.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 The Hunter

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: The Hunter   Csüt. Aug. 31, 2017 11:37 pm

Hunter Gordon

## Civil (papírforma szerint) ## Joseph Cannata ## 27 ##

Ennyit rólam tömören

Miként láthatják mások azt, ki felettük magasodik mikor órájuk eljő s tudatuk félelemtől nehéz, mételyezett posványában imbolygó lidércfényként gyullad ki a bizonyosság fénye, tán maga a halál az, mely szemnek inkább tetszetős alakot öltve válik ki az árnyak közül, szenvtelen vonásokkal, s holtnak tetsző, mégis a gerincen hideg, a sivatagi éjtől deresedett, ívelt pengeként siklani tetsző pillantással méricskélvén ki tudja mit is pontosan. A leginkább sebezhető pontot? A legszebb befejezést, melyet a környezet kompozíciója magának megengedhet? Netán a csupán számára látható rezdüléseket egy sosem-volt, mégis bizonnyal létező háló szálain, melyekbe az áldozat beleragadt?
Mit sem érdekel a véleményük, miként közel simulva életük fonalához, tán épp kedvtől mentesen, mégis teljes bizonyossággal, holmi hívságnak tetsző, lelkiismeretnek gúnyolt kételyektől távol helyezkedvén végzem be azt, mire felfogadtak. Meglehet a gyilkost látják, holmi pénzen avagy alkun megvehető egyént, netán valóban balszerencséjük teljességét látják megfogalmazódni bennem.
Ám tévednek, mert nem láthatnak távolabb önnön elméjük vonagló falaitól takart szemük hályogánál, mely elfedi előlük az igazságot, melyet oly rég tudhatok magaménak, oly rég érezhetek egész lényembe ívódni. Mindössze az akarat vagyok. Az akarat, a hideg tudat, mely kedvét elsorvasztva teszi azt, mit kell, mi elvárt, mi megfizetett, mi megkövetelt s mi szükségeltetik ahhoz, hogy kedvem valódi szándékai szerint alakulhasson az, mit arra érdemesnek vélek, mit szomjazni tűzök magam elé, hisz célok nélkül létezni üres. Valóban, üres s mérhetetlen felesleges.

Életem története

Vajon mikor ébred az ember valóban tudatára s mikor mondhatja el magáról, hogy értelme első szikrája valóban fellobbant már? Tán az első lélegzetvétel az, mellyel személyünk s lényünk létjogosultságot követel s a beáramló levegő az, mely sikoltó, görcsös, panaszos sirámra készteti a védelmét vesztett testet, ezzel is hirdetvén, életerősen jöttünk erre a világra, még ha más ereje hívott is minket életre? Ugyan, hisz mivégre volna bármiképpen is elismerni való az, hogy másoknak ágyékából s másoknak erőfeszítéseinek árán nyerünk el bármit is? Mit számíthatna az, miféle vérből vétettük, mely gének kellő lánca volt szükséges ahhoz, hogy ez a panaszos sírás létrejöhessen, s teljes védtelenségünk első biztos tudatában mindössze a leplezhetetlen üresség fogadjon? Mert a születés nem öröm, a születés nem boldogság, a születés nem ajándék, mint azt oly sokan hinni vélik oly mérhetetlen botor módon. A születés mindössze elveszejtés, holmi önkényes tettek sorának bizonyítéka, a felelőtlenségé, mely fenne hangoztatja, két lény akként döntött, legalábbis jobb esetben mindkettő véleménye szükségeltetik hozzá, hogy puszta kedvük okán erre a romlott, mocsokkal telt, sötét és kegyetlen planétára hívnak egy lelket, mely egészen addig, az első korty bűzlő levegőig máshol, sokkalta békésebb, sokkalta magasztosabb, sokkalta átláthatóbb s védettebb helyen létezhetett. Az első lecke a sorban ha akként tetszik, mely oly soká avagy megannyiak számára sosem fogható fel megfelelően: mások döntenek az életedről.
Túl komor a gondolat? Túlságosan sérti az emberi öntudat önnön nagyszerűségünk felől alkotott képét, mely szerint mindent s mindenkoron saját döntéseink alapján tehetünk meg s erre befolyást korántsem gyakorolhat senki és semmi, hisz mindenkoron van választás, mely számunkra kedvez? Meglehet vannak, kik így tekintenek létezésükre, meglapulva a lepel mögött, mely ép s tiszta gondolataik előtt feszülve fátyolozza mind elméjüket, mind képességeiket a felismerésre, a látásra ha akként tetszik, melynek birtokában oly képesség kerülhetne tulajdonukba, mi meglehet jóval többet volna képes használni, jóval többet érhetne, mint bármely miazmás, mondvacsinált ábránd avagy önmagasztaló nevetségesség. Igen, a hatalomról beszélek, a hatalomról, melynek birtoklása egyesek szerint másik birtoklásában nyilvánul meg, így útja csakis a környezet teljes félelembe borításával kezdődhet meg, s fenntartása bármily fárasztó s időigényes is, mit sem számít, hiszen mindent megér a tudat, hogy félnek, hogy rettegnek, hogy remegő térdekkel állnak a személy előtt, aki saját önhittsége nyomán a hatalom birtoklásának illúzióval mételyezi önmagát. Micsoda badarság, micsoda fecsérelt energia, micsoda felesleges személy…
A valódi hatalomhoz vezető út, a valódi kiteljesedés az akaratnak s hűvös nyugalomnak puszta akarattá ötvözésében rejlik, minek első lépése csupán önmagunk felett gyakorolt végtelen befolyásunk lehet, s miként a legelső kockája a járt útnak határozhatja meg mindössze annak irányát s lényegét, úgy sarokköve is ez lészen. Ki önmaga felett hatalmát, befolyását, az irányításnak s kontrollnak képességét elveszejti, mivégre hiheti azt, hogy mások felett holmi ábrándnál több ereje lehet? Értelmetlen gondolat, újabb felesleges kérdés, hisz azok, kik akként tekintenek a terrorra, mint mindennek megoldására, vajmi kevéssé lehetnek képesek megérteni már magát a felvetést is, így részükről választ remélni mindössze időnek, jóval hasznosabban is kihasználható intervallumnak vesztegetése csupán, melyet az, ki ezen kérdést intézné, korántsem engedheti meg, így az efféléknek pusztulnia illő, miként éles penge metszi ki a húst, mely a testnek vesztére tör, s mily találó a gondolat. Hisz a város a test, s melynek biztonságát mi veszélyezteti, azt illő értő kezek által kiemelni, ha szükséges kiégetni.
Meglehet, korántsem érthető mivégre is tekintem akként, hogy a felismerése ezen egyszerű ténynek mi okból oly mérhetetlen sarkalatos egy valóban élni s nem csupán az árral sodródni vágyó személy számára, ki döntéseit valóban önmaga kívánja meghozni. Mert a tiszta elme, az akarat, mely központosítja mindazt, mivel a létező teste, adottságai lehetővé teszik, lehet mindössze az, mely képes felmérni mindent, mi szükséges lehet egy cél eléréséhez. Célok… A mai világban megannyian oly nevetségesnek tekintik őket, mintha holmi magasztosságtól csöpögő, sznob eszmék hajkurászását érteném rajta, mintha nem látnám azt, mire nekik van szükségük, mely szemük előtt lebeg saját céljukként, s valahol igazat kell adnom nekik, hisz valóban nem látom, miért képtelen megtenni azt a pár lépést, mellyel képesség válnak maguk is a felismerésre. Oh nem, korántsem arra a felismerésre, hogy életük hasztalanságában vergődnek, ilyen nem várhatok el akárkitől, mindössze azt követelném meg, hogy rádöbbenjenek, mi számukra cél, az mindössze puszta létszükséglet, még ha oly kíméletlen korbácsolja is őket a test melyben lakozik oly elsatnyult elméjük.
Magasra felszegett fejjel, holmi hátasnak nyergében akaratos gőggel feszítőnek tetszhetek mindazoknak, kik ezen gondolataim tudatába kerülhetnének, ám oly nevetséges ez is avagy inkább szánalmas a meglátás, sértő a feltételezés s elfogadhatatlan az a képzet, mely szerint ok nélkül, holmi könnyű élettel hátam mögött ragadtatom személyem effélére.
Mily könnyű is az élet, mily egyszerű is a létezés, mikor mit sem számít senki számára, valóban lélegzel, pillantásod még közvetíti a világ történéseit agyad tekervényeibe, hol aztán értelmed építőköveinek vélt darabjai ragadnak meg minden egyes újabb tapasztalásnak lenyomataként, s mikor mit sem tudhatsz az egyetlen valódi igazságról, de hisz ezt már említettem, felesleges volna újfent szavakba öntenem. Ám mégis vissza illik nyúlnom soraim kezdetére, hisz a kérdés, még mindig adott, vajon mikor nyerhet jogot s valódi létezést az egyén? Mikor válik valóban egyedivé s nem csupán egy lénnyé, mely beleolvad a szürkeségbe, a masszába, mely embereknek utcákon sorjázó millióinak vonagló, kínlódva ficánkoló senyvedéséből olvad össze?
Számomra mikor is jött el ezen pillanat? Mikor tapasztalhattam meg a katarzist, a döbbenetes robbanást az elmém mélyén, mellyel a fátyol lebbent tova, egyszerre recsegvén foszlányaira marcangoltan, s emésztve el a való igazságának perzselő tűzoszlopában? Tán anyám halálát kellene itt említenem, a pillanatot, mikor láttam üvegesedő pillantását sebzett madárnak szárnyaszegett vergődésével hol erre, hol arra rebbenni, míg rövidre nyesett hajának tincsei estében libbentek arca elé, melyen holmi végtelen békesség nyert helyet, mit sem törődve a nyakon egyetlen mozdulattal metszett sebbel, mely megkapó vérrózsáit bontogatva eresztett töviseket egyaránt, míg tekintetem elől eltűnve mindössze a tompa, a látványhoz meglehetősen udvariatlan puffanás maradt meg csupán. Udvariatlan? Meglehetősen, hiszen egy majdhogynem költőinek ható jelenet összeroppantását másnak aligha nevezhetném. Meg illet volna hatnia az esetnek? Félelmet illett volna fröcskölve pumpálnia szívemnek érrendszeremen át egész lényembe, hogy holmi mételyes fertőként uralja el egész tudatom, hogy mindössze ugyanaz a panaszos sirámra legyek képes, miként születésemkor? Meglehet, hogy akként illett volna, meglehet, hogy akként lett volna helyes, meglehet ezt várta volna el tőlem igen sok személy, ám Ő nem. Ő, ki könnyed mozdulattal törölte le az akkori szememnek furcsán hajló, belső élre fent pengéről szülőanyámnak vérét. Mit fogalmazódott meg bennem? Mit láttam azokban a csillanó tükrökben, melyeket oly gyakorta kötnek a lélekhez? Ha büszkeséget nem is, ha elégedettséget nem is, ám mély érdeklődést.
S mit az érdeklődés halovány sejtelemként plántált bensőmbe, azt korántsem ismerhettem akkoriban, mit sem tudhattam arról, mennyire igaz is a gondolat, mely később, jóval később ragadta meg elmém, mikor az már képes lehetett efféle magasabb összefüggések megismerésére s elfogadására.
Remélhetné itt, ezen történetnek pontján bárki, hogy a megszokottság csodálatos mivoltaként épp ez a férfi volt az, ki magához vett, ki aztán mindenre megtanított, s minden tudásával felvértezetten járhatom azóta a mocsokkal lepett utcákat, hisz mit sem illő tartanom azoktól, kiket eltaposni oly könnyű volna. Ám ne ragadtassuk magunkat holmi nevetséges fantazmákra, hisz az, ki eljött, az, ki vérét vette az asszonynak, ki megszült, s öt hosszú esztendőn át viselte gondomat, maga is nőből volt, s talán ha tíz évvel lehetett idősebb akkori önmagamnál, még ha ezen távolságot mérhetetlenül áthidalhatatlannak tarthattam s láthattam is. Kényszeríthetett volna, ha kell, halállal jutalmazhatott volna, ha szükséges, ha méltatlannak lát, ha valóban úgy ítéli meg, hogy képtelen volnék arra, mire esetleg szánni vagyok érdemes, ám mindössze az irányt mutatta, a lehetőséget, ha akként tetszik, a választásnak illúzióját, s mindössze érdeklődve pillanthattam reá magam is, mit sem fogva fel abból, mit volna illő s megkövetelt tennem efféle esetben, hisz vajon mi tanított volna meg arra, mi az elvárt egy saját szemmel végig követett haláleset kapcsán?
Szót ejthetnék itt megannyi dologról, megannyi részletről, melyek a mai napig is oly elevenen élnek felejteni képtelennek tetszőm elmém membránjainak mélyedései közt, ám oly fölösleges volna, oly hasztalan, s értelmetlen. Ami lényeges, ami valóban jelentőséggel bírt akkoriban, az éveket váratott magára, hosszú, gyötrelmes, mégis felemelően érdekes esztendőket egy oly helyen, melynek pontos fekvését, pontos rendeltetését, aligha mérhettem volna fel, s mindössze a rideg tényeket hívhatom elő felőle, mely nem állhat többől, mint abból, hogy hol nem éri a fény életed színfalait, ott nincs is rá igény, hogy a minimálisnál több juthasson belőle, s ugyan mivégre szemléltük volna egymást azon földalatti tárnáknak, labirintusnak tetsző járatoknak áporodottságában a tucatnyi hozzám hasonlatossal?
Valóban, hisz hasonlatosan voltunk egymással, még ha mindössze egy-egy apró részletben, melyek az esztendők múlásával váltak mind szembeötlőbbé, ám miként nevünket elmosta a létezésről az, miként oda kerültünk, úgy mit sem számított, kit miként kívántak nevezni egykoron azok, kik arra nem lehettek érdemesek, hogy efféléről dönthessenek. Ám szóljak inkább arról, mi valóban lényeggel s tartalommal, ha akként tetszik valódi jelentőséggel bírt, a pillanatról, mikor Ő, az, ki ujjainak egyikét nyújtotta felém a leány képében, ki életnek fonalát oly könnyedén metszette el, alászállt fénytől kímélt létezésünk színterére.
Milyen volt Ő? Maga a fenyegetés, melynek minden egyes, puha léptével, mert akként tetszett zajt csapni képtelen, s szinte lebegni látszott az árnyaknak hátán felmagasztaltatott, látására engedett szemeimnek, mintha maguk az árnyak hajoltak volna meg előtte. S valóban, árnyaknak, homályból fogant lényeknek tetszettek valamennyien, kik tán ott álltak korábban is, tán minden egyes pillanatát végig követték itt, a mélyben töltött időmnek, ám látásukra pillantásom mindössze most nyerhetett jogot, miként a falak vaskosabb árnyai a létezésbe vajúdták őket, kik megannyi változatos mintát követve, megannyi érthetetlenül könnyű s fesztelennek ható mozdulatuk ellenére, fenyegetően jellemezhetőként éledtek fel az ürességből, mégis, oly mérhetetlen eltörpültek a férfiúnak jelenlététől. A puszta akarat volt az, mely sütött azokból a sötét szemekből, a tudat, melyről fogalmam sem lehetett, melynek létéről sem szerezhettem tudomást, mindössze azt tudtam, okkal s céllal érkezett, minden pompától mentesen, minden cicomától és hívságtól szabadultam. S vele érkezett az a bizonyosság, mely a változást, a fontos, meghatározó pillanatokat előzi meg, a feszülés a mellkasban, az érzés, mintha a szív lüktető izma köré jeges, mégis égető ujjak simulnának, hogy a kellő időben, két dobbanásnak határán nemes egyszerűséggel összeszoruljanak.
Mint holmi kutyák, sorakoztunk fel előtte, színe elé citáltan, még ha mindössze egy helyben állt is, s karnyújtásnyi távolból szemlélődött is. Mert szemlélődött, felmért, mérlegelt, miként portékát becsül fel, az, ki még nem döntött arról, melyik felkínált darabra is tart igényt, s mint azok, kik bölcsen szándékoznak dönteni, hisz látatlanban mivégre lehetne biztos választásában, mozdult jobbja, végtelen ráéréssel, s egyetlen, enyhén ívelt, belső élére fent pengét ejtett sorunk elé, mely után láttam, o, méghozzá mennyire láttam, hogy mellettem álló társaim fordították fejüket, míg én csupán néztem a szenvtelen vonásokkal álló alakot. A szemeit kerestem, hogy lássak, hogy lássam, s hogy lássa, érdekel, s még ha nem is tudom, mégis ki Ő, elvárom, hogy hasonlóként viseltessen.
Igen, ez volt AZ a pillanat…
Mikor a penge lassú fordulatokkal mindinkább lassulva állapodott meg a betonon, s egyetlen mondat hangzott fel, egyetlen csattanó, mégis halkan ejtett szófüzér, melynek hangjai mázsás kövekként szakadtak a jelenlevők nyakába, vállára, elméjére, hogy azok, kik erre képtelenek, azoknak tudata önként hasadjon meg. Miért? Ugyan mi lehet képes arra, hogy azokat, kik együtt éltek tán saját életük felét kitevő időn át, holmi rövid mondatnak elhaló hangjainak nyomán megzavarodott gondolatok ragadjanak el, holmi borostyánba fagyasztván a szívdobbanásokat, melyek ki-kihagynak egy-egy ütemet, mint holmi lendületet venni szándékozó lények, s aztán, miként az első végtag megrezzen, adrenalintól szédült ütemben vessék magukat ismét a mozgásnak mikéntjébe? A felismerés, a biztos tudat, az igazság előtt lebegő fátyol fellebbentése, melynek értelme már megemlíttetett, s miként minden valóban nagy igazságnak, ennek is be illő vésődnie az arra alkalmas elme mélyére, így célszerűségnek nevezetten, a kiválasztani leginkább számára megfelelő szándékszó egyén kívánalma s a jelenleg hatalommal egyedüliként bíró akarata szerint, vér kellett, hogy bizonyosságból meggyőződés s életszemlélet lényegülhessen. S hullott az éltető rubin cseppekből éppen elég, tán túlontúl sok is…
Kit vérrel s halállal szentelnek, tán a felmagasztalásnak lesz kiemelkedettje, ám mi lészen azzal, ki önnön magának képzelt s érzett fivéreinek éltető nedűjével borítottan, saját verejtékével önnön sebeit marva fel, remegő tagokkal, ziháló tüdővel, iszamós markolatot kérlelhetetlen akarással, elfehéredő ujjakkal szorítva térdel kilenc test szedett-vedett, fellobbantott élnivágyás megtépázott halmának felszínén térdel?
Annak jutalomként újabb igazság osztatik, mely mélyíti arra érdemtelenek elméjében a bűntudatot, megszüli az ingerültséget és vágyat ébreszt arra, hogy esztelen cselekedetre ragadtassák el magukat, hisz mely akarat könnyedén törik meg, az mivégre volna képes épségét őrizni holmi vérnek kiontása után, mikor családjának érzett társainak kihűlőben lévő alakjáról valóban kiderül, egyetlen közös atyának ágyékából valók voltak mind? S épp ezen közös ős az, ki a tőrt vetette közéjük, hogy láthassa, ki lészen az, kit el is ismer körükből sajátjaként…






Mit ér meg egy nő? Amennyiben a filozófiai értelem szülné a választ, mely elmékben fogalmazódik meg, inkább ne is halljam, hisz miként nagyapám annak idején a Kufárok harci irányzatába sorozta be a felismerni helyzetüket s a velük folyó eseményeket képtelen lakosokat, majd pedig atyám, ki igen hathatós nevelésével adta át tudását, már félig-meddig szakított a szervezettel, hogy saját kedve szerint próbálgathassa a szárnyait más, általa jövedelmezőbbnek remélt területeken, úgy jómagam is más vonatkozás szerint járnám inkább körül a témát.
Egy bizonyos nőszemély az, ki a kérdésnek középpontjában szerepel, s bizonnyal állíthatom, több szempontból is túlzottan komoly gondot képvisel. Miért? Nos, annak fényében, hogy igen magas körökből származó megbízás az, mely arra kért fel, épen, egészségesen, egészben, minden sérüléstől s lelki traumától mentesen kerítsem elő, ha kell akkor a föld alól is, majd szállítsam le megadott időn belül, remélvén, hogy igen nagy tervek igen szép eszközeként vehetik hasznát, már bevételt, előmenetelt, befolyási kör növelést s szakmai presztízs öregbítést illetően igen sok az, amit e leány képviselhet értékben. Miért a feltételes mód? Teljesen egyszerű, még ha könnyedén átsiklunk oly apróságokon is, mint példának okáért a tény, miszerint éppen a Kufároknak egyik ágazatának vezetője, avagy figyelmen kívül hagyjuk a sikeresnek minősíthető szökését, mely négy eleddig kiválóan teljesítő beosztottam kínhalálát követelte meg, be kényszerülök vallani, hogy a leginkább komoly gondot az okozza, hogy módfelett érdekel.
Nos igen, az érdeklődés egy gyönyörű dolog, hogyha olyan iránt teszi az ember, amit kellemes nyugalommal képes körüljárni, megszemlélni, oly véleményt alkotni róla mikor újra s újra reá pillant, mely még ha nem is elégíti ki minden igényét, legalább lehetőséget biztosít holmi további vizsgálódás utáni kiegészítésre, ám miként is fogalmazhatnék jelen esetű érdeklődésem mikéntjére…
Mikor egy túszul ejtett leány elszökik holmi emberi mulasztást ezeddig elkövetni képtelennek mutatkozó egyének őrizete alól, mert azoknak valamilyen módon elvonta figyelmét, az már önmagában is igen kellemetlen eset, ám mikor a tét igen magas, úgy ez hatványozottan igaznak minősül. Tehát mondhatjuk úgy, hogy korántsem repestem az örömtől, mikor tudomásomra került az eset, szám szerint négy férfiú lehetne ennek megmondhatója, ám sajnálatos módon ők voltak elszenvedői is igencsak felhullámzó ingerültségemnek, mely alapvetően is kevéssé jellemző jelenség, ám olykor megengedhető még önmagam számára is némi túlkapásnak is elsőre titulálható megmoccanás, mégis, jogos elégtételként való kinyilvánítása nem tetszésemnek aligha tekinthető meggondolatlan avagy botor dolognak.
Egy vadászat mindig kellemes élmény, még ha megfeszített figyelemmel is jár, ám mint időtöltés, mint bevételi forrás s mint a kitűzött célok felé mozdító eredmény bizonyossága, minden esetben kellőképp ösztönző erőnek bizonyul arra, hogy valóban megfeszített odaadással vessem magam efféle cselekedetbe, még ha megfelelő számúnak titulálható emberanyag is áll rendelkezésre ahhoz, hogy ebben segédkezzenek, netán átvállalják a feladatot. Ám okulva sajátjaim csúfos végéből, nem élhettem ezzel a luxussal s személyesen eredtem nyomába a nőszemélynek, kellően gyors lefolyású cserkészéssel s újfent végrehajtott elfogással zárva az eseményt.
Nos igen, az eseményt… Mit történik akkor, ha két büszke, dacos, önnön értékével és képességeivel mérhetetlen módon tisztában lévő személy, akik ráadásul épp ellentétes nembe is tartoznak összeakad úgy, hogy mindkettőnek igen magasra korbácsoltak az ingerei? Nem, egyáltalán nem az, mi a leginkább kézenfekvő, sem pedig a második leginkább helyénvaló dolog. Oh, pardon, ezeket illő volna részleteznem a biztos megértés végett. Miként az köztudott, az ilyen esetekben a mindenki számára legmegfelelőbbnek választott megoldás nyilván egymás kivégzése lenne, ami jelen esetben kivitelezhetetlen feladatlan volt tekinthető, lévén míg számomra a megbízás feltételei oly kötelmeket jelentenek, melyek mindenféle fizikai erőszaktól s behatástól védetté tették a nőt, korántsem lett volna elfogadható egy kölcsönös vérontás. S mivel ezen lehetőség kizárásra kívánaltatott a fent említettek okán, következhetett volna a sorban megfelelő, mely a díszes jelenlévők teljes likvidálásával leginkább ellentétesként merülhetett fel, mégpedig eggyé tartozás, legalábbis testi szinten bizonyosan.
Ám kötelmek s kötelességek béklyója szintúgy megkötötte kezem, még ha tudatom mérhetetlen lázadással, testem perzselő tiltakozással, általa vörösre mart ajkaim szomjazó elégedetlenséggel fogadták is a szinte valóban egymásba olvadás határán táncoló pillanatban is zajló küzdelmet, mely akaratok közt feszült mind szorosabb pányvaként, ám a döntés megszületett, s mint holmi meg sem történt, meg sem kezdett, át sem gondolt jelenetet, kényszerítettem nemlétbe mindent ki erre vezethető vissza, s mondtam nemet. S micsoda csodás jutalom az, mikor egy határozott döntés miatt holmi gyávaságként  tombol eztán a benső, újra s újra felélesztve a látott, tapintott, érzett s hallott érzületekkel belezsúfolt képsorokat, melyek csillapításaként mi sem maradhatott választásként, mint a háromszorozott őrség jelenléte s számomra a csendes, ott sem létezőként való szemlélődés.
Valóban, szemlélődés s szűnni nem akaró gondolatok, melyek újabb s újabb kavargó hullámzásukkal csak még magasabbra szították a testet s egész lényem eluraló elégedetlenséget, sértettséget, gőgöt s büszkeséget, mert mivégre hiszi úgy egy leány, hogy akaratom előtt meghajolni kedve ellen való? S milyen oknál fogva szánják egy arra merőben alkalmatlan s oly jól tudottan érdemtelen ficsúrnak? Milyen okom lehet rá, hogy tétlen szemléljem, miként egy valóban érdekes, megkapó, birtokolni oly hevesen vágyott nőt hagyjak ily végzet felé sodródni? Az elvek, a biztos tudata holmi később elnyerhető érdemeknek, még ha atyám már nincs is az élők sorában, hogy kéretlen utasításaival kívánjon megregulázni, hisz gyűrűje ott sötétlik tulajdon ujjamon.
Így marad mindössze a vívódás, holmi csapongó érzületek folytonos ostroma, melyek próbálják áttöri kötelezettségekből szőtt falait az elmének, keresvén apró repedéseket rajta, parányi réseket, melyeken tágítgatva teret nyerhetnek, s míg egész eddigi életemben talán a kudarc rettentett leginkább, attól tartok, új érzület kerülhet ezen listára, méghozzá tetejére.
Mert vonz s mételyez a jelenléte, a puszta közelsége, mi korbácsolja mardosó elégedetlenségem, s ki tudja, az esküvő napja érkezik-e el elébb avagy én töretek meg hamarább önnön büszkeségem okán?

Valami, ami igazán fontos

Atyám gyűrűje és az a bizonyos tőr.
##
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég

Vendég



TémanyitásTárgy: Re: The Hunter   Vas. Szept. 03, 2017 10:21 am

Üdvözlünk köreinkben, kedves
HUNTER




Kedves Hunter!
Jó, talán a kedves nem az a szó, amit kigondoltam ide. Olyan kevés lenne hozzád, hogy jellemezzelek, egyetlen szó, nem is igazán tudok választani. Próbálnék olyan magvas és gyönyörű gondolatokkal szolgálni az elfogadásodra, mint amilyenekkel te örvendeztettél meg, amikor olvashattalak. Nem, cseppet sem biztos, hogy sikerülni fog.

Mert én már a neved - vajon az igazi? - hallatán asszociálni kezdtem. És bizony, a régi mese jutott eszembe, Hófehérrel, akinek ki akarták vágni a szívét. Mert végső soron őfelette éppen ott állt valaki, és méricskélte úgy, ahogyan te álmodod meg, ráveszel, hogy képzeljem el, még ha lassan is nyújtasz csak megoldást arra a kérdésre, vajon az vagy, aki eldönti más sorsát, vagy az, akié épp eldöntetett? Tán nem is lehetséges szétválasztani e kettőt, s te magad sem kimondottan azt keresed, melyik vagy, noha az ösztön úgy diktálja, egyszerűbb az élet, ha te hozod a döntéseket. Ha te irányítasz. És én látom, ne hidd, hogy nem - te nagyon jól, mondhatni kiválóan megtanultál irányítani.

Sorsod kiválik soraid közül, ha nem is mesélted el minden képkockáját, én látom, merre húznak a sárga kövek. De téged nem a sorsod érdekel, te azt bizonyítod, hogy történjen bármi, ugyanígy megoldod, ugyanígy tudni fogod kezelni, ugyanígy magadra formálod a körülötted húzódó, végső soron tetteid alá fekvő világ mocskát, annak kegyetlen történéseit. Igen, ez képeid fő vonulata, te magad, mert az számít csak, hogyan formálnak végső soron téged a saját tetteid, és úgy veszem észre, hogy erre az egyre nagyon ügyelsz. Igen, visszatérve Hófehérke vadászához, elképzelem rólad, ahogy bárkinek a szívét könnyűszerrel kitéped - ha te is úgy akarod. Részben talán ezért is nem veszel részt egyik csoport életében sem? Ezért nem vállalsz olyan szerepet, ahol a szép summa nem visszaadható, csak mert nem tetszik az érte kiszabott feladat?

Megvallom, megremegtem bár kiforrott cselekdeteid s döntéseid súlya alatt, ahogy olvasom őket, de mégsem önt el a félelem - nem vérszomjas vagy, nem az a fajta, aki azonnal szabdalná már a prédát, hanem a számító, az okos, aki képes akár a végső mozzanatig sértetlenül hagyni áldozatát, hogy azt higgye, van menekvés. S akaratlan bukik a kérdés - a hölggyel, akiről írsz, vajh szintén ezt teszed?

Jaj, vadász... Néha mégis úgy fest, szinte becsmérlőek a szavak, amelyekkel magadról nyilatkozol. Pedig alig hiszem, hogy mások véleménye bármennyit számítana, hogy ne csavarhatnád ki puszta kézzel a kétkedve pillogók nyakát. Szeretném hinni, már csak a szép romantika kedvéért, hogy a mételyező gondolatot, hogy nem vagy még teljesen tökéletes, nem munkálta ki jellemed egészen a sors, a nő miatt van - bizony, a nők képesek ilyesmire.

Vagy nem mind, igaz? Csak ő. Játszik veled? Te játszol vele? Élvezitek, vagy elpusztultok bele? Ó, mohó sors, elveszi egészen mindkettőtök ép eszét. Tán mintha vívódás volna benned - szívét ugyan nem tépheted ki, nem az övét, de összetörheted. Ám olyasmit pusztítasz-e el akkor, ami, vess meg, kövezz meg a gondolatomért - mi még fontos lehet?
Szeretném tudni a megoldást helyetted is, de talán ez lesz utad következő méter kövezete, viaskodása a büszke akaratnak, aminek minden falatát a tőrrel vágtad magadnak, s valami ösztönöknek, hogy a győzteseknek bizony nem kell feladni és nem kell engedni sem, ha valaki, hát te majd képes leszel arra, hogy anélkül ragadd el a másét és szerezd meg magadnak, hogy tönkretennéd vele. Bátor és botor! De talán azt is meglesném, hogy vágjátok ki egymás szívét.

Ne komorodjak el, igaz? Nem vagy te olyan kemény, mint én hiszem, látom, mint formálódik még most is elméd szorításában minden gondolat, csak akkor látunk majd kifejezetten sötétnek, ha azt hozza a szükség. Bár nyilván nem ez lesz a legnehezebb neked... De hadd zárjam azzal így is túlszaladt gondolataim sorát, hogy amennyiben odajutsz, kedves Vadász, és kitéped mégis valakinek a szívét, lett légyen az akár egy érdemtelen elit vőlegény, én leszek az első, aki értő bólintással fog tovasiklani tetted felett, biztosan abban, hogy megérdemelte az illető.

Tudod a módszert, gondolom - foglalj magadnak, s kezdd meg felszegett fejjel, magabiztosan ténykedésedet, én pedig, ígérem, távolról követni fogom sorsodat. Kíváncsian.
SVEA

Vissza az elejére Go down
 
The Hunter
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Hunter pub

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Némi civilizáció :: Lakosaink :: Akik már megérkeztek :: Civil-
Ugrás: