkedve el a padló kövezetéről lendülettel találom meg késemmel combja sebezhező tövét, a lágy részt, hol bizonyára gyorsan szívódhat fel bármi, amit a pengével a vérébe juttatok. S mert erősebb vagyok mint tűnik mielőtt még fegyverét a meglepetéstől dobva - eresztve el, hogy két keze szabad legyen hogy a legkönnyebb módon elérhetőn fejem után kapjon. Még amíg lát. Mert annyi enged az időm, ha hajhagymáim sorsa nem érdekel, hogy kirántom a kést, s rögtön vezetem épp kevéssel arrébb csupán, még lágyabb irányba, ha a felszerelés eléggé esetleg nem védelmezi, s ott aztán tessék, üvöltés, visítás, gyönyörű hangok egész orgiája, ó, igen!
Érzem a szorítást, ujjai legszívesebben a szememet találnák meg, de nem ilyen ügyes az öle magasságában lévő lehajtott fejére alkotott egyéb elemeket megtalálni, úgyhogy legfeljebb a hajamat tépheti, azt is csak hosszúnak festett másodpercekig, míg megremegnek az ujjakban az ínak s görcsbe rántja őket az ereken átszáguldó fájdalom, akkor eresztem csak a lábát, akkor húzom a pengét, s dobom el messzire, hogy a megmerevedett szorításból szabadítsam fejem, és lökjem arrébb a fájva - rángva bénulót, neki az asztalnak, hol bútorral együtt borul tovább, felegyenesedni tudok végre akkor, szemem vetni rá, mosolyodni el.

S már fagy is le arcromól az a mohó, sötét mosoly. Mit tettem?
- Istenem - súgom, nyögöm, vinnyogom, megremegnek ujjaim, félek, elhagy az erőm, összeesek, meghalok, rettegek, de csak állok tovább, mert nem az én szervezetembe jutott butító, ereket szaggató, gyilkos méreg, megint...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: the Beauty and the Beast - and you, Mr.   

Vissza az elejére Go down
 
the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» The beauty and the beast - Schneizel & Malachy
» Beast Boy
» she beast Ꮚ

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Hive City :: Belső területek :: Kultúr-negyed
V. Kerület
 :: Közkönyvtár
-
Ugrás: