.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 I. osztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: I. osztás    Szomb. Szept. 02, 2017 12:28 pm

to Hunter by the Prey

Mit tegyek. Mit tegyek?
Már igencsak meguntam bámulni a falakat, itt ülni egyedül. Ki kell bontsam magam a bezárt kismadár szerepéből, aki kalitkájában faltól-falig repkedve verdes és csivitel haragosan, már az összes tárgyat, ami csak volt a szobámban, eldobáltam, lassan nincs is más, csak egy ágy, se takaró, se párna, talán attól tartanak, hogy meg akarnám fojtani magam. Pedig nem, dehogy bántanám, csupán néha törnek rám dührohamok, kezdődő idegbaj lehet, amiért nemhogy azt nem kapom meg, amit akarok, de semmilyen egyéb információhoz sem juthatok. Arról, mit terveznek velem.
Csakis azt tudom, amit a férfi, akit legszívesebben szemen köptem volna, pár szóban kifejtett: férjemül szánják, hogy helyemen befolyást szerezzen. De a végtelenig a kufárok sem várnak, napok teltek csak el, ennyi még belefér, több is eltelt már anélkül, hogy a többi vezetővel beszélgetnünk kellett volna, de előbb vagy utóbb a hiányom feltűnik majd, és akkor valaminek történnie illene. De valamit nekem is kell tennem az ügyben, bár tudom, megszöknöm voltaképp épp elég volt, magamra vonnom Hunter figyelmét a minősíthetetlen viselkedéssel, majd pedig – nos, azt az éjjelt szintén aligha tudnám szavakkal leírni. És bár próbáltam elhinni, legalább az első néhány pillanatban, hogy oly könnyen fog feledésbe merülni, mint az az alkalom, amikor tizenegy ember halálát okoztam egyetlen hasonlóan mohó pillanattal, nem, nem megy, képtelen vagyok rá. S ahelyett, hogy szégyennel töltene el ez a mozzanat, inkább büszke vagyok. Mire? Tán arra, hogy találtam valakit, aki érdekesebb annál, minthogy a halálba taszítsam egyetlen röpke, kalandos, sötét, csábító éj alatt. Valakit, aki ellenáll. Akitől többet kívánok, akit nem kaphattam meg oly könnyűszerrel, akinek megkapása s eldobása vélhetően nem is lett volna elég.
De mit tegyek  - mit tegyek?
Lassan nyitom az ajtót. Kimehettem volna rajta eddig is, jól tudom, senki sem akadályozott. Két őr áll a csikorduló nehéz fémnek két oldalán, pillantásuk kísérik lépteim. Nem megyek messze, épp csak velük szembefordulok.
- Kívánságom van – mondom felszegett fejjel, pillantásom határozott, ajkaim pengévé bújnak össze. – Társasági eseményen óhajtom jobban megismerni a leendő férjemet.

És mi más történhetne, mint az, amit ilyenkor vár az ember? Érkezik dobozban a ruha, melyet szerintük viselnem illik, hozzá kis levél is, hogy bízvást az est leggyönyörűbbje leszek. Nos, bár aligha tervezem így, azért a ruhát felveszem, s tán sminkem kevésbé lesz kellemes, megnézem, aki majd meg mer érte szólni. Mert jól tudom, mi lesz. Jól tudom, hogy miután elkapott, megszöktem, s ő akkor újra elkapott, nem fogják hagyni, hogy Hunter ne legyen legalább öt méteren belül, ne kövesse figyelemmel minden neki szánt sötét, provokatív, haragvó mozdulatom, én pedig nyilvánvalóan mindent megteszek, hogy sodrából kihozzam. S ha már ütne-vágna is, ha falhoz nyomna, ha fülembe súgni kívánná, mily mérhetetlen szívesen tépné le a ruhám, akkor is meg fog védeni, akkor is szenvtelen arccal töri majd ki a kezét bárkinek, aki viselkedésre bírni próbál, mert erre kizárólag ő kapott felhatalmazást.
Jól tudom, mi lesz.
S így a mosoly, a sötét vonás ajkaim ívén szinte igazi, amikor két másik őr kíséretében besétálok a hosszú terembe, ahol legalább harminc székkel vétetett körül a hosszú asztal, és amint  e kettő kívül marad az ajtón, elégedettség érzete robban tudatomban – ő lesz itt, neki kell követnie, neki kell szemmel tartani. Hihetném édes romantikával hévvel dobogó szívemben, hogy azért kell itt lennie, hogy engem védjen leendő férjem lobbanó dühétől, ha nem viselkedem, de miért akarnék bárkinek ilyen nem levő érzetet meghazudni? Nem, Hunterre pont azért van szükség, mert ki tudja, tán egy rácsot nem kapott ablakon kiugrani is képes vagyok. Nem engem véd, a küldetés miatt van itt, a feladat miatt, s maga sem fogja bevallani, arcára egy percre sem engedi fel egy jelét sem, hogy amiről szó van ma este, jóval több, mint a látható.
Nem keresi a pillantásom, akárhol is legyen. Valami pincér lép elém, mutatja a helyem, én pedig könnyed mosollyal az arcomon foglalom el. Vacsora lesz, tehát? Annál jobb. Ital érkezik, töltenek. Nem igazán vágytam erre, az elit kajára, ugyan már, hiszen hasonlót gyártunk mi is, és nem szívesen ennénk belőle, inkább maradunk annál, amit sütni-főzni is elég. De rendben, semminek az elrontója nem leszek. Leendő vőlegényem velem szemben foglal helyét, annál könnyebb lesz szeme közé köpni egy falatot, ha a kedvem úgy tartaná.
- Egyél, drágám – száján széles vigyor, már emelik is le a fedőket, valaki szedne, én meg hagyom. A megvető pillantás csak akkor következik, amikor már ott pihen előttem mindenféle szintetikus szutyok, színes, szagos, bizonyára meg lehet enni mindet, ám nem közös tálból szednek, hanem a tányérokat hozzák elénk, és ki tudja, az enyém mit is rejteget?
- Ne haragudj, kedvesem, de kissé tartok ettől – sóhajtok, játszva csak a félelmet, és minden erőmmel letörölve szám sarkából a mulatság mosolyát. – Szükségem volna az őrömre, hogy megkóstolja előttem ezeket. Kérlek, kerítsd elő nekem, szomorú volna, ha még az esküvő előtt bajom esik egy kiszámíthatatlan, de nagyon is valószínű merénylet miatt!
Bizony, itt ér véget egy szép mese, s a másik itt veszi kezdetét, döndül kalitkánk ajtaja, ahogy a velem szemközt ülő fejének intésével jelez valaki felé, s szinte már várom, mi lesz, szinte már dübörög bennem a tudat, tán ideültetik mellém, hogy mindent előkóstoljon, hogy egye ezt a szutykot, szívem szerint magam tolnám arcába a kanalat, pusztító a tudat, mennyi mindent akarok és milyen nagyon! A bőrömre simuló, húsba tépő pillantást várom, a lobbanó lángot, ahogy tekintetünk találkozik, azt, hogy tán érezni fogom megint az illatát, azt, ahogy robban ölemben a vágy, hogy megkapjam, amit ezelőtt nem vehettem el. Tépje bár le rólam ezt a ruhát is oly könnyűszerrel, tudja, tudnia kell, játéka továbbra sem vagyok, ellenben neki most az én mulatságomban kell helytállnia, hiszen senki sem, ha én a házasságba beleegyezem, ha megbíznak majd bennem, ha azt látják, szépen és ügyesen viselkedem. Lassan nyújtom előre kezem az asztallapra simulva, hogy elérjem leendő férjem szintén ott pihenő ujjait. Bőröm szenvtelen simít a bőrre, szám sarkában nem neki szóló, mímelten édes mosoly fényesedik lassan, ahogy hallom, mellettem nyikordul a szék.
- Hálásan köszönöm, kedvesem – szinte sóhajt a torok, bár reccsenne benne a bűn újabb sóhaja, száz fájva szakadó nyögés, itt van, érzem, ilyen közelről kell figyelnie mozdulataim, parfümöm, sőt bőröm illata fog az orrába kúszni, ahogy tányérom fölé hajolhat, igen, ezt akarom, azt, hogy lásson boldog mosolyt szám sarkában pihenni, s közben marja bőrét szenvedélyem olthatatlan lángja szét, arról, mit csak ő tud, mit csak én tudok, mélyen hallgathatunk, de eltörölni képesek nem leszünk sosem.


A hozzászólást Iris Lily összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 06, 2017 8:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Vas. Szept. 03, 2017 8:52 pm

by the Hunter to the Prey

Menekülök, mert erre kényszerülök, mind mélyebbre s mélyebbre merülni az árnyak mélyére, hol gondolataim kitisztulhatnak, hol végre akaratom szilárdságát visszanyerhetem, a repedéseket elmoshatom, mintha mindössze pára csapódott volna ki a kövön, a jellemem szilárd lüktetéssel ragyoghat fel ismét, mikor pillantásom ismét a hús világára emelem majd a meditáció szirupos fénytelensége helyett. Valóban menekvés ez? Tán meg sikerült rettentenie egy leánynak akit prédának jelöltem nekem? Aligha a nő az, ki riaszt avagy az, miként képességei szerint alkalmasnak mutatkozott a szökésre, hisz ha akként tekintem, segítségemre volt, könnyűszerrel gyorsította meg a rostállást, mely eddigi menetének tükrében túlontúl sok bizalommal ruháztatott fel az a bizonyos négy személy. Meglehet talán attól illene rettegne szűkölnöm, mit velük voltam kénytelen tenni, a tudattól, hogy másik embernek életét oltottam ki s korántsem gyors, fájdalomtól mentes módon avagy saját életem megóvásának érdekében. Igen, meglehet így volna helyes egy oly világban, melynek szabályai s törvényei oly védelemmel ruházzák fel az egyént, melytől puszta léténél fogva értéket képvisel. Ám míg nem bizonyított nekem az elém lépő létező, míg nem ismertem el valóban jogos igényét arra, hogy elszívja előlem az éltető levegőt, addig mivégre szavazhatnék számára értéket?
Így hát mi lehetett, mely miatt saját tudatom mélyének ürességre kárhoztatott üregeiben pihentetem elmém, melytől meg kívánom vonni minél tovább, minél több időre a külvilág mozzanatait? A lehetőségek láncolatának eddig kőbevésettnek tekintettségének szétfoszlása az, mely mérhetetlen zavar, s ennek lecsillapítása csakis ekként válhat lehetségessé, hisz az út, a cél, már maga a puszta lét is megköveteli a tisztán látásnak képességét, főleg most, mikor önmagam felett csakis saját akaratom formálhat jogokat s elvárásokat, melyek kötelmei saját választásaim, valóban saját döntéseim súlyától fonódnak önnön nyakam s lényem köré, hogy hol kötelekként, hol vaskos láncokként tekeredjenek körém, még ha puszta vállrándítással söpörhetném is le mindet, hogyha elfordulnék bizonyos elérni kívánt eredmények megszerzéséről.
Ám nem, ezúttal elhessentem magamtól ezen céloknak újbóli felsorakoztatásának ingerét, s egyetlen szálat választok ki a sorból, mely leginkább befolyással bír jelenemre, mégpedig a küldetést, mely egyszerűsége ellenére mégis jóval többnek mutatkozik, s holmi haragnak lenyomatát is képes volt felszínre hozni, még ha ezt nincs is, ki bizonyítani volna mára képes. Egy leány, a nő, az Osztó, miként a Kufárok hivatkoznak reá, s miként ő maga is büszkén hirdette, mikor kevélységében úgy hitte, puszta akaratának láttán meghajlok előtte. Botor, makacs, dacos némber, kinek útja eddig tarthatott csupán önnön akarata szerint formálható mederben, s most a nálánál hatalmasabbak játékaként való létezés lépcsőjére helyeztem, hol meghunyászkodni oly képtelennek tetszik. Valóban, talán egy halovány mosoly is kijárna számára akaratossága lévén, hisz dölyfössége szinte szórakoztató, sötét ragyogással képes tündökölni, ám e gondolattól oly kínnal perzselődik meg bőrömön s ajkamon érintésének nyoma, általa, jelenlététől szaggatottá égetett billogainak s bélyegeinek sora, hogy képek füzére lobbanjon elmém sötét függönye elé.
Tompa nesz kúszik fülembe, melynek ritmusára foszlatom semmivé a túlontúl közeli emlékekből fókuszált eseménysort, s rebbentem fel szemhéjaimat, hogy lusta érdektelenséggel fordítsam fejem az ajtón belépő egyénre. Remek, sajátjaim közül való, így meg sem lepődik azon, hogy holmi nehéz szagú rudacskát égetve térdelek egyenes háttal a nyílászárótól legtávolabb eső saroknak árnyai között. Látom rajta azt, mily kevéssé kívánja szólásra nyitni ajkait, mégis, ujjhegyeinek rebbenése szerint sürgető az ügy, melyben érkezett, hát megteszem neki a számára oly vágyott szívességet, s felegyenesedem, tudomásul sem véve a halk roppanásokat, melyekkel ízületeim tiltakoznak a többórányi mozdulatlanság utáni újabb használatra, s pillantásom vonásaira függesztve indulok meg az ablaktalan helyszínből kifelé, hogy már a folyosón érjenek a kapkodva, hadarva elsorolt szavak, melyek felvázolják miért is zaklatott. Lassan húznám el a szám, már a puszta gondolattól is, ám nem tehetem, vonásaim rezzenetlen fordulnak a külvilág felé, hisz mivégre eresszem le maszkjaim egyikét az arra érdemtelenek előtt.
A tényt, mely szerint hívatnak, már önmagában is elnézéssel illene kezelnem, hisz a férjjelölt oly végtelenül vak mindenre maga körül, azt remélvén, puszta születésének jogán tehet, mit kedve diktál, hogy képtelen feldolgozni a valóban jelenlévő igazságot, mely szerint családja az, mely alkalmaz, s melynek csakis egyetlen feladat kapcsán állok szolgálatában, s mindössze időlegesen, ám még kész szerencséje, hogy ezen megjelenés, melyre invitál oly hevesen, egybevág feladatkörömmel, így csak biccentek az ajtó mellett álló őröknek, s hagyom, hogy kitárják előttem azt.
A látvány mely fogad, szinte már megszokott, talán inkább elvártnak illő neveznem azt, miként egy hosszú teremhez illő, elnyújtott asztal mellett sorakozó székek puszta tömegén mindössze páran foglalnak helyet, s köröttük számukat meghaladó alkalmazott kering, mintha életük egyetlen célja s mikéntje volna a szolgálat, melyet még becsülni is volnék képes, hisz a valóban alázattal való kiszolgálás s az alávetettség tudatának biztossága igen közel pihen ahhoz, hogy létük mozgatórugóira reáláthassanak, túl holmi testi szükségleteken, így visszafogom pillantásomban azt a lesújtó korbácsot, mely oly nagy kedvvel vágyna végigverni soraikon, s lassú, kimért lépteimmel, a sietség legapróbb jele nélkül fordítom mozgásom irányát a kívánt hely felé, hogy gerincet roppantani vágyó tekintetem kellemes ruhába bújtatott nőalakon simulhasson végig, majd pedig az elé helyezett tányéron állapodjon meg, sorra szemlélve a színes s ki tudja pontosan mivel ízesített kockákat, melyek a magukat felmagasztaló társaság leginkább elfogadott s megbecsült tagjainak étrendjét teszik ki.
Furcsa, logikátlan, minden szépérzékem sértő a jelenet, hisz mentes az egyensúlytól, kompozíciójában is felzaklató, hiszen efféle harsány színeket társítani egy sötét árnyalatú ruhához, valamint a nőszemélyhez kinek oly közelről ismert alakjára oly puhán s hűségesen tapad rá, miként saját bőröm tette azt ki tudja mily távoli időpillanatnak zárványában, felborítja a harmóniát. Ám átsiklok ezen meglátásom felett, miként az elvárt viselet felöltése mellett is könnyedén léptem el, megmaradva holmi zakótól mentesen, felhajtott ingujjakkal, nyakkendőtől kímélten, mindössze öltönynek nadrágját s hozzá illő cipőmet véve magamhoz. Jelenleg mit sem számít a külső, jelenleg a cél s a feladat az, mi meghatározhatja személyem. Markom alatt csikordul a szék, nyikordulnak illesztései, miként ujjaim fonom a támlára, s emelem hátrébb, ráérősen kerülve elé, s ereszkedvén felszínére, mérhetetlen érdektelenséggel pillantva a vőlegényre, ki villája hegyével bök a leány tányérjára.
Valóban, talán azt várnák, meghajtom magam, s megszimatolom az ételt, mint ki képtelen értelmezni mit is lát, holmi kóstolással pocsékolom majd időmet, hogy ezzel kiszűrhessem az esetleges mérgeket, ám mivégre képzeli azt egy efféle ficsúr, hogy önnön életem dobom el a puszta kedve okán? Netán a nő kedve szerint? Ujjaim a tányér peremére simulnak, s míg lábaim emelnek fel ismét, karom a tányért ragadja el, s komótos lépteim sorát akként terelem, hogy a leendő férj mellé vigyen soruk, hol másik kezem indul útjára, nemes egyszerűséggel kiemelve előle saját adagját, s megcserélve az étkeket egymással, egy érdeklődésnek szikrájától is mentes pillantást eresztve meg a kéklő szemtükrű nőszemély felé, hátha többet árul el abból, mit sugározni kíván, mert látni kívánom, mi bújik meg a túlzottan is mesterkélt mosoly mögött. Talán játszani kíván? Valóban úgy képzeli, játékszereként teheti velem, mit csak kedve tarthat? Óh, te leány… Hisz már tudhatnád, játékba mindössze akkor bocsátkozom, mikor számomra is elfogadhatóak a feltételek. Mégis visszakísérem a sápítozó legény elől elemelt étket a valóban tetszetős ruhadarabban üldögélő nőszemély elé, s puhán helyezem le a tányért, messzire űzve a vágyat, hogy inkább megszaggassam ezt a viseletet is, miként a korábbival tettem.

- Így bizonnyal meg fog felelni.
Állapítom meg, ám nem lépek félre a szék mögé, maradom ott, hol kedvem tartja, balkézre esvén az Osztónak, alig puszta érintésnyire.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Vas. Szept. 03, 2017 9:48 pm

to Hunter by the Prey

Mit hiszek magamról, ki vagyok, miféle lénye teremtő atyának, miféle leánya saját atyámnak, miféle emléke a múltnak, s feslett, sötét árnyakba vont képe jövőnek, hófehérbe vont izmok között futó erezetemben nem vér fut, hanem szilaj erő, oly akarat, mely tűzbe képes vetni mindent, hisz elveszítettem már, mi számított, s a többit immáron oly könnyen feláldozhatom. Mit hiszek magamról, mi a cél, melynek eszközéül szolgálhat létem új és új minden napja, mi a vágy, mely lobbantja az akarat lángjait, mi a forgács, melyet odavethetek, hogy égjen, hogy füstje tébolyítón fogja elmémet szürke vakság érzetének csábítón tudatlan állapotába? Mit hiszek, ki vagy te, ki a lég a fuldoklónak, a fény a sötétben kerengőnek, s mindeközben a gyilkos fegyver, mit állandóan tarkómon érzek az első pillanattól, ahogy megragadtak a sötét kesztyűbe bújtatott kezek, ahogy lefogtak, ahogy vakká tettek s süketté, hogy a széken ébredjek, lánccal súlyozottan, hidegben, mégis épen, mint ahogy ép vagyok azóta is – legalább testileg.
Mit hiszek, hogy kik vagyunk? Régi mese kering kővé merevedett emberekről, kik megfagytak annak elviselhetetlen mivoltától, mit szívük érzett. S más mese, hol kés fonta át a szép szívet, méreg vezette a szervezetbe zárt lelket a túlvilágra, hol feladták, hol megkönnyítették önnön dolgukat a férfiak s a nők, mert úgy érezték, erejük kevés, hogy megszerezzenek s megtartsanak, hogy megóvják mástól, mit bántani csakis nekik lehet joguk, s én azt hiszem, mi éppen az ellenpélda vagyunk, ütés fájdalmát remélve, hol simít a kéz, kés megforgatását ott, hol a bőr karmok mélyedő mozzanatáért sajog. Harapást vágyik az ajak, de csók lepi, s a hajtincsek sem hullanak, csak tekerednek játékosan a kézre, mely érinti őket vágyódó-mohón. Ezek, ezek vagyunk. Ha történt csak egy alig-órácskáig is, de beleégett minden az íriszekbe, s ott ég most is a bőrön a száz pecsét. Majdnem feladtuk, s nem is azt, hogy megszerezzük, hanem hogy elveszítsük – majdnem eljátszottuk játékaink, majdnem azt tehettük mindketten, mit önmagunk s éppúgy a másik is akar.
Simítja kezem a vonalat, min az ő keze haladt, s zihálva sóhajt tüdő, fájva csikordul torok, lobbanna lángra a bőr – az emlék is oly elviselhetetlen mód heves, pedig ugyan, mi az, minthogy nem láthattam tán napok óta őt. Pillantásom a ruhán, mely az ágyon pihen. Nincs már semmi más sem azon kívül, párnát, takarót, elvették mindenem, nincs már cserepes növény, nincs lámpabúra sem, összetört, hamvába holt, ronccsá aprítottam minden berendezést, az ajtó viseli karcolt-ütött nyomait haragomnak, pedig nem az ajtó, nem a szabadságom érdekelt, őt kívántam ütni és csikarni, őt kívántam csókolni, megint, akarom, hogy enyém legyen.
Ám ahhoz oda kellett volna magamnak is adnom, mit férfi játékból elvenni képtelen. Siklanak ujjaim egész ölemig, noha nem szaladnak sötét csipke alá – nem az én gyönge, remegő ujjaim azok, melyek érintéséért ölemből forró sóhaj szakadna fel, s elszakítom inkább az emlékezés fájó gyönyörétől magam.
Várnak reám.
Várnak, s én nem várathatom őket meg tovább. Magamra simítva a sötét anyagot, lépve tűsarkú cipőbe megállapítom, ma sem volna nehéz ruhámnak letépődnie. De nem, ez nem az a nap, ez inkább háború előestje lesz, hol jelzőtüzek gyúlnak a határokon, s mindenkinek csak szép fény ugyan, de tudják jól a harcosok, hogy mindez őnekik máskorra, holnapra mit jelent. Lépteim halkak, hiába koppan aprókat a körömcipő. Az ajtó tárul előttem, s őreim kinn maradnak, a lég tüdőmbe szorul, a parfümillat gyomromba mar. Nem pillanthatok oly hévvel körbe, mint szeretném, de jóval inkább az zavar, hogy nem látom azonnal őt. Nem akarod hát, hogy láthassalak? Megriadtál, hogy pillantásom a falra feszítene, hogy ágyékodnak lüktetése nem engedne tisztán látva követni uralkodók által meghatározott célodat? Itt se vagy, én hívatlak elő trükkjeimmel, nekem kell játszanom, nekem kell megoldanom, hogy újra egymás szemébe nézzünk, ha nincs is róla fogalmam, hány világot fog az az egymásba vetülő két pillantás lángra lobbantani. Ám én bátor vagyok! Bátor, s aligha kegyes, ha arról van szó, mint használhatok ki másokat – épp elegen haltak már meg azért, hogy mire vágyom, a következő lépése a világnak az legyen. Épp elegen, hogy megtanuljam, ez a játszma miként működik, de ha újabbaknak kell pusztulnia, hát úgy legyen.
S utasításnak éppen nem hangzó, kérésbe font parancsomra csikordul puszta nyúzásnak érzett, kínosan hosszú másodpercekkel később a szék, oldalamnál ereszkedik meg a rendezvény méltóságát figyelmen kívül hagyó, s bár én nem pillantok rá, s tán ő nem pillant reám, mintha szikrák pattognának máris ruhával kettősen fedett bőrünk között. Nem, bizonnyal nem volt épelméjű, ki kitalálta ezt – vajon tudja-e, vajon megsúgta-e bárki neki, hogy ez bizony mind az én ötletem?
Szótlanságomban, mellyel határozott célom arcomról elzárni a csillanni vágyó büszke, elégedett, hiú s kegyetlenül gyönyörű mosolyt, vőlegényem – nem mintha eljegyzés lett volna, vagy gyűrű pihenne akármely ujjamon – segít ki. Puszta idegként lüktető semminek fest, egy gilisztánál is kevesebb talán, ahogy egy árva mukk nélkül bök tányérom felé. S a férfi, a vadász, kinek most akaratommal szegődöm újfenn elkaphatatlan, legyőzhetetlen, örökké kínozni vágyó prédájaként, ért még ebből a nyomorult gesztusból is – de nem, miért is engedelmeskedne oly könnyedén, ahogy megkívántam, s tán ahogy kissé elégedetlenül előre el  is képzeltem azt?
Mert ahogy a színes kocka érne ajkai vonalához, hogy azok közé engedje pusztulni a szörnyű dög-étket, szorulna meg torkom s jajdulna combjaim köze, látni azt csak szemem sarkából is, hogy bármi érinti, hogy érintenem szabadna csakis énnekem, gyilkos ösztönnel csikarná tudatom, de pusztulásra ítélem örömmel mindazt, ha csak tudom, hogy ez sejlik fel őbenne is, hogy láncra verhetném s jajgatását hallgathatnám napestig, ha ígérném cserébe, hogy azután egyek leszünk.
Nem, nem teszi. Miért is tennéd, ugyan? Hisz ki parancsolt, ha nem is szóval, csak mozdulattal, senkid sem, Vadász, s neked jogod van nem foglalkozni vele egyáltalán. De még így is, mit a férfi tesz, dölyfös mozdulat, recsegve engedelmeskednek a csontok, sajogva nyúlnak-feszülnek az ínak, pillantásom csak részben követi, ahogy feláll, ahogy tányérom elveszi, ahogy az asztalt megkerülve az övével cseréli meg azt. Vőlegényem kissé tán sokkolt pillantása máris egy kisebb mesét megér.
- Hogy képzeli – szörnyülködő a hang, villámló a tekintet, de láthatólag nincs benne férfiasság semennyi sem, s tenni pillanatnyilag éppen semmit se fog. Én magam pedig, kényszeredetten vetve sötét pillantást a mellém lépő testőr felé, de arcára nem emelve véletlenül sem tekintetem, elfojtom a kitörni kívánó kuncogást, mely a mulattatott nőé helyett a bosszút éhező elrabolt bandavezéré volna inkább, igen, jól tudtam, hogy így lesz, hiába nem vágyja tán egy fabatkája sem, mégis engem, az én érdekeim, az én méltóságom, becsületem, életem fogja védeni.
- Nyugodj meg, kérlek, kedvesem – biccentem enyhén oldalra fejem, hogy szemem sarkából pillanthassak fel a mellettem vigyázóra, ha szavaim éppenséggel nem is felé hullanak ajkaimról. – Nagyobb büntetés nyilván úgysincs neki, mint az, hogy itt kell mellettem lennie, aki miatt négy embere hullott a vég sötét mocsarába nemrégiben – legyintenék, somolyognék, villantanék rá kegyetlen, ízekké szedő, vetkőztető, mohó vágyakról  tanúskodó tekintetet, de csitul a tűz, a bosszúvágy jobban éget, mint combjaim remegnek a vágyott érintés emlékeinek súlya alatt. Vagy csak bemesélem, hogy így van? Akárhogy is, nincs túl sok választásom e pillanatokban, játszanom kötelező, hogy megmaradjon életem, s megtarthassam azzal együtt elvehető büszkeségem is.
- Erre nem biztos, hogy érdemes büszkének lenned – mondja vőlegényem, de mégis látom a szája sarkába toluló vigyort, bizonyára nincs az effélékről jó véleménnyel, s oda se neki, hogy éppen néggyel több, avagy kevesebb. Bizonyára titkon mind így vagyunk vele.
- Arra csak büszke lehetek, hogy kijátszottam, nemde bár? – végre alkalmam nyílik tündéri mosolyt villantani. Balom az asztallapra csúszik, ujjaim finoman koppintanak a nehéz lapon. – Ülj le, Hunter! – szavaimban utasítás. – Ki tudja, mit tennék, ha arrébb mennél csak néhány lépésnyit is, igaz? – vetem fel mintegy fenyegetésül, hogy bárhányan is lehetnek hallomásnyi közelben, mind egyetértsenek: itt kell maradnia. Jól tudom, elméletileg nem kell engedelmeskednie, de mit is tehetne helyette akkor? A gyakorlat merőben más. Tudjuk – a körülmények változtatják meg, épp hogyan beszélünk, s azt is, mit gondolunk. Balom az asztallapról elemelkedve a férfi oldalához ér, ujjbegyeim háta szélébe nyomódna, de szemből aligha látszik több, mintha ingje anyagára fognék.
- Biztosan büszkén mesélnéd el, és mi örömmel meghallgatnánk, hogyan is csesztem ki veletek – igen, az átokverte büszkeség! Még ha szívem szerint tépném is az ujjaimmal oldaláról a ruhát azonnal, s nem engedném el azután sem őt, most mégis muszáj. Ujjaim visszatérnek tányérom mellé, s kiegyenesedve, kissé előre hajolva másik kezem a villámmal játszatom. Szívesen szeme közé szúrnám a vőlegényemnek, hogy legalábbis míg a fájdalomtól üvölt, mi nyugodtan válthassunk néhány szót, s leharaphassam Hunter nyelvét, ha arra, hogy mi történt és miért, vagy mi nem történt, s hogyan maradhatott el, nem ad megfelelő magyarázatot.


A hozzászólást Iris Lily összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 06, 2017 8:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Vas. Szept. 03, 2017 11:06 pm

by the Hunter to the Prey

Üresség, halott némaság az, mely tán kedvemnek kellően megfelelne, hogy valóban fénytelenségben merülhessek el, hol mit sem számítana, szemhéjaim nyitottak avagy sem, hol elmém vetülhetne mindenre s semmire sem egyként, teljesedve ki a végtelenbe, a homályból szőtt karoknak átláthatatlan ölelése szülte mindenben, hol nem maradna a világnak egyetlen apró részlete sem, mely elragadhatja tudatom a belső rendet tépázó gondolatokról. Mert az mi történt, az, mi megesett s mégsem esett, az, mi volt s mégsem múlt, az, mely bőröm minden egyes rétegét oly elégedetlenséggel égeti, az, mely ajkaimra forrott ajkaknak harapott mohóságával lüktet tarkómban, miként gerincemen éles pengeként hasított végig, s mérhetetlen követelésében várta szabadságát ágyékomban, melyet épp úgy érintettek a bársonnyal fedett ujjak, miként a nyelv simított rajta végig újra s újra, mind hosszabb s hosszabb, egyre kínzóbb várakozással, ingereket oly féktelenül, mégis visszafogottan keltve, válaszokat követel.
S hol keressem válaszaim arra, mely meg sem esett? Okot találhatnék megannyit, mely követelte azt, hogy ekként essen meg, hulljon a semmibe, épp születésének pillanatában sorvadjon semmivé, még ha két lény teljes létezésének minden akaratával s hevével dacolva hőkölt is vissza a pillanat zárványát roppantva össze. Mert dac volt az, mely mozgatta a testeket, a büszkeség, mely nem engedett hatalmat egyiknek a másik felett, a végtelen tartás, mely meggátolta a mohón falni vágyó húst abban, mit megtehetett volna mindössze az alázatért, mindössze a hódolásért, a valódi hódolásért a másikkal szemben, ám miként eshetne meg az, hogy két prédára leső vad, melyek egymásra döbbenve szemlélik a másikat, épp úgy tekintve összesimuló porhüvelyük egymással folytatott játékát puszta háborúságnak, elismerje vereségét a másikkal szemben?
Ki győzelmet remél, számoljon a halállal, ki dicsőséget remél, ajánlja javait ellenfelének, s ki mérhetetlen büszkeségében s kevélységében más sem remél, mint hatalmat, az illessze önként az árulók kését önnön torkára, szól a tanítás, mellyel oly hosszan viaskodtam egykoron, s mit sem érhettem belőle, még ha úgy is véltem, értelmem teljességében látja át ennek velejét. Mert miként érthettem volna meg, míg nem került elém valaki, aki valóban nem csupán puszta önhittségében ragyogva, hanem akarata tetszetős lángjaival burkoltan állni volt képes haragvón villanó tekintetem? Győzni vágytam, mindenek felett, hogy uralmam reá kiterjeszthessem, s ott égtek el testük egymást perzselő, vágyunk tüzét magasra korbácsoló érintéseknek hevében, halálsikollyal mégis némán a kötelmek. Dicsőséget kívántam, hisz egy vadászatot a préda elejtésének dicsősége tehet teljesség, s cserébe testem ajánlottam, még ha nem is akként, miképpen a prédának akarata szerint vetnem illett volna elé, s hiába a végzett munka, mit sem kaphattam a kiérdemeltségtől. Hatalmat követeltem felette, bármiképpen is légyen, mérhetetlen s örök hatalmat, mellyel kedvem szerint formálódik minden s helyébe saját uralkodni vágyása vetett kesztyűt, rákényszerítve az egyetlen akkor jogosnak ítélt döntésre, arra a bizonyos „Nem…”-re.
Talán a dac mondatta ajkaimmal, melyeket vörösre marcangolt ágyéka kiérzett, harmattal hintő lüktetésével fűtött követeléstől mohóvá gerjesztett fogainak sorával, tán a büszkeség, mely nem kívánta gerincem ívbe hajlítani előtte, hogy szolgaként vessem önmagam lábai elé, ám elvárta, hogy ő ekként tegyen, még ha meg is vetettem volna eztán érte. Mert óh igen, oly mérhetetlen vetettem volna meg, amennyire szomjaztam s most is vágyom ajkainak simítására, hisz csupán az eszköz láttam volna tettében, mellyel haragom lángjait kívánta volna csökkenteni, mindegy odadobva értéktelennek ítélt önmagát karjaim közé, s mit gazdája nem ruház fel valódi jelentőséggel, arra miként formáljak igényt, azzal mivégre lehetnék elégedett? Tán megfutamodásnak mondanák oly sokat a tudatlan elmék, miként oly hosszúra nyúló perceknek mohón hullámzó tengerének ellenére, a pillanatban, mikor egyetlen szó lett volna szükséges ahhoz, hogy testünk eggyé olvashasson, hogy egyként lüktethessenek az egymásba merülő szervek, s az elfúló sóhajok helyébe követelő nyögések költözhessenek, ám ki ekként látja az bolond.
Riadtan csapongó hang az, mely tettem kíséri, hisz holmi ficsúrnak torkából miképpen törhetne elő oly szózat, mely méltó figyelmemre? Mellőzni méltóztatok az elhangzót, lévén oly mérhetetlen hidegen hagy puszta létezése is, miként mások egy rovarra tekintenek, ám ki tudja, azon lénynek legalább célja s rendeltetése vagyon, míg ennek itt, mert emberszámba vennem valóban felesleges s oktalan magasztalás volna, kétlem, hogy bármelyik lenne. Ám azon szavak, melyek a talán túlontúl is jól, mégis mérhetetlen kevéssé megtapasztalt ajkaknak mozdulatával születnek, már sokkalta érdekesebbek, hisz játsza a szerepet, melyre kötelezni kívánják, s hangszíne egész meggyőző lenne, ha nem hiányolnám belőle azon zöngéket, melyekkel már találkozhattam, még ha oly röpke s egyben végtelenül hosszúnak tetsző időre is, így már könyvelném is el, hogy holmi bájcsevegés lesz terítéken, mikor oly szófüzér kerekedik ki, melyre igen nagy gyakorlatnak hála vagyok csupán képes ellene tenni. Pontosabban hatása ellen, hisz igen illetlen volna meggyötörtek felemlegetésének hallatán őszinte, elmélázó mosollyal díszeltetnem ajkaim szegletét, így marad mindössze a törhetetlennek s megmásíthatatlannak rémlő arc, s a fesztelen némaság, hisz ha a leány játszani kíván, úgy tegye meg lépéseit kedvére, szemlélődve gyönyörködhetem addig gondolatai megnyilvánulásainak eszközeiben, s mérlegelhetem azt, mi elhangzik, s leginkább azt, mi sem.
Az meg sem lep, hogy a szemközt helyet kapott pondró mit sem ért ebből az egészből, túlságosan mámorító számára a létezés haloványsága, az, miként semmit sem tud a világ mélységeiről, a kegyetlenségről, s mégis annak képzeli magát, miközben messziről, holmi toronynak tetejéről tekint a mélybe, a távolba, hol milliók folytatják le egyik napjukat a másik után úgy, hogy még az utolsó utcagyereknek is több valódi tapasztalata van az élet sötétségéről, mint ennek itt.
Oh, dölyfös büszkeség, te gaz s család érzület, mely már napokkal ezelőtt is oly métellyel szennyezted be éjszakánk csodás árnyakkal lepelbe vont idejét, lám ismét köszönthetlek, ám mivel gyáva vagy, így oly korlátok között kívánsz ismét ellenemre lenni, melyeknek megtöréséért cserébe önnön céljaim ellen illene tennem, hisz e leánynak nyelvére simulsz épp oly szorosan, miként sajátom tette, s onnan ontod a világba azon szavakat, melyek bizonnyal ingerelni kívánnák saját bensőmnek elzártságának magányát élvező büszkeségem, mely mellé hiúságom is bizonnyal szíves örömest társulna egy újabb ütközet kedvéért, melyet ezúttal a nő által választott csatatéren volna illő megvívni. Ám nem, mivégre is rontanám el a játékot azzal, hogy szavába vágok, hogy netán kijavítom, hogy esetleg ellenére nyilvánítok véleményt teljes nyíltsággal, mint azok, kik mentegetőznek?
Követelőző koppintás az asztallapon, mely sürgető szavakkal, holmi bársonyba bújtatott pengének érzetével társítva születik meg, oly csodásan bájolva el, mintha bizony valóban jogában állna e nőnek bármiféle hatalmat is gyakorolnia felettem, s mivel jól neveltnek kívánnának látni, bizonnyal le illene ereszkednem ,meg illene hajolnom holmi női szeszély kedvéért, hogy oltalmazzam, védelmezzem, hisz a végén épp az érintett desszertvilla lenne az, mellyel kárt tehet önmagában, bár kétlem, hogy ennyire semmibe venné saját életét, főleg annak fényében, hogy mi mindent érhetett el eleddig saját területén s mennyi lekötelezettje várja vissza oda, honnan oly körültekintően ragadtam el.
S ha már érintés…
Aljas egy dolog a test, melynek teljes felszíne képes oly mérhetetlen odaadással emlékezni, főleg a kellemesre, még ha az égető s kínzó is volt, ám az, ki pecsétjeit égette reám, annak közelében felgyúlni tetszenek ismét, hogy minden pontján ajkainak bejárt útjának, szinte láthassam miként kezd átizzani a viselt szövet, s csodálattal adózhatnék annak, hogy másik nem látják a jeleket, melyek kettőnkre, kettőnk által vettettek. Ám nem lesz árulóm mégsem a test, melyben lényemnek lakoznia illő, se megszakadó, csodálkozó légvétellel, sem félreütő szívvel nem adózik a rejtve tett mozdulatnak, mindössze a vérnek dübörgése lesz hangosabb, s a lüktetés jelenik meg haloványan ott, hol oly nagy kedvvel időztek ajkai, ám nem, ez valóban nem az a pillanat, mikor effélékre gondolataim fecsérelhetem, még ha nem is fenyeget azzal, hogy kényszerből kelljen ültő helyzetbe ereszkednem.

- Amennyiben a csodás s örömteli eseményre összegyűlteket valóban ily mérhetetlen módon érdekli az emlegetett eset, úgy szíves örömest szolgálhatok felvétellel a történésről… - Jegyzem meg szenvtelen hangon, hisz ugyan mivégre zaklathatna fel négy alkalmatlan személy veszte. – Hisz micsoda szerencse, hogy szinte az egész kerület, valamint az Elit szintén sokat méltatható lakhelye is biztonsági célból igen sűrűn bekamerázottnak mondható. – Ez valóban így lenne? Botorság, ám ki tudja mennyire ismerheti az Osztó ezeket az utcákat, a lakóknak paranoiáját, mely valójában korántsem éri el az egyszerű polgárok által az anyatejjel magukba szívott mértékét, s apró elégtétel volna efféle bosszúra éhező szavak után a halovány lehetőség, mely szerint akár annak a meg sem történt estének minden mozzanat rögzítésére került. S hogy eleget teszek-e annak, hogy helyet foglaljak? A világ minden kincséért sem...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 04, 2017 7:17 am

to Hunter by the Prey
Minthogy kevés tapasztalatom származott eleddig oly érzetektől, mint kell cselekedni egy nőnek, kit ismert célokkal, mik az én elfogatásom övezték, tán sosem hitt zárkából megszabadítanak, mondhatni ismeretlen az én számomra a pillantás, mit vőlegényemtől vélek felfedezni, ahogy valódi fogvatartóm színébe villant. Nem ő tervelte ki rabbá tételem, s nem ő volt az sem, ki kiötölte otromba módon asszonnyá tételem, nem tudom hát tisztelni őt azért, mert ellenfélnek erős, rabtartónak kemény, vagy tenne legalább okosan úgy, mint ki nekem vágyik szép életet, s ki tudja, tán eljátszhatnám, hogy szép szavakért, bátorító mosolyért, elnéző pillantásért beleszerettem én, míg nászéjszakánk elháltát nevező parancsot követve valamely első csókjaim egyikével, s még csak szét sem tárva kellőképp lábaim, majd megmérgezhetem.
Miért e terv? S gondolataim közt is miért kering most, mikor annyi más gondolat volna a pillanat hevében előbbre való? Hisz nekem magamnak is muszáj játszanom, s ha elvétek egy lépést, egy dobást, gyorsan kezdjük majd az enyém helyett őrömnek bizonnyal nem kevéssé kitervelt, ám nyilvánvaló, számomra kecsegtető játékát játszani. De miért akkor, hogy inkább jut eszembe nem kívánt házasság, s sötét falak közt halálba húzó test-érintkezés? A könnyebbik utat nem választhatom, s nem is akarom egy pillanatra sem, szívem marokra szorítja, s torkomba vándorol fel fojtó gyűlölet, melynek heve elég volna étkészletem bármelyik választott darabját vőlegényem - minek kellene neveznem máshogyan - gyilkos fegyveréül választani. A gyűlölet nem segít azonban, mert részemről gyilkosság itt ma történni nem fog, kedvem volna ugyan addig vezeti szálaim, míg Hunter, kinek szemében bizonnyal látnám a megvetést, ha kimondottan keresném a sötét lángú tekintetet, helyettem végezné be e munkát, s tán büntetésképp a sivatagba kerülne, hol nem látnám többé, hol érintése nem veszélyeztetne, hol pillantása békén hagyna, hol torkában szakadó sóhajok útján nem dübörögne fel lelkemben ezer csatamén, hogy ontsa mindazok vérét, kik nem engedék megkapni, mit akarok.
Akaratom azonban egy pillanatra homályba vész. Vethetnék arcába kósza pillantást, ahogy az asztalnak túlsó oldalán szembe kerül velem, s azt a pillanatást, tudom, egyedül magaménak tudhatám - ám mi szükséges is volna rá? Nem kérdezhet most, s ő nem adhatna választ kérdéseimre, minthogy köztünk egymagában a fullasztó, gyilkos vágynak mételyező száz megnyilvánulása volt alkalmas bármiféle kommunikációt teremteni.
S most mellettem áll, lassan eresztem csak ingje anyagát, minthogy a kéz az ellenkező mozdulatot vágyná oly nagyon, mellettem áll, de tekintetem az arcát nem éri el, s a széket maga alá húzni miért is ne átallana, ha azzal újabb adag szenvedésem előidézni módja van? Mit hiszek, hogy gyermek volna még, kinek kósza érintések kedvét oly határtalan magasba emelték volna ma esti új találkozásunk előtt, hogy szíve szerint a terem bármely eldugott sarkában a szófákat halommal ellepő díszpárnák közé süppedne most, hogy ölét foglaljam el megint? Vagy nem kellene bútorzat sem nekünk, egy üres folyosó elég volna csak, hogy ezt a beszélgetést a szavak kizárásával vágyaink kifejtésének eszközévé tegyük? Nevetséges a gondolat!
Ugyan, kik is volnánk mi akkor, kerülve oly erős hatások alá, mit egy a másra, s vele egyidejűleg más az egyre gyakorolni tud, ejtve magunk megugorhatatlan kelepce mélységei közé, honnan vissza csak egymásnak kezet nyújtva, bakot tartva, a lelökött társat szépszerével visszahúzva lehet, mit úgy fest, elégedett érzetektől hullámmal fedetten leginkább egyikünk sem tenne meg?
Ugyan, kik is volnánk mi akkor, ellenállni képtelen két puszta test, melyeket idegeikig csupaszítva el egyebet nem kapnánk megint, mint a múltkori sötét órák hevét, hol mindenre, mire született, alkalmatlanná tétetett a lény, s mily átkos küzdelem azóta is a lobogó szenvedélyt tekintetek s mozdulatok mögé rejtve visszatartani?
Nem vagyok hajlandó, nem tehetem. Nekem itt óvnom kell magam, minthogy az ő feladata volna, hogy megóvjon, s őbenne nem szeretnék, s tán nem is bízhatom. Súgnám oly szívesen szándékaim, hogy mentsen ki innen, hogy ítélje méltó pusztulásra azt, kit vőlegénynek kell nevezzek úgy, hogy se kérés, se parancs, mögötte semmi nincs. De nem, ő nem értem, csak miattam van itt, s bizonnyal remek summa, tán sokszáz kredit üti majd markát az üzletért, csakhogy vajh mikor? Meddig kellhet, Hunter, pokollá minősíttetnem bizonyára eddig unalmas életed, ha már a magaménak nem vehetek mindent, mi a tiéd?
Meddig akarnám célomul a magamra vigyázás helyett azt tűzni ki, hogy neked rosszat tegyek, hogy téged csigázzalak, hogy józan pillantásod mögött ki nem bogozható szálhalommá tehessem elméd? S miért hazudom magamnak emellé, hogy mindez arról szól, hogy bántsalak, hogy mert nem adtad könnyen magad, valamiféle nőies bosszút álljak feletted, tán most is engem kívánó ösztöneid felett?
Minthogy nincs így. S játékom kellemesnek is aligha nevezhető, komornak ható mosolyárny fut arcomon, szám sarkában át, ahogy tudomásul venni kénytelen vagyok, nem fogsz leülni mellém, nem fogod viszonozni bitorlásod jelzésére szánt érintésemet. Felfénylik tekintetem szavaid hallatán, igen jól tudod ismét, mit kell mondanod, s tán nekem most rémüldöznöm illene, de nem az én fejem hullna, a sivatagba nem engem dobatna ennek a háznak a feje, mert szemet vetettem arra, kit őrizni hívtak, hanem te lennél az, kinek sárba hull becsülete, minthogy én akkor is birtokolni vágyott pozícióval bírok, ha ölem aközben másért sikít, s tán akkor én lehetnék csak az, ki sorsod feletti könyörületre irányítja őket, s nem a sivatagot, hanem egy dohos pincét kapnál csupán további sorsodul. Miért van az, hogy a gondolatot élvezni nem tudom, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy én magam e sorsot szánnám neked, csak mert olyasmit akarok, mit meg nem adsz, csak mert magamat adtam volna neked egyetlen esdeklő szóért cserébe, s te képtelen valál azt szemembe mondani.
S most én is képtelen vagyok rá, hogy amit nyilvánvalón vágysz, az simítsa ajkaimról hullva a füled, az eméssze fel most még tán épnek hitt tudatod. Ugyan, ha van ilyen felvétel, azt én nézném sötét vággyal lüktetve, de mégis nyugodtan, sorsom rabság és semmi más, tán ha te nem vagy itt, akkor is.
- Úgy sokkal nyugodtabban sétálok majd odakint legközelebb, tudva, hogy nem kapja el semmi a torkomat büntetlenül - szeli nyelvem a szavakat óvatosan, mintegy elégedetten. Bizony, nemhogy megnézném, át is élném újra azt az éjszakát, ezt legalábbis magamnak meg kell vallanom.
S mit, ha le nem ülsz, ha szavaim nem érdekelnek, mit tegyek? Balom mozdul gyöngéden, mintha örömöm felett vágynék gesztikulálni, hogy jobban értse a szűk társaság, nem mintha a szemközt ülő érhetne bármiből bármit is, s döntve fel poharat óvatlanul, annak kitöltött tartalma, mely egyébként is szinte undorom kelti fel, dől végig a szépen terített asztalon, hogy felugrani, hátra hőkölni vagyok kénytelen, lökni meg a balomon tanyázó férfit, s verni le legalább két, balomon található két evőeszközöm.
- Bocsássanak meg - sóhajtom, mint ki saját mozdulatától riadt, de egyetlen lépést sem teszek, székemmel együtt kerülök csak kissé távolabb, épp annyira, hogy evőeszközöm felvehesse valaki, aki természetesen nem én vagyok. Egy pincér, talán? Miféle gyönyört osztogatnak itt a pincéreknek manapság? Vagy tán lehajolni épp annak a legközelebb lévőnek illene, ki - csak mi tudjuk, ám mi igen jól - amúgy is járt már a lábaim között?


A hozzászólást Iris Lily összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 06, 2017 8:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 06, 2017 4:05 pm

by the Hunter to the Prey


Miként is önthetném szavakba avagy netán gondolataimnak folyamába azt a csodásan sötét ragyogást, melyet megláthattam e csalfa és kevély nőszemély szemeinek tükrében? Talán valóban egyszerűbb volna felednem, egyszerűbb volna átlépnem a történten felett, miként megannyi esemény mellett léptem el eddigi életem során, melyek nem voltak méltók arra, hogy kósza sóhajnál több ideig ragadják meg tekintetem, de mivégre mondhatnám, hogy mérhetetlen hidegen hagy e némber, mikor sóhajoknak egész füzérét, vágyaknak erdejét s láncainknak roppanását visszhangzó nyögéseknek csapongó szárnyait bontotta mind belőlem, mind magából miként egymásnak feszülő testtel s tudattal mit sem leplezvén kettősünkből mással, mint a puszta árnyaknak fakó fátylával, keltünk birokra. Tagadnom illene, felednem kellene, minden egyéb gondolatot mely felé s a tetteihez kanyarodni tetszik, gyomlálnom ki nyomtalanul, hisz mivégre tartana fogságban emlékeknek marka ily kegyetlen mivoltában, mivégre engedném, hogy eluralkodjon rajtam holmi feladatnál magasztosabbnak tetsző gondolat, minek nyomán csak megvetéssel pillanthatok a férfira, aki mellé szánják. Mert másnak szánják, hogy kellő befolyását, melyet tán élete hajnala óta harcolt ki a kerületek mocskában, ki tudja pontosan miféle praktikákat és harcok vívva meg zsenge kora ellenére, egyszerűen egy több anyagi tőkével rendelkező ember utódjának javára fordítson.
Felhősödni tetszik pillantásom, ám ez korántsem az érdektelenség keltette fátyol, mely mögött a gondolatok megülhetnek, de az elégedetlenségnek és csírájából szárba szökni kívánó indulatnak fellege, a kavargó fergeteg, mely mit sem törődne baráttal, ellenséggel, járulékos veszteségekkel, hogyha gyeplőjét mint holmi fölösleges darabot, vetném tudatom fennen sötétlő katlanjának mélyére, s mindössze saját testéből kiszorult szemlélőként figyelhetném, miként robban fel a harag bensőmben, s mozgatja e megfeszített figyelemmel s akarattal kordában tartott porhüvelyt kedvének tetszőm, ott törve csontot, roppantva gégét, szaggatva inat s tépve ereket üres, fegyvertelen kézzel, hol másként lehetőségeket illenék pillantani, kihasználható esélyeket, melyek mind közelebb s közelebb vihetnek önnön célomhoz, legalábbis egy közelihez, mely csak újabb utakat nyithatna meg. Ám nem, ez a túlzottan is célszerű megoldás mégsem fogadható el háborgó lelkemnek, mert lényem egésze berzenkedik a tudat ellen, hogy e leány másé legyen.
Valóban ez lenne, mi oly módfelett zavar, te büszke elme, te hiú tudat, te kevély lény, hogy a test, melyet elvehettél volna, mely oly készséggel ajánlotta magát nekem, ám mégsem ragadtad markodba, mert azzal tulajdon akaratodnak vereségét élted volna meg, más mellett pihenjen egy nászágyon avagy másnak ajkaira nyögje vágyait a torok, melynek mélységeit magad is érezhetted más, még ha oly kínzón is, még ha oly vészesen veszedelmesen is? Nem, hiába az éhség, mely morranó fenevadként rója puhaléptű köreit az elme csarnokainak árnyainak mélyén, hiába a szomjúság, mely a puha s ívelt ajkaknak perzselését kívánja mind menthetetlenebbül, ez pusztán a húsnak vágya, szükséglet, melyet kielégíteni egy arra méltónak tetsző  porhüvellyel kíván, ám ez csupán másodlagos, még ha felperzselődni, hamuvá omlani, tócsává olvadni lennék is képes benne, hogy vágyaknak tombolásának lángjai olvasszanak eggyé mindkettőnket. A konok fénnyel izzó, sötéten kavargó, esélyeket latolgató elme az, mely vérszagnak rémlik a bennem rejtező ragadozónak, mely minduntalan vadászni vágyik, hisz egy préda, mely meg nem hajlik a vadász előtt, egy vad, mely a ragadozó előtt meg nem hunyászkodik, ám dacol vele, ha kell önnön élete árán is, hogy aztán saját igáját illessze annak nyaka köré, ki eddig nyomában járt, s végül ő lehessen prédából vadász, valóban becses. Becses s kívánt, érinteni, elragadni, fogakat húsába mélyeszteni, bőrén a nyelvnek élét futtatni, ám vérét mégsem ontani vágyik egész lényem, hogy lüktetve feszüljenek ismét egymásnak a mellkasom, egy ütemre váltva a két külön bensőben dobbanó izomcsomók, melyek az éltető nedűt pumpálják a porhüvelyben, keringetve mind hevesebben, mint perzselőbben a vért, mely kidagasztja vágyódó ereinknek falait, s önnön akaratunk, önnön tudatunk, tán önnön félelmeink ellenére is azt üvölti a világra pórusainkon keresztül, hogy a hiányt, mely bennünk mélyed mind jobban, csupán a másik magunkba olvasztásával szüntethetjük meg.
De nem, efféle gondolatok még ha el is tetszenek ragadni elmém, még ha pillantásomban a távolságtartó fény változik is tőle, nem ragadhatják el jelenemet. Mert a jelen még ha sokak által oly mérhetetlen lenézett is, nem hagyható figyelmen kívül, hisz akkor hova is lennének a lehetőségek? Belevesznének a semmibe, észrevétlen, kihasználatlan, felfogatlanul, miként értelmetlenné válnának mind a tettek, melyek életre hívták őket, mind a vágyak, melyek képesek a felismerésükre, s ekként maga a lény is fölöslegessé hamvad, hisz útját zárt szemekkel szeli, vakon mindenre s mindenkire, mindössze önnön belső marcangoltatásának echója maradna számára, mely képtelen a felemelkedésre.
Így tehát pillantásom a jövendőbelin pihen, érdektelenül, mégis lángolni látni vágyóan követve végig minden egyes pontot, minden részletet, a pökhendi arctól az értetlen tekintetig, a nyak oldalán szinte élettelenül dudorodó verőér vonalát a túl szorosra húzott ingnyak pereméig, a redőket, melyek a nyakkendőt tarkítják, a gyűrődésekig, melyek épp úgy hullámzanak minden apró mozdulatra az ingen, miként a gyakorlatlan módon összegombolva hagyott zakó feltehetőleg igen drága szövetén. Ám nem alkotok véleményt, nem bírálom el azt, kiről mit sem tudom, bár feltételezhető, hogy mit eddig láthattam tőle, mindössze halovány lenyomata a valódi szürkeségnek, az átlagosságnak s a kompenzálást kívánó jellemnek, mely mindössze azért létezik, hogy mások eredményeivel páváskodva jusson mind magasabbra, valójában mi sem téve ennek érdekében, hisz a leányt is atyja választotta s én eredtem a nyomába. Valóban, az én prédám, az én zsákmányom, melyre jogot formálnom illene, melyet ha kedvem akként tartja, akként dönthetek, nem eresztek ki karmaim közül, s számukra kedvezőtlenül döntve mindössze visszakísérem oda, hol az árnyakból kiolvadva karjaim elsőként alakja köré feszítettem.
A megbillenő pohár az, mely szemem vonja másfelé, az asztal felém eső széléhez, hol mintha mézbe dermedne a világ, lassul meg a készség íve, s cseppenként rajzolódik ki a kicsapódó tartalom, melynek színezett s feltehetőleg azonosíthatatlan elemekből szintetizált anyagokkal ízesített mivoltának gondolatára is mindössze szemöldököm emelkedhetne magasra, s mozdul ezzel szinkronban a szék is, melyen a kellemes vonalú ruhába öltöztetett leány foglal helyet, ám mégsem reális a pillanat. Túl gyorsan reagál, túl gyors a mozdulat, még ha oly könnyed gesztikulálásnak is hat a felborítása az ivóalkalmatosságnak, már a puszta tudat is, hogy ki az, ki testét az erre nem méltó ülőalkalmatosságon pihenteti, elsöpri annak lehetőségét, hogy szándékolatlanság okán történhet efféle. Miként a mélybe hulló evőeszközök is feltehetőleg a gondolatból születő cselekedet nyomán csendülnek a padló kemény felületén, eltűnve a lelógó abrosz pereme mögött.
S előttem marad a választásnak lehetősége, hisz három út is nyílik előttem, mely lényegében kettő, s ekként pillantva reá, egy út vezet a további végtelenül hosszúnak ígérkező, céltalan pillanatok tengeréhez, melyek mindössze önuralmam tennék próbára újra s ismét, míg a másik irány sokkalta tetszetősebb, sokkalta kedvemre valóbb, még ha végigjárása tán több szenvedést ígérhet is, ám miként nem csupán önmagamnak, úgy halovány mosolyt sem eresztve ajkaimra, mégis holmi elégedettséggel lépek erre rá.
Lusta mozdulattal intem vissza a már most tiszta eszközökkel közeledő pincért, kit mikor elsőre nem kíván érteni belőle, komor, sokat ígérő pillantással kell visszahőkölésre bírnom, s apró biccentés az, mellyel jutalmazom gyorsnak ha nem is, ám még kellően megfelelő időben született felismerését, mely szerint ne jöjjön a leány közelébe ha élni szándékozik, legalábbis meg kívánja őrizni munkáját, lévén apróra tört kezekkel igen nehézkes volna holmi tálcának kellően megtartani. Könnyed lépés oldalra, ráérős, ám benne a visszafojtott indulatnak rezdülése, mely az avatatlanok számára bizonnyal holmi ingerültséggel töltöttnek hathat, ám ő tudhatja, ő érezheti, bizonnyal végtelenül kéjes gondolattal ismerheti fel, hogy nem, itt sehol a harag, mindössze a visszafogott rianás a szobor felszínén, miként mind hosszabbra nyúló közelségünk szikrái pattannak testek között, míg meghajtom térdeim, s egyenes gerinccel kerülök mind mélyebbre, mélybe siklatott pillantással, mely hazudja a világnak, mindössze az elejtett eszközök nyomát keresem, s csupán akkor hajlik a hát, mikor nyúlik előre a bal kar, s ujjak csúsznak a fémre, fonódnak rá, s emelik el a padlótól, hogy ott több zajt ne ejthessenek, míg a testnek takarásában mozdul a jobb, s míg mellkas hajlik előre, hajlik a könyök is, s tenyér simul a bal lábfejre, lassú, végtelenül lassú, nehéz mozdulattal csusszanva a bokára. Igen, tán egy könnyed mozdulattal le illene rántanom a székről, ide az asztal mellé, hol a széles lap alá gördülve végre válthatnánk pár szót is, mely nem arról szól, hogy melykünk gyakorol hatalmat a másik fölött, s kinek akarata kerekedik a másiké fölé. Valóban, lehetne így, történhetne így, kizárva a külvilágot süllyedve az abrosz keretezte magányba, még ha mindössze gyorsan pergő másodpercekre is, ám nem, az túl látványos volna, túl egyértelmű s akkor hova is lenne a játék, melyet a leány, pontosabban melyet az Osztó kezdeményezett, hisz efféle megnyilvánulások után a bizonyosság lángja sötétlik szívemben, ez a nő többet akar, ez a nő valóban más akar, mint holmi gyermeteg bosszút állni.
S miként ujjaim, markom s a bőröm puszta felszíne szinte sisteregve simul az alabástrom bőrnek, mohón vágyva szaggatni azt, mi nem való reá, azt, mely elfedi alakját s vonalait pillantásom elől, mégis, megtörik a mozdulat, mindössze emlékeztetvén arra, miként is siklott végig hasonlóképp a végtag saját végtagján azon a bizonyos estén, emelkedem fel, s ragadom el a szalvétát, mellyel végig dörzsölöm a keskeny villát, melyet mintegy készségesen nyújtok a tányér fölé, még apró szeletet metszve is vele a színes kockáról, melyet feltűzök hegyére, s mindegy bocsánatkérő mozdulattal tartok a leány elé, hogy ha kívánja fogainak csodás sorával vehesse le róla azt avagy mindössze ujjaim közül emelhesse ki az evőeszközt.
Játszani kívánsz hát, leány, lássuk, miként tetszik, ha tábládon a bábú partnerré lesz…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 06, 2017 7:26 pm

to Hunter by the Prey
Kedvem volna örömömben könnyed sikolyt ereszteni ki torkomon, ajkaim résén szöktetni meg a forró sóhajt, kedvem volna a világot magamhoz ölelni, s birtokló mohósággal vájni hátába a karmaim, mosollyal szám sarkában azért, mert tudom, s tudnia illene mindenkinek, én a győztes vagyok, ha karom vesztem, ha lábam vesztem is, fejem továbbra is büszkén szegem fel, s hogy ne tettem volna meg mindent a győzelemért, mint legelszántabbnak illik, azt nem vághatja fejemhez senki sem.
Nem, nem is ezért fordul a kétségbe máris a győzelmi mosoly árnya, mely valóban meg sem jelenhetett érkezésem pillanatában feszes bőrrel fedetten kővé meredt arcomon, hisz az ilyesmit meg nem engedhetem. Nem, a belül érzett mindennek oka s következménye egy vala - dac, mérhetetlen s szavakba sem formálható dac az, szépséges ínja a diadalt tartó izomnak, a hús az ujjakban, mely torokra szorul oly könnyedén, még ha végső soron az, ki a nyakat fojtogatja, nem is én vagyok.
Dacom fordul ellenem, merthogy ellenfelem, a férfi éppoly dörzsölt, amilyen én magam is vagyok, s én lehetőséget biztosítok neki, hogy olyasmit tegyen, mit bánni fogok holnap, s majd azután még jobban bánnom kellene, de ha össze is tör, ha belém is tapos, én büszke leszek. Büszke az áldozatra, melyet akkor is meghozok, ha végső soron ismeretlen, ködbe merülő, mocsárba fúló az igazi cél, hogy eltaszítani vagy magamhoz vonni akarnám inkább e férfiút, hogy arra vágyom - e, hogy ellökjem, s ő visszatérjen, hogy eltaszítson, majd magához rántson megint, s így játsszuk látszatra undorba hajló, de aztán mégis csókba, egymás bőrének marásába, ruháink cafatra tépésébe változó játékunkat gyönyörködve abban, hogyan formálódik büszke akarat, mely minden másnál jobban egymásra vágyik csupán.
Mert nincs mód kételkedni ebben, nincs mód arra sem, hogy ellenálljak bárminemű kísértésnek, mely prédám - bocsánat, Vadászom - tesztelésére elmémben kecsegtető gondolatként megszületik. Ígéret minden szavam még nyersebb mozdulatokra, melyekkel múltkor kívántam testéből a szenvedélyt kitépni, s cserébe ő alig, csupán még több kísértést ébresztő ridegséggel felel. Játékod az hát, hogy addig vakítsd szótlansággal szellemem, míg sóhajt s állatias hörgést képzelgek ismételten szád ívéről szakadni fel, minthogy te szó nélkül is képes volnál testemből kitépni akár fogaid élével dübörgő szívemet? Játékod az, vagy dühnek s tán valamely sötét bánatnak, önzésnek, vágynak, fortyanó lelkesedésnek kifogyhatatlan kútja, melytől szabadulni képtelen vagy, mint ahogy, belátom, én magam sem szökhetem? Inkább választom válaszok helyett azt, hogy provokállak, provokállak megint, s apró megesett mozdulat a cselszövés, melynek fondorlata mást ajándékozna azzal, hogy hozzám áhított közelségbe lopja magát, s elvenné tőled e jutalmat akkor, ha hiúságod akadályozza, hogy úriember legyél.
Persze megmagyarázhatatod. Nyilván elmédbe ötlik a gondolat, hogy miféle merényletnek tudhatod be a ténykedést, s tán mikor hajolsz, mikor lábaid engednek a vasakaratnak, melyet minden izmodba bevéshetett a múlt, el is könyvelhetted már, hogy tettedért majd acsarogni fogok - ám mögötte ott lesz a mosoly, a gyönyörködő elégedettség, mert tudom, mi az egyetlen, mi következhet itt, már várom, szikrákat származtató bőröm lángolón feszül, s más érintésekért combom megremeg.
Holott ujjaid most épp csupán lábfejemre, s onnan alig felfelé siklanak, markod szinte már szorít, kívánnál-e húzni máris magadhoz vajon? De mit nekem, való, ha a ábrándjaim is léteztek egykoron, s akkor térdem alól egész combomon siklottak fel ujjaid, hogy csipke rabságában szenvedő lüktető ölemre szabadítsd minden ingered, s majdan hogy is viszonoztam én, mikor ruhád fejtve arrébb az útból megérezhettem kőoszlop testedről enyhe sóízedet!
Csoda - e az, ha gyűlölet ég fel a tekintetben, melyet vőlegényem arcára vetek? De a gyűlölet nem szól annak, mi történt vagy nem történt, minthogy asztal alól a felvigyázóm villával a kezében emelkedik rezzenéstelen. Nem szólt az semmi egyébnek soha, mint képességéért arra, hogy mit mástól oly könnyen kaphatok, ő megtagadhatá. Csoda - e az, ha kívánnám máris a frissen visszaszerzett villát a velem szemközt ülőnek vágni szemei közé, csak annyira, hogy elzárjanak, csak annyira, hogy jönnöd kelljen megfenyíteni. De te máris fenyítesz, nyilván tudva rólam, a jó vezér Gyöngyvirágjáról épp eleget, emelve villám hegyével apró virágát e penésztanyának, oly műgonddal színes festékkockákká tömörült halált, melyet nemhogy megenni, még lehányni sem kívánnék, bár azt jelen esetben nem mondhatom, hogy akkor inkább éhen halok. Nem, mert ha van bármily tényező, mely megakadályoz elveim hithű gyakorlatában, tán az éppen te vagy, minthogy a veled való csatározás,s vele hajkurászása a még több elérhető gyönyörnek mindennél szebb nekem, s tán épp te volnál az, kinek ujjai közül elfogadnám azt a kockát, mit ételnek mégis bájosan neveznék.
Ujjaid közül, hogyne, igaz? Ám ez egy villa, mely a padlót simította keskeny ágaival még az imént, s ki is volnék én, milyen leendő elit-feleség, ha elfogadnám, mit rajta kínálsz nekem? Szívesebben emelnék én ujjaimmal egy falatot, hogy ajkaid szép ívének résébe hajtsam, biztosítva arról magam, hogy megmérgezbe a bumburnyák vőlegény adagja sincs. No, de ha mégis? Tegyünk egy próbát, a dolog még akár jól is kisülhet.
Szám sarkában mosoly tanyázik, ahogy ujjaim húzzák el a kis falatot, s testem megemelve, nemileg előre dőlve az asztal fölött a másik férfi ajkához illesztem azt. Ő meg nem ellenkezik, s a számára nyilván nem szokatlan etet magához veszi. Bárcsak össze is görnyedne rögtön, s vinné apám után féktelen fájdalom! De aligha engedhetem ilyenre gondolni magam, mert helyette elönt megint a gyűlölet, jól tudom, szinte mellettem-mögöttem a férfi, kinek most súlyom feszülve tartó combjaimon, elé kerülő fenekemen illene - no, jó, talán nem illene - végigsimítani, fodrozni ujjai alá simuló ruha-burkolatát a fenéknek. S aztán, ahogy e két érzet elhagy, még mindig ott a harmadik. Sötét vágyam arra, hogy a diadalmas legyek, s ülök vissza helyemre könnyedén, vetve ezúttal végre valóban Hunter arcába szinte sajnálkozó tekintetet. Bár volna hosszabb az az asztalterítő, hogy ujjaim a combjára marhassanak!
De nem! Mosoly árnya az, mi szám szegletének apró díszéül lenni szalad, mintha szelíd pillantást vetni vágynék oldalfelé, keresve Hunter tekintetét.
- Igazán köszönöm - mozdul a nyelv lassan, mégis szinte ennyit is drámaian artikulál a száj, sóhaj szökik fel ajkaimon, s ha ő elég közel kerül, a forró kilégzet még arcát is perzselheti. "De nem eszek ilyen sz@rt", mondanám szívesen, ám ezt elég tekintetemből kiolvasnia. Ha az is volna ő, kinek kedvéért a torkomon ilyesmit lenyomni képes vagyok, azért elkerülném, amíg van hogyan. Ő maga sem gondolhatja komolyan, hogy az a vágya, hogy szemetet egyek s meggyűlöljem érte, hogy elkerülhetetlenné teszi - nem pedig inkább az, hogy aláfeküdjek, végre, végre, végre már! Nem mintha nem akadályoznám meg újra, ha netán épp ott tartanánk.
Ám ez a kérdés mind messzibb kerül, mégpedig az, hogy a másiktól mit is vélhetünk jogosan vágyni még. Háború ez kettőnk között, egyszer s mindenkorra az, hol vér nem folyt még, de ez nem jelent végleges választ arra nézvést, hogy a végén egyáltalán mindketten túléljük-e. Testem akarod csak, prédám, khm, vadászom? Arra vágysz, hogy ismert képességemnél s múltkori lelkesedésemnél is mohóbban érintsem férfiasságodat? Kérhetnél szépszerével vagy csigázhatnál unhatatlanul, az nem jelenti, hogy ezúttal végül megkaphatnád a lény, mely érted oly epedve lángol, oly nyilvánvalón fuldoklik napok óta már? Mert a szenvedélyt felfedezni nem nehéz. Csak csitítani az. Akarom - e egyáltalán csitítani, ha végül úgysem én leszek az, ki bűnhődni fog? S vajon, vajon, prédám....vadászom! Van-e elfogadható kisebb büntetés, mint a máris valónak hitt sötét, úgy vágyott borzalom, hogy egymástól, egymás testétől, akaratától elszakadni képesek ne legyünk soha?
- Azt, mondd, hallottad már, hogy etetni csupán a babákat szokás? - kérdem, s oldalpillantásom vésném arcába kegyetlenül. Mit sem törődhetek vele, hogy a kijelentésem az egyetlenre is vonatkozik, ki valóban ételt fogadott el más kezéből, s kis híja volt csak, hogy le nem nyalta volna büszkeségét is sutba dobva az ujjaim. Úgysem érti meg. Én ellenben nagyszerű indoknak használhatom, hogy véges önuralmat tovább csigázzak, minthogy székemből könnyed, magától értetődő mozdulattal felállok, s ellentmondást nem tűrve csengenek szavaim.
- Megyek és kezet mosok! - kedves őröm... Prédám... Vadászom, az istenit, hogy mindig keverem a szavakat! Nem kérte senki, hogy elkísérj. De vajh tudsz-e lehetőségeiddel kezdeni? - Két perc, és máris jövök - jelentem ki okosan, hogy vőlegényem se higgye, bárkit is utánam kell küldeni. De ettől még... Hunter! Talán jönnöd kellene, ha épp csak két percre is, s akkor is, ha eltelő két perc után is emberi formában, tépetlen ruhában kell újfent asztalhoz ülnöm. De nem várom meg válaszát, hanem kifelé indulok.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Csüt. Szept. 07, 2017 7:01 am

by the Hunter to the Prey

Vadászhat-e préda a vadászra?
Mert prédának tekinteni oly lényeket, mikre reá pillantva mindössze az áldozatot nevezheti meg bárki kinek kissé is szeme van a világhoz, valóban felesleges volna, lévén hol maradna az élvezet, a cserkészés izgalma, a kihívás, mely körüllengi változékony el nem rendeltségével magát a hajszát, hogyha bizonyos a tény, mely szerint a kiszemelt célpont szinte önnön akaratából hull majd a porba avagy hunyászkodik meg egy élesebb, fenyegetőbb morranás miatt?
Tán ez vonz hozzád, leány, ki épp úgy vagy ragadozója saját éjszakáidnak s nappalaidnak egyaránt, miként jómagam is tartom magam az árnyakkal járó vadak egyikének, ki kedve szerint prédálja fel a nyájat, mely körötte legelész, mit sem sejtvén lépve hol erre, hol arra, mindössze arra avagy még arra sem figyelvén fel, mikor egy-egy tagjuk áldozatul esve tűnik el a nemlét tornácán avagy mindössze az üresség szakadékának pereme felé vezető lépcsősor egyik fokán. Talán valóban akként illenék reád tekintenem, mint holmi egyenrangú ellenfélnek, hisz hiába ejtettelek fogságba, hogy mások által kitűzött sorsnak adjalak kezébe, dacod s büszkeséged nem hagyott sem nyugodni sem csüggedni, s miként megláttad a lehetőséget ott, hol mások megtöretve ültek volna cellájuk sarkában, embereimnek életét vetted el mégha holmi női fondorlatnak halovány árnya is kellett mindössze ahhoz, hogy figyelmük akaratod szerint altasd el, kedved szerint formált kedvüket s ekként nyerj szabadságot, még ha mindössze alig valamennyit is.
Mert miféle fenevad volna az, mely tűri a bezártságot s meghajtja magát valójában is, nem csupán színleg, melytől tán visszakaphatja az áhított, rácsoktól mentes világot önmagának, mely még ha apró lépés is mindössze a teljes korlátolatlanság felé, szinte ugrásnyi változást képes jelenteni a teljes elfogottság s a tisztelettel való figyelem között. Ám akként tetszik egy azon kalitkának lettünk rabjai, még ha mindketten berzenkedénk is tőle, hogy holmi magukat felmagasztaló korcsok minket csapdába ejtve tetszelegjenek önmaguk között, családi nyomásra mindössze annyit téve, hogy fejüket hajtják azok kedve okán, kik mindennapi életükhöz kellő kredittel látják el őket, s oly hatalomnak árnyát vetítik reszketeg alakjukra, melyet maguktól elérni képtelenek volnának, ám önhittségükben máris többre becsülik önmagukat s várják, hogy az a bizonyos erő, mely felettük állapodik vérvonaluk tetején, minél elébb a porba hullva fetrengjen, honnan mindössze egy bágyadt intés szükséges ahhoz, hogy elmékével együtt adják át az enyészetnek.
Rossz véleménnyel lennék azokról, kiknek jelenleg alkalmazásában állok? Meglehet, sőt, bizonyos, hogy véleményem szerint korántsem állhatna ekképp a világ, melyben élik életüket a jelent járó létezők, ha másként mérnék a hatalmat, ám itt, hol a kredit a mércéje holmi rangnak, meg sem lepődhetek azon, hogy a történelem ismételni tetszik önmagát, s erős kézzel uralkodó férfiúnak, holmi vállalati nagyúrnak elsőszülöttje, örököse ha úgy tetszik, oly gyenge kézzel bír, melyet tán még egy itt keringő pincér is felülmúlni volna képes. Ám mivégre tereljem gondolataim oly irányba, honnan visszatérni szinte kétséges volna, ha épp egy villára tűzött, vékonyka szelet sorsa az, mely igencsak érdekel, hisz míg e pompának nevezett sekélyességgel futtatott kalitnak mélyén pihenünk mi ketten, addig maga a játék az, mely időnek múlatására alkalmat biztosíthat, s lám, újfent csak elégedett félmosoly az, melyet vonásaim sziklafalával illő eltakarnom a díszes társaság elől, hisz a leány sem kíván oly utakon járni, melyeket csak úgy elé helyeztek, s hiába nézném kedvtelve amint a lágyan ívelt ajkak magukhoz veszik a szeletet, hogy érdektelenül pillantsak közben a jövendőbelijére, avagy ujjaimra fonódjanak a nőszemély sajátjait, így emelve ki közülük az evőeszközt, egyik megoldás sem szolgálja kedvét, helyette új helyzetet teremt, melynek kimódolása számára semmi, jómagam pedig valóban csak mulathatok rajta.
Karcsú ujjak ragadják el az undorral kecsegtető szeletet, s emelkedik az alabástrom test mely szemnek oly tetsző viseletbe bújtattatott, s készséggel simul asztalnak lapjához, nyújtva előre a magát igencsak elégedettnek mutató örökös felé a kart. Szemmel kísérhetném azt, miként veszi szájába az alig falatot az kit riválisomnak sosem tekinteném, mindössze bitorlónak, ki atyja szerepében tetszeleg, míg ehhez senki és semmi, avagy holmi kiéhezett vadként nyaldoshatná tekintetem a fenék ívét, melyen oly ingerlőn feszül meg s simul ki a szövet, szinte hívva, vágyva, hogy markol simuljon rá, ujjak fussanak végig ívei mentén, ki tudja meddig játszva a testnek takarásában, ám a környezet ehhez túlzottan zsúfoltnak tetszik, hisz holmi felszolgálókat s hivatalnokokat effélével megjutalmazni felelőtlen eset volna, így csupán haloványan üvegesedő pillantással, látómezőm szélére fókuszálva kissé, adózom éhezőn a felkínált látványnak. A pillanat pedig elmúlik, miként mindegyik, mely valóban oly sok mindenre adna lehetőséget. A test ereszkedik vissza eddigi helyére, hogy onnan sandának szántan tekinthessen fel a szemeknek tükre, holmi lassan ejtett köszönettel viseltetvén a gesztus okán, ám nem kívánok ennek sokkalta több jelentőséget mutatni, mint az ildomos, így mindössze a halovány biccentés marad, holmi előzékenységnek nevezhetően, míg egyenes háttal állok ismét a szék mellett-mögött, s szinte meg sem lepnek az újabb szavak, melyek tán számomra volnának bírálatot magukban hordozók, ám mivégre is vonnám felelősségre olyan kiejtett szófüzér miatt, mely inkább inti meg a leendő urát, mintsem jómagam?
Ám az arcokon, melyek köröttük holmi szürke massza részleteiként vannak jelen, nem keretezi a felismerésnek legkisebb jele sem, így mindössze kedvem szerint díjazhatom újabb vonással elmémben a leány csipkelődő szavait, mintegy elégedettségnek apró jegyét ejtve sötét ragyogással körülvont alakjához fűződő gondolataim között, melyek mélyére tán oly szívesen ereszkednék, hisz mit kettőnk közt megesve meg sem esett, könnyedén volna lehetőségem legutolsó, legapróbb, legkínzóbb részletéig visszaidézni tudatom vásznára, ám oly fölösleges volna a múltnak árnyait kergetnek, mikor alig karnyújtásnyira tőlem itt ül éppen a nő, kinek talán valóban oly nehéz volt nemmel felelnem, miként azt ő oly igen nagy elégedetlenséggel fogadta, ám nem bírálom érte, lévén önnön bensőmben is kérlelhetetlen, szinte megbocsáthatatlannak bélyegzett esetként lángol az mi meg sem történt, holmi birtokló mohóság az, mely acsarogva kívánja szaggatni újra s újra önuralmam, sarkallván arra, hogy feledjek mindent mi színteréül szolgál jelen eseménynek, jelen találkozásnak, s vegyem el azt amire vágyakozom, még ha ezzel holmi ködös céloknak útjait törném is meg vele. Ám ki volnék, ha engednék a test kínzó vágyódásának s nem az akarat lenne, melynek erejében bíznék?
Moccan a szék s vele az alak, emelkedvén fel ültéből, s téve oly kijelentést, melyre apró biccentést kap az asztal túlfeléről, mintha bizony oly helyénvaló lenne a gondolat, hogy holmi ételnek gúnyolt kockának érintése után kéznek tisztogatása a sorban következő, s miként a leány egyik lábát a másik után helyezve veszi útját a ajtó felé, úgy teszek magam is, tán sóhajnyi lemaradást engedve, mi inkább szól a visszafogott szemlélődésnek, mintsem a vasmarokkal való felette őrködésnek, hisz hátához simulva való léptekkel oly könnyedén fordulna ki előlem, s lépne aztán oly irányba, mellyel mögém kerülhet, mit nem engedhetek, így árnya vagyok mindössze, mely vonulását kíséri. Mert vonulás ez, nem pedig holmi lépdelés, hisz felszegett, büszke fővel jár az Osztó, hogy mindenki láthassa, itt igaza mindössze neki lehet, s ezen még ha mindössze magamban is, halvány mosollyal illő volna mulatnom, hisz egy kerületek mocskából kiragadott nőszemély gyakorolhat hatalmat a magukat oly kiemelkedettnek szemlélő egyének felett.
Tárul az ajtó, saját emberemnek kezétől, biztosítván a zavartalan haladást, s egy újabbra eshet a pillantás, mely készséggel mutatja az irányt a következő sarok mellett, egyszer s mind jelezvén a kívánt útvonalat, melyre bámész tekintetek súlya alatt rálépni vagyunk kénytelenek, s hogy mit tervez akkor, mikor az újabb forduló után elmaradnak sajátjaim s a jövendőbeli alkalmazottjai is? Nos, ez a kérdés valóban érdekel.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Csüt. Szept. 07, 2017 7:37 pm

to Hunter by the Prey

Vajon minek tűnik ilyenkor a tekintet, mellyel nem tetszem semmit sem sugallni, mely árulkodni sem vágy semmit egyáltalán? Vajon milyen hit képződhet az üresnek látszó elme mélyén, vajon a vaknak, ki csak és kizárólag megfelelni, engedelmes mosoly mögé elbújni szándékozik, milyen sok idő kellhet ahhoz, hogy bármit abból, mi az orra előtt történik, észrevegyen? Nem, én alig hiszem, hogy e férfi szemei egyhamar a valóra nyílnak, s arra, mit előtte nem vágynék tagadni sem - őszinte szó és látványos tett is árulhatna zsákbamacskát, jól tudom, ha okos a bábmester, s jóval butább közönsége van - oly sötét gyanút is csak bennem magamban ébreszt egyáltalán, hogy viselkedésem nem a legszebben mímelt tettek sora. Bennem, s persze abban, ki félig testem mögött, félig mellette, s sajnálatos módon hozzám legkevésbé sem tapadva áll, mintegy őrizve saját gravitációs mezővel a csinos, ám sátán-lakta rabot. Emelnem tekintetem, felszegnem fejem muszáj, hogy lássam, mint reagálja le szavaim s tetteim, melyek hozzá bár csak félig szólnak, úgy tűnik, mégis mindennek központja ő, a csillag, melyről vágytam hinni, hogy eddigre már kihúny, hogy alább fog hagyni a vonzó erő. S tán meg is történt volna, ha akkor enyém a test, meghajlik enyém előtt a büszke akarat...? Miért hiszem, hogy nincs ez mégsem így, hogy kevés volna ezer más dolgon kívül az is, hogy egyszer vontam ölembe őt, hogy az ösztönvezérelt testek úgy tapadtak volna egymásba szép ívet hajlítva kettő gerincbe, hogy feledni képtelen volna még az is, ki látja csak, s nem érzi át?
De nem hiszem, hogy meg lehetne tudni másképp, rá lehetne ébredni egyéb módon arra, mit is várunk ezen sötét órától, mely arra született saját szavaimat szerint, hogy segítsen megismerni jövendőbelim. Puszta szerencse az, hogy ő maga a férgek között is igen lapos, s ereje ahhoz nincs, hogy erővel szorítson rá alkaromra, hogy megragadja ujjaim, s húzzon magához, hogy onnantól az ő rabja legyek. Nem, meghagy magamnak, lenni, szinte élni enged, s én aligha voltam arról híres bármikor is, hogy kihagynám, elszalasztanám lehetőségeim. Ez is az ok, mely miatt ujjaim nem csúsztatom ajkai közé, nem szegek illemet, nem fertezem elméjét olyan gondolattal, melytől még úgy dönthetne, kipróbálja d megkíván. Dehogy! Ujjaim nem érintenek mást az étken kívül, ám épp elég az is, s minthogy mindenki egyetért itt abban, hogy azt teszek, mit kedvem megtenni óhajtat velem, s az asztaltól nem csupán felállhatok, de az urat magára is hagyhatom, s ki velem tart, ki elkísér, távozzak bárhová is, egyedül őrzőm lehet.
Ő pedig csak lassú, feszes, akarattal visszafogott, szinte a mohóságot csikorduló értetlenség mögé rejtő léptekkel kezd követni, s én jól tudom, valóban kérdőn pillanthatna rám bárki, hogy a termet el mily okból is hagyom. Tán szöknék megint? Vigasztaló, hogy az ajtót még ki is tárják előttem, se szólnom se egy árva pillantást nem szükséges vetnem azok felé, akik előttem állnak, akik tán pont arra vannak, hogy ilyen esetben elállják az utat. De nem, ha követ, ha Hunter velem jön, mert nem akarja lejáratni, kinevettetni magát, hogy elhiszi, hogy a nő csupán tisztálkodni megy. Micsoda semmiség volna ez még indoknak is! Ám nem, nem somolygok nem lévő bajszom alatt,igazi céljaim egyetlen kósza pillantás sem árulja el, felszegett fejjel, hűvösen, s sminkemmel komorságom, szenvtelenségem támogatva lépek ki a nyugodtabb folyosóra, ahol máris más a levegő, nincs olyan elviselhetetlen pacsuli-szag, elhal a nyüzsgés, s az ajtó szinte nyikkanás nélkül zárul mögöttünk, hogy teljesen elválasszon a mocskos tömegtől, ami bent zsúrozik.
Hosszú a távolság az első kanyarjáig kihalt folyosónak, melyen immár kimondható, szinte randalírozhatok. Hosszú, s minden zengő-kopogó léptem visszhangja mást ver fel ebből a hazugság-tanyából, más érzetet kelt sorban minden rángása a lábizmaimnak a magassarkúban, melyet szívesen ledobnék, s már futnék, hogy rabtartóm mihamarabb lerázzam. Nem hinném ugyan, hogy ily módon túl messze juthatok, miközben sarkamban liheg, de legalább egymás torkának ugranánk, fegyver nincs egyikünknél sem talán, bár a villát épp ezért illett volna hoznom, hogy kezemmel megmossam azt is, hogy odaszúrhassam Hunter combjába, kerülve persze még használható pontokat. Igen, tán még adna is némi egérutat, hadd fussak, hadd legyen a vérem mézesebb, mételyező szenvedélytől tüzes, mely minden távolodó méter után nyakamnál fogva még nagyobb erővel húzna vissza, hogy karjaiba kerüljek megint. De eltelik a lépés, s már szűnik is elmémben a menekülés-gondolat, merthogy kell másiknak a hely, annak, hogy megálljak, hogy szembeforduljak vele, hogy itt, hol nem hallhatja senki sem, kérdezni, faggatni kezdjem, tudni akarván, mi volt mégis a múltkori, hogyan s miért lökhetett el, mikor azelőtt oly közel vont, mikor oly nagyon akartuk egymást, hogy tudott ennyire riadt őzként rebbenni el? Tán ki is nevetném, szeme közt megvetve erővel a pillantásomat, mely máskor oly sok mindent képes kikényszeríteni, ám most nyilván pislognom kellene mindannak láttán, mi bújhat az íriszekben, a rejtélyes szemgödör-ékben, a sokat eláruló, de semmit se mondó arcnak vonalán, melyet haraptam, csókoltam, melynek íze itt libben fel, sejlik újra nyelvem hegyén, s ha két percet ígértem, s ha abból egy negyed máris letelt, jó volna a többit mindet csókban tölteni el.
De csitt! A harmadik gondolat csak még inkább erővel köszön rám, ahogy megteszem a kanyarig utolsó lépésemet. Mit tehetnék mást? A játékot tovább kell játszani, másképp tán vége lesz, s nem következhet utána semmi sem. Semmi érdekes, tudván tudom, mert így vélném tán akkor is közelségét e pillanatban, ha megkaphattam volna már. De most – az istenit, két percre csak! Most add nekem magad megint, vagy elveszem.
S így, ez elhatározással tenném meg a kanyart, ellépek a takarásába a következő falszakasznak, s minthogy nem követ, hát nekivetem hátamat a hűvös anyagnak, hátraszegem fejem, nyakam kissé megropogtatom, ha időbe szinte nem is telik. Sarkam feszül a padlónak, másik a fal aljába szúródna leginkább szívesen, ahogy kissé felhúzom térdemet, hogy támaszkodjam vele. Komor sóhaj szökik fel ajkam résein. Játszani! Nem, ne add magad nekem, úgysem tennéd őszinte szívvel soha. S én sem veszek el tőled semmit, többé soha, mert mily csata volna az, mit valaki megnyerni képes? Csak szokásos, része egy oly háborúnak, melynek, tudvalevő, valaki a végén úgyis elvész, s gyakorlatilag mindegy, elébb melyikünk teszi, most már a másik úgyis vele vész. Valamely beteges függőséggé változott a tény, hogy közelségünk a vágy, mely szűnni képtelen, hogy sötét ragaszkodás az, melynek kötelét egymás nyakára fűznénk szívesen, ha bevallani a szó kevés is reá. Szavak! Mily beteges ez a másik ragaszkodás is, hogy mondj valamit, ha vallanál, ha annak a valós témához, mely lelkedet repeszti, a világon semmi köze sincs. Igen, én is fecsegéssel akarom e két percet, bár már sejtem, némileg többe fordul, eltölteni, mert nyilvánvalóan azzal a legjobban elrontható.
- Milyen mérhetetlenül megvetlek- sziszegem ajkaim résén, alig hallhatón, de tudom, elég közel van, közel kell lennie, hogy megindulhasson, ha futásom hallaná. Szökik a sóhaj is, igen, mert elém kéne állnod, szemembe kéne mondanod, bármit is, akár a képembe nevetned, hogy mit hittem mégis én, akár nyögve óhajtani újabb csókomat, mint tenném én is, ha ellenállhatatlan teljes valód itt volna, épp itt, az orrom előtt. De te nem mersz a szemem elé kerülni, mert lelked sötét, s ez tetszik, de annál is inkább hiú, s te gyáva lény vagy és botor, a csapdámba estél, mert úgy hitted, prédád leszek, ki tán könyörületnek fogja fel egy másik kerületek világában ismerősnek közeledését akkor, amikor az óra ily sötét, s a sors milyensége így nyugtalanít. Menj a pokolba, Hunter! A megvetés gyenge szó arra, amit irántad érzek, de tán ez volt, mit az összes közül a legegyszerűbb kimondani. - El kellett volna tűnnöd. Lelépni a színről. Kerestek volna mást, mondhattad volna, hogy nem vállalod. Hogy mersz ezek után csak a közelembe jönni?- szinte értetlen, szinte panaszos a hang, ami feltör, mert mégis csak hiúságom az, mi terítékre került e pillanat gyűlölt hevében, mikor szavakat késként forgatni egymásban szabad, de egyébre nincs idő. Nehéz és forró a levegő, mi feltör tüdőmből, hogy ne feszüljön tovább a mellkasom. Keserű nevetés szakad.- Habár, igaz is, nem mersz - jegyzem meg elégedetten, mert mégis csak én voltam, ki magam mellé citáltam őt, s ő le akkor sem ült, ahogy kértem, követeltem pedig, s nem, szinte nem meri tekintetem keresni sem, mert gyáva féreg, akinek igenis csak a könnyű préda kell, még ha úgy is fest, másoknál jobban szeret játszani, s tán jobban is megy neki. De a nevetés sem tart soká. Mert miért is próbálnék hazudni? Nem épp ez az, mi elégedetlenségem szítja most? Én tán azt gondoltam, ha már itt van, ha már itt eszi a fene, ha már annyi eltelt nap után előkotorta magát, akkor játszik is. Sötéten mordulok. Mire vártam voltaképp? Mire várok? A legelső volt, mindig a legelső a legjobb gondolat. S ha ezt kívánja szervezeted, hát nesze!
Ellököm magam a faltól, s dühödt, sietős léptekkel indulok meg az üres folyosó túlvége felé.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Pént. Szept. 08, 2017 8:34 pm

by the Hunter to the Prey

Mi volna világomnak gerince? Mi lenne az, melyre pillantva elégedetten mondhatnám, megleltem, miért élnem érdemes, megérinthetem azt, mely miatt minden lélegzetemnek célt adni van kedvem, s puszta sóhajjal talán ha illetni merem, hisz törékenysége okán oly féltőn gondoskodásra szorul? Nincs ilyen, s sosem lehet, hisz miért vágynék olyanra, mi könnyedén törik el, mit másoktól féltenem illene csupán léte miatt is, hogy holmi rejtett belső világok mélyén avagy az anyag síkjának oly traktusaiban kelljen őriznem, hogy bántódása sem eshet? Gyenge, fölösleges hívság volna az, melyet én magam sem érinthetek, hisz ha másiknak lététől veszély fenyegetheti, úgy saját közelségem szilánkjaira robbanthatná, s úgy mivégre is létezne, ha érintéssel nem illethetem, szóval nem fordulhatok felé, s pillantásnak súlya alatt is hajolva roppanna el? Nem, az mi holmi külső erőknek kitéve vesztébe hullana, nem lehet méltó a figyelmemre, nem lehet helye életemben, s céljaim között mivégre is kaphatna helyet, s mivégre fakadhatna belőle bármely cselekedetemnek gyökere?
Ám a tűsarkak csak kopognak, riadt szárnyalással visszhangzó zengetést küldve a kihalt folyosó falai közé, hogy vigyék előre a nőt, kit oly törékenynek láttam, puszta elragadható bábnak, holmi könnyedén kalitkába kényszeríthető porhüvelynek, mely majd kedvem, s ezáltal megbízómnak gondolatai szerint teszi majd azt, mit ők elvárnak tőle, s mindössze halovány figyelemnek vékonyka szeletére lészen szükség megfigyeléséhez, s kordában tartásához, míg a kívánalmak szerint megesik a feladatnak végére a pontnak tétele, s vele újabb lap kerülhet a toronynak tetejére, mely lépcsővé formálódva vezet egy kitűzött célnak elérésének magasáig. Nagyobbat, bármennyire is kutatom elmémnek homályló árnyakkal lepett traktusait, bármily nagy szándékkal is merítem sötétlő foltokból alkotott karjait tudatomnak az emlékek fakón fodrozódó tavának mélyére, keresve sem tévedtem egész eddigi életemben.
Holmi vékony szeletet szántam én Neki, holmi nyesedéket a fontosabb célok s történések felé hajló figyelemnek lakomájából, aligha becsülvén még elért posztját is többre, mint a koszt, mely a kerületek mocskát járva lábbelimnek talpaira tapadni ideig-óráig képes mindössze, hisz holmi önmaguk szükségleteinél többre valóban képtelen egyének közül kiemelkedni mivégre volna tiszteletet kivívó esemény, s mégis, újabb s újabb légvételeivel, szinte szívdobbanásoknak megújuló sorának minden elkövetkező ütemével mind többet s többet követel magának abból, melyet számára korántsem ítéltem volna meg, akárki int is effélére. Mert elragadni oly könnyű volt, miként az elvártam, még ha mások számára tán embert próbálónak is tetszett, ám nem bolondok neveltek tudományomra, s nem is hívhatnám magam fajtám tagjának, ha bizony holmi átlagnak sekélyes vizében gázoló egyénként járnám a létezést, így árnyaknak mélyéből elővillanó alakkal, mindössze egyetlen leány rabolni el, mivégre is volnék alkalmatlan? Ám nem, a hiú s büszke követelésnek sora ekkor mit sem nyerhetett esélyt, lehetőség nem adatott reá, miként tán napokig sem lehetett reá alkalom, hogy többet jelenthessen holmi tárgynál, mindössze annyival különbözvén attól, hogy testnek működéséhez való mozzanatok kötődtek személyéhez.
Tán az volt az első pillanat, mikor a számára mások által választani oly érdemtelenül sikeredett eljövendő gazda, legalábbis bizonnyal állítom, magát annak képzelő egyén, eltelve minden mások által táplált hiúságnak pöffeszkedő önteltségével, lépett a kettőnk számára rendelt kalitkának padlatára, s oly ügyetlen szókkal, oly érthetetlen semmitmondással pillantott reá, miként tán egy újabb darab színezett kockára tenné, s mégis, a rab, a fogoly, az elejtett préda mindössze fejét emelte magasabbra, még falhoz való láncoltságának tényét is feledve, mintha mit sem számítana, hol s miként van jelen, ő az, aki. Bár gátját az ütésnek, mely akkor érte volna, tán az atyai szónak kötése kívánta, mivégre is tettem volna saját kívánságomnak ellenébe? Hisz milyen oknál fogva is remélhetné egy efféle senki, hogy olyat érintsen, kinek akként láttam akkor, tán valóban értéke lehet s nem holmi időskori hóbort az, mely éppen a választásnak keretét reá helyezte?
Valóban, ott s akkor csillant meg az a sötét ragyogás, az az emésztően lángoló lehetőség, mely benne szunnyadhat a leányban, s nem is váratott magára, nem is kérette soká a bizonyítást, mely csak parázsnak is csekély meglátásomra oly nagy kedvvel söpörte az éltető étket, s mohó lángok csaphattak fel ott, hol az érdektelenség honolt korábban, s érdeklődés, nyers pusztító volt az, mely valódi prédát szimatolva csapta magasba fejét, kívánva újabb mély lélegzettel jóllakatni remegő orrlikaim mögött honoló vágyódásomat arra, hogy láthassam, hogy tapasztalhassam s megélhessem újra azt, mikor méltó az, kinek nyomába szegődhetek. Holmi négy halandónak fonalán, életének útját elmetszeni, még ha kínnal felhőzötten is, mely méltatlan volt addigi szolgálatuk minőségére, mit sem csorbított a szenvedélyen, melyet felkorbácsolni oly kéretlen, mégis magától értetődően volt képes, s miként időt adni egy efféle vadnak valóban csak édesebbé, vágyottabbá teheti az nyomába szegődést.
S a magas sarkakon szemnek tetszőn imbolygó test eltűnik a sarok éle mögött, hogy ott némaságba merüljön, mindössze betonnak horzsolását s csigolyáknak halovány reccsenését sodorva a némaságba onnan, s tán az ép ész, a józanság az, mely testem állítja meg, mely gátat szab, mely a pányvát mely testeink között feszül markolja meg, s késztet józanságra, hisz könnyedén megeshet, mindössze eszköz volt az, mely az árnyak ölelésében megesett, s most annak emlékeit használva fel kíván újabb menekvést lelni a leány, hogy az Osztó terüljön ismét a felszínre, ráérősen várva a pillanatra, mikor óvatlanul áthágnám a határt köztünk képező fordulónak ívét, s falnak takarásából mérne ütést oly pontokra, melyek megzúzásával tán eszméletem is vesztve adnék számára lehetőséget az újabb szökésre avagy tulajdon véremben fuldokolva markolhatnák ujjaim a padlózatnak körömmel kikezdhetetlen felszínét, így mindössze a várakozás marad saját osztályrészem, figyelemmel fordulván a látvány híján a neszeknek, hangoknak s zörejeknek, melyeket akként kívánja, számomra hallhatóan tesz meg.
Sziszegés, melynek hallatán magam előtt vélem látni a pengévé akaratosan keskenyedő ajkakat, melyek ívét oly mohó hévvel martam fogaim hegyével, melyek mögül saját agyarai villantak elő bőröm prédálva fel, s mégis, hiába az értelem, mely formálódó szavaknak rövidke füzérében rejlik, hisz a sóhaj, mely követi, oly könnyedén söpri félre azt, miként tán a sivatagok mélyének homokviharai tennék a dűnék ívére helyezett selyempapírral, mégis, gondolataim nem eresztik e halovány hártyára szép ívű szájjal felvitt vélekedést. Tán valóban akként tekint személyemre, mint megvetni való lényre, ki mindössze a kalitnak ajtaja előtt strázsál, megfosztván a szabadságnak mások által oly könnyedén elfogadható s elnyerhető illúziójától, s ha valóban ekként van, mivégre is dobog mellkasomban a szív oly követelőzőn, hogy ujjaimnak hegye újra az alabástromra vont bársonyos bőrnek felszínének hajlatain járhasson, rejtekét a vágyat oly könnyedén lobbantó testnek illethesse, hol vágynak harmatát mázolhatja el. Mert a test, mely lényemnek porhüvelyeként szolgál e megannyi mocsokkal terhelt síkján a létezésnek, lüktetve vágyódik, parázslón kívánkozik mind közelebb, mind nagyobb hévvel akarván ismét megszaggatni a viselt ruhát, mely holmi elrongyolódott, vihartól marcangolt, megtépázott sziromhoz hasonlatosan lehet valóban kedvemre, miként mindössze romjaival keretezi azt, kihez jóval méltóbb volna mindössze árnyak által öltözötten előttem megjelennie.
Tán dacot várnék, tán a büszkeséget, mely akaratot gerjeszt, s annak vonalán nyer utat a világba, puszta tényként kezelvén azon gondolatokat, melyek elméje posztójára vetülnek lehetőségként, netán haragot amiért nem kívántam elereszteni oda, hol sajátjai körében lehet, ám nem, ennek idejét hiába is várnám eljönni, mikor újabb szavaknak sorát s harsány, mégis könnyedén elhaló nevetés-árnnyal tarkítottan citálja életre a hiúság, mely sértetten, sebzetten tetszik vergődni. Hisz valóban, tán okot adhattam reá, tán valóban jogos lehetne felindultsága, ám a hiúság nem törődik azzal, mi s miként volt avagy lehetett érthető, lévén apró sértettséget, pillanatnyi sérelmet tekint oly mély sebnek, oly olthatatlan s beforraszthatatlan veszteségnek, mit csupán magának kíván, s ekként vitába keveredni efféle sértődöttséggel, mert másnak aligha nevezhetném, vajmi kevés eséllyel volna lehetőségem. Hisz nőnek, méghozzá olyannak, ki jól tudja, ki tapasztalhatta miféle hatást belőlem kiváltani képes, hiába is emelném vonásaira parancsolón pillantásom, hiába vetném fel fejem s állanék elébe, mikor könnyedén, végtelenül könnyűszerrel megeshet, mindössze újabb eszköze ez is, mivel saját maga elé citálni kíván, hol eztán fondorlattal kieszközölt lehetőségének megfelelően sújthasson le ismét.
Lévén oly értelmetlen az, még ha számára tán logikusnak is hathat a sértett hiúságnak vaskos fátylának résein keresztül, hisz mi megesett, ám meg sem történtnek tekintetik, akármely módon is vésse magát mind mélyebbre tán mindkettőnk elméjébe is, mivégre volna ok arra, hogy megfutamodjak feladataim elől, hogy mint holmi riad személy, meneküljek közeléből? Ám nem, ez sem lehetne oly idő, melyben tán elé tárhatnám azt, mi elszólított közeléből, hisz miért tenném meg, hogy oly szavakra fecsérlem az időt, melyet kieszközölt, mikre bizonnyal korántsem volna kíváncsi, melyek mindössze holmi mentegetőzésnek hatnának, főleg a füleknek, melyek akaratos s dacos lényének mindössze megszűrten továbbítanák az elhangzókat. S megvallom tán mulattat is valahol igen haloványan a hit, mely szerint elé állani volnék képtelen, hogy merszem sem lenne ahhoz, hogy pillantását keressem, hogy testünk ismét alig sóhajnyira állapodjon egymástól, hogy tekintete csillanó tükrének mélyén kavargó árnyait szemlélhessem oly közelről, hogy ajkaink íve szinte összeolvadni tetszen, oly pengének élét húzván kettőnk közé, melyen csupán egyként egyensúlyozni lennénk képesek, ha mohóságunk s hatalom utáni, uralkodói szomjunk ezzel volna is ellentétes.
Mégis, hallom miként a viselt ruha szövete feszül meg, s aprót csikordul a cipő sarka a betonnak felületén, miként testét emeli el a faltól, s dacos, haragtól hajszolt léptekkel indul tova, az eddigieknél sietősebben, ám korántsem oly ütemben, mely miatt aggodalomnak illene elfognia bensőmet. S valóban aggodalom lenne az, ha pányva feszül még inkább, melynek hozzám tartozni tetsző hurka mind szorosabbra siklik nyakam körül, fenyegetvén megannyi büntetéssel, melyet személye hiányától elszenvedni volnék kénytelen? Kérdésem válaszolatlan marad, hisz a test mozdul elébb, fordulván a saroknak élén, s pillantva a távolságot mind jobban növelő leány alakja után, lassú léptekkel szegődvén nyomába, még ha egész valóm berzenkedik is a kimértség ellen, s miként utána vetni magam ostoba, gyermeteg tett volna, így az ajkak azok, melyek elnyílnak, s formálják azt az egyetlen, minden egyes rajtam ejtett billogok egyként fellobbantó szót, melyet előtte ki még nem ejtettem.

- Iris…
Kap szárnyra a hangok sora, emeltségtől mentesen, ám mégis kellő erővel ahhoz, hogy hozzá s csakis hozzá érhessen el, s csak folynak tovább a léptek.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szomb. Szept. 09, 2017 6:57 am

to Hunter by the Prey
Alig, ó, igen, alig érzem bőrömön már a hűvös didergést, alig hiszem el, hogy világom eképp fordult ki négy sarkából, s vesztette el mindazt, mi egykoron volt, mi lehetett volna még. Mert ki voltam, kinek hittem magam? Gondolnám, oly könnyű a kérdés, hisz apám mocsokba futtatott tettei vezették egykor a körzetet, melynek sarában tompa puffanással hullottak büszke fők, s az én kezem vonzotta mozdulatra vele, ahogy elvette az én szabadságom is. Mert ő igen jól megtanított reá, miképp kell birtokodba venni, mi kell neked, mit kapni óhajtasz, ha tartani nem vágyol is, ha nem kell voltaképp, s mi csábít, csak az elvétele. Mert ő igen jól kiokított, hogy a cél a fő, s nincs eszköz, mit bevetni nem szabad, hogy akaratod szolgálják a mások tettei, hogy mohó epedésed csitulására ömöljön a vér. Azt gondoltam róla, sötét árnyak markába fektette lelkét, hogy megóvják azok, s mindennemű érzetektől fertezetlen maradjon, de valójában ő is, mint mindenki más, gyáva volt. Elbújt, azt hiszem, a kurta szavakkal megnevezett célok mögé, s onnantól saját vágyát nem is nézte már, ellenben velem, ki mindig adtam arra is, hogy mint igazán szeretném, köröttem minden úgy legyen.
Ez voltam. Feje egy egész ágazatnak, döntéshozó embereim s ellenségeim élete felett, egy szó a négyes tanácsban, egy hang, melyre rezzent az arc, ugrott a tekintet, feszült az ín és benn szakadt a hang, ám ez mégis kevés, mindent korántsem ír le rólam, minthogy legbelül tán mégis elkényeztetett árvalány vagyok csak, ki mindenét elvesztette már, s akinek ahelyett a szenvtelenség könnyeddé tevőnek tűnő ajándéka jutott.
S mondd, tudod-e, ki s mi lettem mostanra általad? Tudod, hogy most az én szavam szakad benn, bennem dübörög riadtan a szív?
Lépteim siklanak tova, vinnének, hogy tőled végre távolabb legyek. Távolabb, most, hogy látni oly nagyon akartalak, távolabb, mikor időm, a két perc, tán le is telt ezóta, s nekem, nekünk leginkább már visszafelé fordulni illene. Vinnének, de nem volna igazi a vagy arra, hogy elkerüljek markod közeléből, onnan, hol még magadhoz rántani épp elérsz. Szavaim azt sugallják ugyan, irántad hideg gyűlölettel, s tán annál is még kevesebbel viseltetek, s kizárólag a tekintet az, mi többet árulhatna el. S bár cipő kipogása a rideg kövön hallanod tán nem engedi, vadászom, siklik a sóhaj ajkaim résén oly fájón, mintha ütnél, tépnél engemet, kívánva oly sok minden, mi el sosem vehető.
De hallok egyebet is én! Lépteid zaja üti meg fülem, szívembe zubog a vér, majd onnan tovább, ölem hergeli. Végigjárja minden erem lángra lobbantva a vörös nedű, szinte fájdalmat ébresztve minden porcban, mihez valaha ujjad, tenyered, ajkad, nyelved, tested bármely tagja ért. Igen, e kívánság az újkeletű, e vágy sötétített szobába zárja el a máskor oly éber tudatot. S miközben annyi mindent várok, annyi dologra próbálom magam felkészíteni, egyet előre sehogy sem sejthetek - hogy ily mértékben lesúlyt s felgyullaszt majd egyidőben nevem szádról lehullni hallani.
Mert ott cseng már a szó. Kósza szívdobbanás az, mi uralmam alól kerülve ki elhagyja őrhelyét, s mintha általa megállna az egész idő. Nevem... Alig hiszem, hogy lenne akárki, kinek, hogy így szólítson, hogy megpróbálja, hagynom kellene. S mert te, ki most ily bátran viselkedsz, nem éred be a tiéddel lépteim, nekem kell torpanni meg, s fordulni körbe sarkam felett, míg te épp elém érsz, s ha nem vigyázol, tán belém is ütközöl.
Vajh tekintetedben akkor mi gyúl? Mert nekem - nekem azonnal lendül jobb kezem, ujjaim fájó görcs húzza meg. Ha elkapod a nem számított mozzanat hevét, tán végre csuklómra kapcsolódnak ujjaid, ám ha nem, s a lendület orrom élet vezet, úgy tenyér forró csattanását fogod hát érezni arcodon, s én tekintetem a tiédbe emelem gátlástalan.
- De nem neked - szisszen a húsos ajak, vágyva csókot, várva fogsorod maró érintéseit. Keresztnevem a leány neve, kit bennem tán megkeresni véltél. S itt is van ő velem, áhított csókjának nyomait keresve rajtad s önmagamon is, ahogy pillantásom elsőként ajkaidra ég, majd felfelé onnan vándorol. Mert igen! Marcangol a düh érte, hogy azt hiszed, bármit megtehetsz velem. S megtehetsz-e valóban, vagy magam játsszom ráadásul magammal büszkeség ostoba játékait? Mert tekintetem villan arcodba fel, keresve pillantásaink összefonható tüzes hevét, a lángot, mely ha legkisebb ízben is kölcsönös, e világot lesz képes nyomban porba dönteni, még hogyha puszta bizonyítéknak is hiheted azt, mellyel igazam kívánom feletted megtámasztani, hogy tudom, ó, Hunter, jól tudom! Magadnak vágyod testem megkapni csak, s én ezen akarástól óhajtom, hogy téged óvatlanná emészt, hogy bánthassalak, hogy játszhassak veled... Ha nem teszem, te fogsz... S én kérnélek esdve, hogy ne tedd, hogy csókod add csak, hogy mondd, hogy nem szabad, hogy örökre bezárva ragadjam itt, hogy igaz legyen, mit annak hinni oly képtelen mód nem akarok.
Van-e választásom ugyan? Mert ha kezem arcodon csapódott, ha hagytad, mivel jobb nekem? S ha most ujjaim a tieidnek rabjaként hevernek, mindegy éppúgy, mert a pillanat, melyben gyúló, szikrázó bőrünk bármiképpen összeér, mindent feledtet - ki sem eresztik ajkaim a szót, magamnak is csak ostoba szív súgja meg, remény az, mit érzek, hogy nevem oly szinte-kérőn le szádról ily gyönyörűn le csak azért eshetett, mert jobban akarod, hogy végre magadnak tudhass be engem, mint amennyire vágyhatsz elpusztítani.
Elpusztítani.
Torkomba váj már az is, ha csak pillantásunk végre egymást találja meg. Én kérlek vele, tán könyörgöm, s te vajh mit teszel? Nevem zengése, mondhatni, egy pillanatra megkapott, s nem tudom tagadni a vágyott képzetet, hogy megmagyarázni vágysz előző fájó tetteket, hogy azt akarod kérni, ne menjek, ne kelljen oly eszközökhöz folyamodj, miket használni felettem tán nem kívánsz. S én kieszközölnék tán ismételten valami büntetést...
- Nem vagyok - remeg meg az ajkak rése is, sóhajt hagy ismét szökni arcod felé. Büszkeség, te otromba tanúja minden sikeremnek, engedni miért nem engedsz? Tán mert én nem egy elesett kislány vagyok, kinek egyetlen szóba vallomást, bocsánatkérést, vágyak esdeklésre emelt bizonyságait kell képzelnie, s ki azoknak vágyódón magát elé veti? Tán mert az Osztó vagyok én, játékom végtelen, s csak játszom, Hunter, lásd be, veled is?
Nem, én többé képtelen vagyok...
De már a tudat a pillanatnyi enyhülésnek sírgödröt ás, s a méreggel mételyzett dac ébred újfenn, nem a becsapott nőé, hanem az ágazatnak fejévé, kit méltatlanul becsaptak, kinek hiúsága sérült csupán, és nem leány-reményeibe tapostak bele - nem, az én romlott, fekete lelkemben ilyesmi nincsen is! Kérlek, te, ki keresztnevemen nevezni mertél, s kivel szembe mégis ismét én fordultam, hogy végre egymás szemébe nézzünk, s a tekintetek kereszttüzében próbálkozzunk magyarázatot keresni, légy vendégem, testem, ha akarod, ismét a tiéd. Kis darabig eljátszhatsz vele, mint egy babával, s aztán kevély haragommal nézel szembe újra - egyébre képes, jól tudom, úgyse vagy.
S tán végre visszamenni is illene, hisz még keresni fognak, s milyen is volna, ha utánunk lépve csókba fúlni vágyó, sötét lángoktól marcangolt párra találnak itt a folyosón? Nem, nem történhet köztünk semmi sem... Tán ezúttal nem tudnánk megálljt parancsolni, tán ezúttal színt vallanunk kellene, s hiszem, minden egyébnél mélyebbre vannak ásva szükségesnek érzett válaszok.
- Te nem szólíthatsz máshogy engem, csupán a rangomon - szinte sziszegem szeme közé, mert hisz hol a méltóságod, vadászom, hol a férfi, ki elkapott, ki néma mozdulattal fogvatartott, ki oly könnyen tépte fel ruhám, ki oly mohón csókolta végig bőrömet? S én nevem akarom ajkaidról hallani még ezerszer is, miközben ölelsz, csókolsz, fülem tövére sóhajtod vágyaid, s forró kebleim marcangolva zihálsz, ahogy végre egymásé leszünk, elveszünk és megkapunk...
- De mindegy is, azt mondd meg, hol tudok kezet mosni végre, mert a legkevésbé sem azért jöttem ki, mert veled beszélgetni vágynék - bennszakad a tüdőben kényszerűn ezer sóhajnyi lég, úgy akarlak, oly mérhetetlenül, hogy muszáj eldobnom még a lehetőséget is. Testem szétrobbanni készül kimondottak súlya alatt, s mert a valóságtól ez mind oly távol áll. Nem szabad megtudnod, mit akarok, soha, mert újra térdig lépsz majd vágyaim közé, s ha megengedem, hogy összetörj, ki tudja, tán ezúttal, harmadszor ott is pusztulok. Akkor inkább lépek oda vőlegényemhez, s visszatérésének hazudott örömmel lehelem majd ajkára neked szánt csókomat, majd bánhatom utána akármeddig is... Neked kell tenned valamit, bármit, mert játékom felőröl, miközben kénytelen leszek egyre mélyebbre lovallni magam bele.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szomb. Szept. 09, 2017 8:51 am

by the Hunter to the Prey

Lépteimnek lassú sorát mind hosszabbra nyúlni eresztem, miként szinte vonz magához a test, mely a lénynek, ki figyelmemre eddig oly érdemesnek tetszett, lakhelyéül szolgálni kénytelen, s csak újabb, újabb mozdulatokra kárhoztatja magát saját porhüvelyem, miként mit sem kíván gyorsulni meg, hisz méltatlan volna holmi értelmetlen robogás a kihalt s kopár folyosónak hosszán át, mintha sértő volna a falak köré tulajdon ajkaim közül eresztett hangoknak visszhangját ekképp zavarni meg, hisz e szó, e név az, melytől a haragtól fűtötten meggyorsuló koppanásai a magas sarkaknak hal el, s pördül meg maga a leány tengelye körül.
S csattanással fenyegetni vágyó a mozdulat, mellyel a kar s karcsú ujjú kézfej rebben, egész perdülésnek lendületét víve tán bele, s miként lassul az idő, s halnak el saját lépteim, oly könnyű volna apró mozdulattal kerülni útjából el avagy saját karommal vetni gátat e hiúságból s dacból születő pofonnak, ám mi okom volna arra, hogy tenyérnek bőrömhöz való simulását hamvasszam el? Mindössze előrébb hajlik a fej, kerülvén közelebb, hogy arcnak könnyen vörösesbe szaladó bársonya helyett a nyaknak remegő erekkel hálózott ívét érje a marok, s ott tán tompábban szítva hangot, érhessenek egymáshoz perzselőn a felületek. S hogy ujjait elvonod-e onnan, leány, kinek nevét ajkaimról vetettem nyomodba, mit sem érdekel, hisz ismét itt állunk, csak mi ketten, egymással szemközt, s még ha lenne is itt bárki más, ugyan mit számítana az? Kettőnk együttes, sötét ragyogásának mivolta bizonnyal venné el kedvét attól, hogy akár pillantását reánk emelni legyen mersze, s miként egy efféle senkinek jelenlététől zavartatni magunk mivégre méltóztatnánk, világunk szűkülhet egymásra ismét, miként annak már napokkal ezelőtt megtörténnie lett volna ildomos. Ildomos? Elvárt, megkövetelt, kieszközölni vágyott s megfellebbezhetetlenül kiérdemelt!
Ajkaknak szép ívéről sziszegőn kapnak szárnya szavai ismételten, mintegy tiltva azt, hogy épp én legyek, ki ekképp szólítani merheti, vetve a semmibe a rangot, mit magának kiharcolni volt képes, mit sem törődve azzal, hogy másoknak a puszta gondolattól is a halálnak közelgő hűvöse vethet verítéket homlokára, ha e név kerül a személynek emléke mellé, hisz valóban, tán máshol s máskor, egy jóval másféle helyzetben erre ragadtatni magát bárkinek volna egyenlő a saját fejére mondott ítélettel, melyet bizonnyal megannyi lekötelezett s büszke alkalmazott, seregnyi alárendelt fogadkozna, hogy majd helyetted, leány, bevégezni méltó lehessen. Mert sokat számít ez, oh, de még mennyire, hisz egyként tagadtam meg mind helyzeted, mind hatalmad, melyet mások oly nagy lelkesedéssel ismernek el, tiportam semmibe értéked, melyet megbízóm lát benned, mert ágazatod vezetőjeként valóban, miként követelő hiúsággal átszőtt szavaid is teszik, nevezni mindenkinek elvárt, lettlégyen ott szó akár családnak kötelékéről, akár hatalomnak birtoklásáról, meg mivégre ragadtathatná magát bárki is arra, hogy mindössze neved vegye ajkaira címeid s elért tiszted helyett?
De mivégre nevezzelek annak, minek mások látnak, holmi rettegéssel tisztelt bástyákkal körülvett személynek, kitől a méltatlanok háborgó tömege lesz egy csapásra oly néma, miként az éji utcákon feledett holtak? Valóban kívánnád inkább, hogy puszta formaságok feszüljenek kettőnk között, s mintegy gyáván kerülgetvén egymást, hol itt, hol ott hergelvén a másiknak büszke hiúságát, ébresszünk mind nagyobb s nagyobb dacot két szívben, melyek végül tán arra sarkallnának, egymást emésszük el akként, miképpen az ellenségek teszik, ha kell bizony fegyverrel, ármánnyal s méreggel? Valóban, meglehet érdekes volna a játék, mely úgy részünknek tetszhetne, hisz hol halált ígérnénk másiknak fejére, hol saját éltünk mentve kívánnánk valóban hurkot keríteni az ellen nyakának ívére, s egy perc, egy szívdobbanás nem telhetne el úgy, hogy nyugalmat lelhessen bármelyikünk is. Valóban, érdekes volna, kíméletlen és mégis valahol oly intim kapcsolat, melyet a hátrahagyott teremben lévők egyike sem volna képes értelmével felmérni. Talán erre vágysz, ó leány?
Pillantásod az, mely árulód lészen, hisz miként ajkamra lobban, majd onnan pillantásom az, melyet vágyódva keres, mit számíthatnának a szavak, melyek szádnak ezerszer is csókolt, marcangolt, kiélvezett ívéről, ajkaid buján telt testéről kapnak jogot a gyorsan hamvadó életre, mikor látom, mit látnom kell. A sötétlő, örvénnyel ismét hívó, kavargó árnyakat szemeid csillanó tükrének mélyén, még ha végtelen víztömegnek megkapó kéksége is az, mely íriszeidet keretezi. S igen, hiába a hiúság, mely daccal fonódván össze talál utat nyelvednek oly jól, mégis túl kevéssé ismert vonaláról, mikor láthatlak ismét, még ha igazi valódat, melyet ott, árnyaknak ölelésében felfedett lényeged, oly mélyre kívánod is temetni előttem, mintha mit sem számítana valóban az, mi megesett, mi meg-sem-esett, hogy puszta esemény volt, mely fölött átlépned oly könnyedén lehet, ám ugyan miként emelnéd úgy éppen Te, kinek fegyverét, melyet státuszodnál fogva viseltél, egyszer sem sütötted el, karcsú kezed saját büntetésemre? Mert könnyedén szólhatnál egy-két oly szót leendő vőhöz, melyek nyomán az atyjával ülne tárgyalóasztalhoz, hol gyermeki jogainak minden eszközét s még talán a hisztéria bizonyos mélységeit is felhasználva kívánja elérni azt, hogy közeledből kerülhessek el, hogy holmi mondvacsinált indokkal fenyítsenek meg, s ehhez valóban felesleges lenne az, hogy saját kezeddel illess, haragod s hiúságod sértettségét reám ekképpen tereld.
Ám miként is játszhatnám ismét a szobrot, mely mindössze feladatának él, mikor már egyszer láthattad tőlem azt, miként olvad le alakomról az akarattal tartott máz, s tekint ki e maszk mögül az, ki valóban valék, még ha csupán árnyak terhelte képet láthattál is pillantásoddal, ám miként bőr a bőrön simult, miként ajkak szavak helyett sóhajoknak s panaszosan követelő nyögéseknek adtak teret, formálván őket hol egyikünk, hol másikunk tettei nyomán, akkor érezhetted az, mi én magam vagyok. S épp ennek okán mozdul jobbom, a kéz, mely tán valóban tűntetni szánt sajátodnak átellenében pihent eddig, s emelkedik mind magasabbra, mind feljebb, hogy ha engeded, úgy ujjak s tenyér hághasson tincseid közé, s marok legyen, mi puhán simulhat arcodnak ívére, aprót emelvén a fejen, míg jómagam hajolok közelebb, mind vészesebben olvasztván a távot, mely szomjazó ajkakat egymástól választhat el.

- Míg test, pillantás s hang egymásnak mond ellent, mi okom volna reá, hogy puszta rangoddal illesselek…?
Formálják ajkaim a kérdést halkan, idézvén a pillanatot, mikor első ízben kerültek ajkak egymáshoz ily mértékben közel, s tekintetem merül mélyre a leánynak sajátjaiban, kit prédának tekintenem oly méltatlan volna, kit holmi vadnak bélyegezni illetlen tett volna, kit puszta címén nevezni oly mérhetetlen értelmetlennek tetszik, ám kinek lénye előtt ha meg nem is hajlanék, hozzá feltétlen kedvvel simulnék, hogy egyenlő feleknek képeként állhassunk egymás oldalán, hol mások méltatlanságától mentesek nem is, ám föléjük emelkedvén tekinthetnénk mégis az árnyak mind kuszább, mind szerteágazóbb mezején.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szomb. Szept. 09, 2017 10:01 am

to Hunter by the Prey
Egy fűszál vagyok. Fűszálat úgysem sokat látni már, ott kint bizonyára nem, ahol egyébként lakom. Nem, mert gyenge alkatú, vékony teremtések azok, melyek a szélnek legkisebb simító mozdulatára meghajlanak, s ha szerencséjük van, nem nyomja őket földig a hajnali ködből kiszakadó egyetlen páracsepp, melynek súlya alatt van, mely örökre elgörnyed úgy, hogy többé már felegyenesedni sem lesz képes soha.
A víz vagyok. Inkább, mert az biztonságosabbnak tűnik - a forróságtól páraként, aztán esőként, ködként, folyóként, tengerként, az élethez szükséges elemként, a környezetet formáló erőként kívánok létezni tovább. De bármily formában töltöm is épp napjaim, s tengetem körforgó életem, legalább mindvégig önmagam maradok, s csak kissé, leginkább csak kívülről nézve változom. Nincsenek határaim, ha akarom, folyásomnak új és új medret szabok, vagy az égnek szegett fejjel társaimtól, más cseppektől könnyűszerrel elemelkedem, hogy máshol hulljak majd újra alá. Igen, azt teszek, amit akarok, egészen addig, mígnem bőröm a bőrhöz ér, a két felület sisteregve összeforr. Bár beszélnem kell, meg kell magyaráznom minden szavam s mindent, akarva bár, de ösztönből teszek, másodpercek telnek el,hogy csak gyönyörködöm, hogy felidézem magamban, mint kúszhatnának az ujjak tovább mostani helyükről a tarkó felé, mint húzódhatna a két test közelebb, miféle gyönyör volna újabb csókban hevülni össze, ha minden józan elv hévvel ellenzi is.
Ellenzi, igen, s szavak forrnak ajkamra sorban, mert nem fű s nem is a víz vagyok, hanem a kő, mi formálódni képtelen, melynek alakja érdes marad évekig is, míg a folyó szép lassan kerekké görgeti, s akkor egyszer végül porszem marad, tapadva melyre lenn a sötét tengerfenéken, igen, ez lehet bizonnyal a magam sorsa is.
De te, te szólsz - ujjaim szinte marnák bőröd, de csak a begyek nyomódnak a forró nyakra rá, kusza gondolatokat ébresztve ezernyi sosem volt mozdulatról, vágyott légyottnak képeit citálva fel megint elém, választást nem is hagyva voltaképp, hogy mit akarok, eldöntöthessem én.
Te szólsz - s most indulnak rémült pillogásommal óvatlan kísérve utadra a te ujjaid is tincseim közé, igen, ezt akarom, igen, az égető közelségedet, az egész világnak lángba borulását attól, ahogy ruhátlan testünk egymásba ér.
De szólsz - s szavaid átkos koppanásai verik fel mélyen aludni lökött tudatom, ahogy kérdezel, ahogy szinte provokálod a dühödt, a csalódott asszonyállat, a fejbe kólintott vezető dühödve robbanó válaszát. Mi okod volna? Mi okod, mégis, ugyan? S marnak szinte húsodba ujjaim, lángol pillantásodba fájó enyém, lényem elborítja sötét hullámok egész fullasztó tömege. Húználak magamhoz, de löknélek is el, kit érdekel a két perc, úgysem fognak keresni, kit érdekel a kézmosás, szükségét meghazudtam úgyis, nem vagyok képes egyébre gondolni most, minthogy nem érted, nem érted egyáltalán, vagy így akarsz velem oly játékot játszani, melyből végül az következik, hogy egyikünk a másiknak lesz gyilkosa.
- Az lenne az okod rá - gördülnek sorban a szavak, hangom a semmiből, a fulladásból kaparom elő, s mint hangerőm is úgy emelkedik, ahogy sorban törnek fel gyűlölt szavak, úgy válik egyre feszesebbé a hangszínem is. - Az lenne, hogy nem akarod, nevem hallatán lángok lobbanjanak, melyek szépszerével nem kiolthatók, hogy nem akarod, hogy fertezett szív dobogjon csitíthatatlan folytatásért annak, mi soha meg se eshetett, hogy nem akarod, hogy jussom követeljem, hogy ölemnek feszüljön a tiéd s összezúduljon a vér, nem akarod, hogy megtörténjen, mit nemhogy megbánni, de tán élettel megfizetni volnál is kénytelen, s Hunter, hogy honnan tudom?
Villan a tekintet, végső soron elhúzom mégis bőréről kezem, hogy helyette arca elé emeljem azt, s mutatóujjam simítsam az oly hőn vágyott ajkakra, a bántóan könnyen eltüntethető, mégis még mindig meglévő szoros távolságunk közé.
- Mert te mondtad. Gyanítom, emlékszel is. S én nem vagyok ostoba nőstény, ki csak párosodni méltó hímet keres, hogy amint az ajtón kilöknek, próbálkozzam helyette ablakon.
Az én testem, mint minden test a világon, buta. Azt súg, amit akar, meg aligha állíthatom, hogy dobbanjon sírón a szív, zubogjon zokogva a vér, remegjen az izmokban fájón feszítve az indulat. De ellen tud állni neki az akaratom, nem fogom, vadászom, eléd dobni magam, mint ki arról, mit szavak zengettek el, melyről végső soron a testnek ellenére ugyan, de minden történés árulkodott, már megfeledkezett. Nem fogok odaborulni eléd, s megcsókolhatsz, vagy tehetsz bármit is, tudatom éber s nem feled. Míg te játszol, én éppúgy kényszerülök játszani.
- Ezért különösen neked kell a rangomra szorítkoznod, és most szépszerével elhatárálnod innen, ki a privát teremből, illő mondatfolyamba öntve, ha mondani akarsz bármit nekem egyáltalán - utasít a hang, de egyrészt mellé az öl s a két comb remeg, másrészt ajkairól csupán álláig kúszik ujjam is, s ott társával egymást segítve, hüvelyket is emelve fognak rá az állra, mily könnyű volna sok mindent elvenni most, elvenni még többet egymástól megint, mily könnyű lenne! Bőröd úgyis bőrömön, s enyém a tiedre simul éppen úgy, alig kellene szálnyit csak mozdulni még, hogy nyelvünk hegyén szavak helyett csókba süllyedjen bele az indulat. Kedvem volna, hogyne, az égre is! Akarlak mérhetetlenül, mint a fűszál a vizet, ha súlya alatt tán derékba is törik, s mint kő a vizet, hogy útra keljen vele, ha majd el is pusztul belé. De a víz is más játékait játszhatja csak, minthogy a Nap s a szél irányítja őt, én sem magam döntök sorsom felől, én sem tudom megmondani, hogy azzal együtt s annak ellenére, amit oly nagyon akarok, most velünk mégis mi lesz.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Vas. Szept. 10, 2017 8:50 am

by the Hunter to the Prey

Mi is lehet rosszabb a halálnál? Oh, megannyi esemény van, melyre ráillő ezen gondolat s mely kellően válaszolná meg ezen kérdést, hisz az emberi tudat oly kifogyhatatlan tárháza egy másik lény szenvedéseinek elnyújtása, fokozása s kiélvezése terén, mintha másra nem is lehetne használni az elmét, mely megannyi fejben foglal helyet, s ám kisszerűségük okán nem látnak tovább a hús fájdalmánál, az inak szakadásán, a gerinc fájdalomtól való meghajlásánál s a torokból előtörő panaszos, szinte már megváltásért könyörgő sóhajoknál és könyörgésnél, melyek csak hívják, kérlelik azt ki nyújtja a szenvedést, hogy egyetlen szívdobbanásra legyen könyörületes s oltsa ki életük lángját. Ám miként köthető ez a jelenhet, hogy bőr a bőrnek simul, hogy pillantás vész tekintetnek tükrébe, s két hajthatatlan, akaratos lény között sistereg fel a puszta lég, mintha menekülni kívánna a testek közül, melyek mélyén egyként izzik fel a vágy, hogy ruhák égjenek pernyévé alakjuk körül, s illő jussukat kaphassák meg végre, egymásnak oly mértékben feszülve, oly magától értetődőn tapadván egymáshoz, merülve egymásba, hogy a világ folyása is zökkenjen tőle, s álljon meg az idő is.
Mert kínzás ez, mit e két lény egymással művel, eltelvén önnön sötét ragyogásának elégedett büszkeségének s dacának húrjaival, melyek egyként pendülnek meg minden egyes kiejtett szóval, minden egyes légvétellel, meg a hiúságot sérti amiért nem vágyódó, elfújó hangokra s élveteg nyögések teremtésére használtatik azok sora, hisz ez az, melyet akármiképp is tagad a száj s dacol vele az elme, láthattuk már, miként kíván e két test. Mert mit meg sem történtnek billogoztunk mindketten, melyre árnyak leplét hagynánk leginkább hullni, mégis ott ég minden egyes ívén a bőrnek, a marcangolva csókolt ajkaknak vonalán, a szemeknek tükre mögött kavargó képeivel homályosítja el a jelent, ám nem, mindössze kitölti azon pillanatoknak sorát, melyben bőr a bőrt el nem érheti, s mégis, mikor végre egymásnak simulhat épp úgy e két makacs szobrot fedő bársonyos felület, miként vágyva tették akkor is, nem marad más, mint a lehetőség, hogy ismét másként legyen, mint azt mások várnák el, s kik vagyunk mi itt, ha nem épp azok, kik vállat rándítva söprik félre azoknak kötelmeit, kik úgy hiszik valóban hatalmukat gyakorolhatják felettük?
Mégis, vajon ekként pillant reám a leány? Oly személyként ki pusztán hatalma, akarata s így uralma alá kívánja hajtani a testet, mit sem törődvén a lénnyel, mely valójában uralja a porhüvelyt? Ám nem, az oly méltatlan gondolat volna e sötéten ragyogó teremtéshez, hisz láthatta, ha mindössze a test volna az, mely után oly mérhetetlen szomjazom, már homálynak ölelésében forrhattunk volna eggyé, hogy aztán kénytelen legyen útjára engedni avagy vele távozni a területekről, hol rabbá válását vágyják oly számosan, még ha ez ki sem tesz tán egy tucatnyi személyt sem. Valóban, tán úgy eshetett volna, tán valóban akként rendeltetett volna a pillanat, melyben végül saját csalárd ajkaimon dacos büszkeségem mondatta velem azon szavakat, melyekkel bármennyire is vágytam azt, hogy végre merülhessek kéjes harmattal lepett szirmok közé, mégis megálljt követeltem, falat emelvén az események elébe. S hol lennénk most akkor? Tán átmetszett torokkal várakozna porhüvelyem egy arra rendelt gépezet mellett, mely a holtakból kellően elmásított küllemű étket készíteni képes, s a leány, óh, nem, az Osztó lenne az, ki győzedelmesen felszegett fejjel s széles, kaján mosollyal állna ott fölöttem, hogy bizonyságot szerezzen tényleges elmúlásomról, biztos meggátlásáról visszatérésemnek. Valóban, hisz ki képes gondot okozni puszta pillantásának súlyával, s oly befolyást gyakorolni máskor kikezdhetetlen fegyelmű embereken, hogy végül önnön kezemmel kelljen addig feszítenem az életnek húrját, míg az panaszosan pattan el, könnyedén lehetett az mindössze holmi eszköz, könnyedén odavethető megoldás, melytől elmém ködössé váló mivolta végett kedve szerint fordíthatta volna fejem s vele figyelmem a számára kedvező irányba.
Nekem pedig bizonyosság kellett. S kell most is, mikor ujjai a nyaknak ívéről az arcnak élén futnak tovább, hogy hallom sisteregni az egymásnak simuló bőrt, miként ajkainkat elválasztó halovány résbe siklatja mutatóujját, így vetvén gátat mind tetteknek, mind szavaknak, s inkább sajátjainak mind magasabbra hágó hangzású szófüzéreivel zavarja szét a csendet, mely kettőnk köré telepedni szándékozott. S mi rejlik a szavakban, melyek felém dühödt vércsékként rebbennek? Dac, hiúság, büszkeség, fájdalommal vegyes elégedetlenség, melyek kénytelen elméjéből a hangok útján száműzni, mert nem bírja gondolatát sem viselni annak, hogy elutasítottam, hogy éppen én voltam az, ki gátat emelt, mikor e két test egy ütemre lüktetett, mikor vágynak forró mohósága épp úgy izzott szemekben, miként a megiramodott szívek által kergetett vérnek folyásában, hogy ereink égessék át a bőrt, mely hamuvá porladni képtelenül, mégis olvadni tetszőn tapadt egymásnak, mind csak korbácsolva a mohó s szaggatni vágyó bitorlási ingert.
Jussodnak követelsz tehát, leány, kinek árnyak simulnának testére még akkor is, hogyha nem lennék melletted? El kívánsz parancsolni mégis magad mellől, mert sérti büszkeséged, női hiúságod az, hogy hiába vagy az aki, hiába mutattál megannyi kéjjel testemen futtatott érzületet, oly praktikákat, melytől férfiember elméje péppé olvadni képes, én mégis megmaradtam elveimnél, s akaratom kevélységével nem eresztettelek elvenni azt, mire akkor és ott étvágyad oly mérhetetlen támadt? Vajon ki az most, ki fél? Ki az, ki akként tetszik, mit sem kíván jobban, mint menni s mégis maradni, mert mást diktál neki mind a test, mind az elme, s tán az akarat az, mely hol egyiknek, hol másiknak szabna oly medret, mellyel tán mindkettő képes volna eggyé tartozni. S erre kell-e jobb bizonyság, mint az, hogy bár szavaiddal tán világnak túlfelére kergetnél is, űzve oly távolságra, mellyel tán puszta létezésem is feledhetnéd, ám mégis, ujjaid államnak vonalára simulnak, szabaddá téve az utat, melyet ha vágyok reá, megtehetnék, hogy ismét ajkak találjanak ajkakra, követelvén azt, mely után szomjazva, kérlelhetetlen epednek? S miként állunk itt, sóhajnál rövidebb távolsággal egymástól, mint két makacs oszlop, melyek szinte összesimulnak, ám mégsem, mert dacos kedvük tartja, tán épp én legyen az, ki játékod rontja el, mit oly kevélyen kezdtél meg bent, a báboknak asztala mellett, mellyel parancsolni kívántál nekem, mellyel billogaim, általad reám sütött bélyegeid akartad újra felszítani, s tán szenvedésem akartad szemlélni, azt, miként lobban sötét láng pillantásom mélyén attól, hogy arra érdemtelennek tetszelegsz, oly bőrt érintesz karcsú ujjaiddal, mely helyett a sajátomon is futtathatnád tapintásod? Válaszút elég kívánsz terelni ismét? Tán valóban így lehet, hisz mely út legyen az, mely számomra elfogadható lehet?

- Halljam hát, mi lenne jussod, mit követelnél magadnak sötéten dobbanó, lángokkal ölelt szívvel, ó, árnyaimhoz oly készséggel simuló leány? – Moccannak az ajkak, s olvas le szobornak arca vonásaimról, hogy most láthassa is azt, melyet akkor és ott a homály fedett el előle, azt, miként a szenvtelen részletek megtelnek vággyal, kíváncsisággal, leplezetlen érdeklődéssel, s haloványan húzódik sarka a szájnak, kihívó mosolynak árnyát kerítvén oda, míg közelebb simul a fej, ám tartja távolságát ajak az ajaktól mégis. – Uralni vágynál, mint az Osztó, hogy előtted s akaratod pászmája előtt gerincem hajoljon s térdem rogyjon meg, pusztán adózva a hatalomnak, mely előtt megállni sajátjaid közül senki sem mer? Csábítani kívánsz, mint sebzett vad, ki vadászát kívánja jobb belátásra bírni s éber tudatát morzsolni el a húsnak ígéretével netán? – Ujjaim simulnak mélyebbre a tincseknek erdejébe, míg csak merülök mind inkább a kéklő szemek tükrének örvényébe sajátjaim emésztő tüzével. – Avagy egész lényem vágyod magadhoz venni, s cserébe adnád tenmagad egész mivoltát, hogy egy azon fokán állva fogadjuk el egymást a létezésnek lépcsőjén? – A tétlen kéz, a bal, mely eddig akaratnak vasmarkának okán kárhoztatott mit sem tenni, rezdül meg most, fékezhetetlennek tetsző indulatoktól fűtötten hajolva meg, s emelkedve egyként, hogy ha leánynak ellenére nincs, úgy a szoros ruhának szövetén simíthasson végig ujjainak hegyével, ívet futva be a csípőnek vonalán, s karolván át a testet, tán bizonyosságot remélve, hogy így tán el nem rebben a pillanatból, melyet ki tudja mennyi napnak után újra akár teremtheténk is, ha dacos s kevély lényünk akaratnak s testnek mohó lüktetésétől csitulni tér.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Vas. Szept. 10, 2017 1:49 pm

to Hunter by the Prey
Hogyan lehetne keserűbb világot teremteni, hogyan lehetne több fájdalmat vonni sértetlen bőr alá, mint akkor, ha jól tudod, mit akarsz, s jól tudom én is, ismerjük a magunk szenvedélyét, s a másiké is ott villan a pillák között? De szó nem sóhajt ajakról hőn kívánva, nem segít a rebbenő lég, csikorduló fog, morranó torok, nyelvnek lüktető hegye, mely annyi tájat bejárt, s szeretne kirándulni újra test a testen, olvadni végre egybe, minek beteljesülését megvontuk magunktól legutóbb. De a szó cseng csupán, s istenének, dacnak, büszkeségnek nyújtva mintegy kötelező áhítatot, mondva, nem, e két ember, pont e kettő vágyai tárgyát, egymást nem kaphatja meg.
S szavaim találnak válaszra ahelyett, hogy közeledhetnének egymáshoz ajkaink, feje biccen csak meg kissé, tán hogy irányítsa magára tekintetem, akarja, hogy őrá figyeljek saját gondolataim helyett. Követeli követeléseim, mintha valamiféle túsztárgyalásba menne át a két csalárd közt e találkozó, mintha nem számítna semmi több, az ujjak érintése csak, s miből nyilvánvalón vágyunk egyre, egyre többre, ignorálhatóvá tenné máris a tényt, én itt menyasszony leszek, kit neki élete s vére árán őrizni kell. De úgy tűnik, nem mástól óvhat, csak magától s önmagamtól, a hibáktól, melyeket elkövettünk eddig is, s mikben oly könnyen süllyednénk újra el. Ki az itt, ki készséggel simul? Fortyanó vihar tombolása kapja el tudatom szálait, a végtelen légben dobálva szét az eddig csókra vágyó mordulások sorát. Tán amikor testem engedtem át, mert azt akarta ő, tán amikor akarata szép sorban teljesült be rajtam vágyai szerint, nem megmondtam-e, lelkem ha tönkretenni, szaggagni, tépni vágyja, úgysem kaphatja meg soha? Nem én voltam-e, ki oly büszke fecsegéssel szólt arról is, hogy bármit megad, mi test igényére van, s könnyen odaveti magát, ám azután éppoly könnyedén feledni fog?
Nem. Mit se szólok, mohón, éhesen falja pillantás arcának változásait, s tartok attól, mint tükre oly hűen valék máskor másban is, ahogy az ő márványát látom olvadni ezer érzet lávája által forró massza-gyermek képére át, s látok tán szikrákat pattogni lelkében a tekintet mögött, nekem magamnak is hidegnek maradni oly nehéz, minthogy a vágyódó, áhítozó tekintet sejlik fel íriszekben, s ajkaim szinte meglepetten sóhajnyi távra nyílnak el.
- Uralni  - a torokból szinte nyögésként fakad fel a szó. - Az Osztó nem vágyakozik, csak megteszi, mi szükségesnek ítéltetik  - jegyzem hűvösen, de tekinteteknek csillanása olvad össze úgy, amit szóval tagadni képtelenség lehet.
Mert máskülönben hogyan lehetne, hogy szinte engedelmesen simulok hajba merülő ujjakhoz csatolt széles tenyér vonalára rá, s ahogy másik keze ruhám anyagán simít, merészen simulok egészen neki, eresztve egész testem oly könnyen az övének nyomódni. Ó, hogyisne! Ezt kívánom, miközben két kezem siklik egymás tükreként nyakad két oldalán, vadászom, hogy hajamba marva húzd hátra fejem, hogy emésztő csókkal vedd magadhoz mindenem, s ahogy te közelebb lépnél, én majd úgy löklek el, hogy amint majd távolodni kezdenél, visszahúzzalak, hogy csókba vonjalak aztán magam is, s te a falhoz szorítva tépd el tőlem magad, nevetve szemem közé, s viselve viszont-nevetésemet, tudva, hogy végül majd egymás birtokában egészen elveszünk, s többé aztán nem leszünk semmi sem. Ó, hogyisne! Míg tarkódra siklanak ujjaim, mind a tíz, de én nem vonlak mégsem közelebb magamhoz, szemedbe nézve égetnélek el, s pusztulnék rögvest magam is bele. Ezt kívánom, a pusztulást, hisz máshogy mint végződhetne ugyan? De nem, nem vagyunk mi azok, kiknek egy folyosó fala szolgálna szentségtelen egyesülésnek jelölt helyül, méltóbbak vagyunk, vágyaink sötétek, de van bennünk tartás amellett, hogy vágyaink mily kordában tarthatatlan módon mohók.
Szegem fel kissé fejem, hogy ajkunk szinte összeérjen, a megadás mozdulatát már oly jól ismerem! De mégse simul a kettő össze, nem szabad, harc ez, háborúnk újabb terhes csatája, s tekintetem továbbra is a tiedbe ég, hogy amikor vágytól fúló szavak hada majd szám réséről forrón szádra simul, ellenállnod mint nekem magamnak is, éppoly nehéz legyen.
- Egész lényed, egész lényem, s egy mindent felperzselő, leromboló, elpusztító, túlélőket sem hagyó robbanás, mily szép mese is ez - mordulok? Súgok? Sóhajtanék? Senki se mondhatja meg már, mily módon siklott elő a szófüzér. Bal marad csak a tarkó vonalára tapadó tagom, s a jobb indul lefelé, ujjak simítják játékosan a vállat, a kart, marnak szinte a csuklóra rá oly bitorló mozzanattal, mintha kívánnám egészét magamhoz szorítani éppen így.
- A valóságba rángasd vissza magad, Vadászom, mert lehetetlen még rágondolni is - igen, ahogy tovább csókoljuk egymást elpusztítatlanul, ahogy a világot borítjuk ketten lábaink elé, ahogy a minden lesz majd a miénk, mert minden, mi szűkebb korlátokat szab, bizony elviselhetetlen mód nehéz. Akarlak! Vágyak! Hogyne tenném? Mi volna más korlátja, mint önmagunk, hogy összeolvadásunk sötét bűn leplével borítottan, színtiszta birtoklási vágynak gyermekeként, de mégis egymás lénye előtt fejet hajtó meg nem vetett, el nem tiprott büszkeséggel a legerősebb lángban égő szövetség legyünk.
- Azt akarom tőled  - hogy nekem add önként -, amit elvenni egyetlen embertől sem lehet - tested, lelked, szíved, akaratod, mohó vágyaid, szabadságod és mindened...
Azt akarom, hogy akarj, úgy, mint semmi mást, hogy én is mindennél jobban akarhassalak. Hogy ezt a vasat, mely oly roppant bilincsként fogja össze torkaink, le ne verje senki, soha. Ám ha vízbe löknek érte, úgy igen nagy teher lesz a lánc hamar, s odaveszünk vele. Ezt akarjuk, valóban? Ily ostobák vagyunk? Ugyan.
- De minthogy elvenni nem lehet, meg kellene várjam, míg majd nekem adod  - vetem nyelvem hegyével szinte ajkaira tanulságomat. - S nekem bizonnyal nincsen annyi időm, hogy butaságokra szánni abból juttassak neked, minthogy játékunk túlzottan soká tartana, s én itt feleség, nyakörvnél fogva rángatott egyszerű tenyészkanca leszek kívánalmuk szerint, mely ellen harcolni utolsó vérig kénytelen vagyok. S neked, neked van a legnagyobb részed benne, hogy így kell folytatódnia, nem értem hát, hogy hiheted, hogy akármit is, mi fontos nekem, épp a te markodba tennék oda...
De megtenném, mert igenis vagyok oly ostoba, a lángoló pillantás elárulja könnyen, az, hogy ajkait elengedni képtelen vagyok, az, hogy mindent akarok, csak azt nem, hogy valóban engedje beteljesülni sorsomat, de nem azt vágyom, hogy ne másé, hanem, hogy csakis övé legyek... Tudod - e, Hunter, ha ki nem mondhatom? Tudod-e, miután megbeszéltük már, kérni nem mer egyik sem, ostobák és gyávák vagyunk, s bár egyazon dolognak lettünk oly hirtelen rabjai, egyazon kalitka tart fogva minket, midőn késünk a másik torkának, ajkunk a másik ajkának szorul képzeletben most is épp, nem látjuk a lényeget - a hiúságot, a rangokat, a feladatot s a célt kellene épp egy pillanatra eldobni csak... De sikerülni nem fog, tán sosem. Nincs, ki próbálni merné egyáltalán.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 11, 2017 12:30 am

by the Hunter to the Prey


Mily furcsa, mily érdekes, mily kiismerhető s sosem megismerhető vagy te lány, ki karomnak érintésébe simulsz oly készséggel, mintha szabadságod ajánlottam volna érte, ki ujjaim vonalára simítod arcom, szinte fektetve oda büszke főd, mely tán támaszt nyerni remélhet ott, cirógatod tincseiddel bőrömet, melynek minden pórusa csak utána ontja mohó vágyódását, s mégis, a szavak, melyek daccal felszegett fejnek tapodtat sem közeledő moccanását követik, oly mások, mint a testednek üzenete, mint lényednek hívó szava, melyet meglehet tán csupán én magam kívánok látni ott, hol valójában nincsen. S a szemeknek tükre csillan oly másként, oly mérhetetlen tagadva minden egyed hangot, mely mégis inkább kívánna elszakítani magadtól, meg arra kívánna ösztönözni, hogy puszta mondatoknak sorától meghunyászkodva lépjek el tőled, eresszelek holmi könnyed ölelésből, melyről mindketten tudjuk, mégis mérhetetlen tagadjuk, mennyire kevés, mennyire nem lehet elég ahhoz, hogy szomjunkat olthassa, mégis, a hiúságod az, mely sértetten lángol újfent, kívánva sajátom tépázni meg, törve le kevélységnek falait, melyek tetejébe tán saját zászlód kívánod leszúrni, hisz mikor én hajolnék meg előtted, mikor akaratom feszülne ívbe tied előtt, mikor térdem rogyna meg puszta szavaidnak súlyától, s attól, mely nyakamra hurkot oly mérhetetlen kívánna vetni, én magam vesznék el végleg.
Vadászodnak nevezel hát ismét, holmi rongy prédává silányítva lényedet, mégis emlékeztetve reá újfent, mily méltónak is tartanálak arra, hogy ha kell, minden áldott napom nyomodba szegődve töltsem, mert ott járni, hol lépteid sorát ejtetted, a kósza, száraz légben illatnak, testednek olyannyira ismert, ám sosem eléggé magamhoz vett zamatának kipárolgását kutatván vágyva alakod pillantani meg ismét, lopakodni egészen közel hozzá, árnyakkal ölelten alig karnyújtásnyiról szemlélve, talán mégis hagyva szabadságot illúziójában járni s napjaid kedved szerint végezni, puszta tudattal kínozva s lakatva jól magam egyként, mely szerint elragadhatnálak ismét, csak úgy kellene döntenem, hogy karjaimban találj újra helyet, hol homály ölelne szeretőként, hol mit sem láthatna a világ abból, mi valójában vagy, hol rangok olvadnának a semmibe, miként az majdhogynem megesett ott és akkor, mikor mégis a célok voltak azok, melyek dacoltak minden mohósággal, minden vágyódással, s azóta mind mélyebben marják magukat testbe s lélekbe, hogy akarat legyen az, mely e pányvák alá késpengét siklatva próbálja mind lazítani, tán elmetszeni őket sorban mind.
Mert minek egy módja akad, annak lesz több is, avagy máshol található oly cél, mely épp úgy, talán jobban is szolgálja más céloknak kieszközlését, s hogy e világban, mely széles s mégis oly szűkös lehetne akkor, ha mi ketten oly halandóknak szavára tennénk azt, mit éppen elvárnak, kik mit sem tudnak a valódi életről, a valódi létezésről, a pillanatok soráról, melyben maszkoknak nem jut hely, melyben csak két lecsupaszított, rangjától s kötelességeitől megfosztott, mégis önnön akaratából egymás társaságába szegődött lény az, mely mégis újra s újra birokra kél, mert a birtoklás az a minden és a hatalom mely vele jár jelenti az újabb szívverések puszta létét is, hogy eluralhass és eluraltass egyként avagy egymásnak utána, hol egyik, hol másik kerekedvén fölül, mégsem kívánva mindent venni el anélkül, hogy aztán önnön világát nyújtsa éppen érte viszonzásul.
De szavaid peregnek és peregnek, kívánva megtagadni a puszta gondolatát is annak, hogy e két lény éppen mi magunk legyünk, még ha simítod is érintéstől perzselőn felizzó bársonyát is a bőrnek, hullajtod is forrón sóhajokkal szárnyra eresztett szófüzéreid, s csillantod meg úgy tekinteted, hogy lényegtelennek látszódjon, mégis figyelemmel kísérni legyek kénytelen mindazt, melyet ajkaira forró, pusztító csókok helyett veszel, s kívánod vele oly ostrommal verni falait lényemnek, mely alatt tán valóban mállania illenék megannyi dolognak, mely elmém s testem egyként alkotja, ám mégis elvásnak rajta a pengék, melyeket röppentesz, mert látom azt, mily nagyon nem vágy arra az életre, hisz akkor ujjaid karcsú vonalára éppen a leendő uraságot tekernéd fel, miként mások villát döfnek halott húsból készített kockáknak színes felületébe, s játszanád az elégedett, kiemelésre oly méltó személyt, ki bizton puszta hóbortként tekintene mindössze korábbi életére s egyetlen céljaként a minél előbbi gyermekáldást sürgetné, ha kell, még esküvőtök előtti fogantatással, hisz úgy lehet csupán biztos az, hogy a menyegző valóban oly gyorsan történhessen meg, miként netán sötét és számító céljaidnak volna hasznára, hisz egyként tiporhatnál belém s nyerhetnél új keletű hatalmat magadnak, mellyel kedvedre játszhatnál, mellyel valóban rávehetnél arra, hogy közeledből oly messzire keveredjek, oly távolra sodródjak, miként szavaidnak árja okán feltételeznem illenék.

- Öleljek hát hazudott testet? Csókoljak hazug ajkakat és ajánljak kecses kézbe önmagamtól másnak elragadni oly képtelen szilánkokat, melyekkel hatalma csakis az Osztónak lehetne saját magam felett? – Lassan formálódó szavak, melyek mélyén indulat csikordul, mert daccal felelni dacra s sértett hiúságra másként nem volna illő, mint kínzó szavaknak fonalát szintén fonállal viszonozva, mely tán egyszer kötél lesz, mely hurokká lehet, pányvává, mi rabságba épp úgy taszíthatja mindkettőnket, miként a szál is lehet, az út, mely egymás mellé emelni képes akár egyik, akár másik lényt, ha együttes vággyal markolják meg annak két végét, s vonják egymást egyetlen pontra, hol kívánalmaik szerint tehetnek, mit kedvük diktál, s melyet oly vágyódón sóvárog a test.
-  Nem választok magamnak újabb gazdát, mikor holt az, ki magát annak tekintette, s míg célom számodra ismeretlen, úgy sajátod sem ismerhetem én sem, ám ha valóban úgy kívánod, miként azt szavaid ejtik, hogy valóságnak kalitkájába süllyedjek vissza, hol egy s egyként lüktető két test, két lény nem lehet, mondd azt akként, hogy pillantásod nem háborog ellen, hogy tested nem simul testemhez oly készséggel, mintha egyetlen kéz faragta volna egymáshoz őket, s ha így teszel, ha úgy hiszed így volna neked, nem az Osztónak, nem a rabnak, de egész lényednek kívánalmára, úgy, s csakis úgy hajtok e döntésnek fejet. S ha ekként esne meg, ha ajkak, tekintet s test egyetlen akaratnak visszfényeit tükrözi, úgy majd lészen kívánalmaid szerint. Úgy majd teszem, mit tennem kell, mit valóban tenni vágyok, mit valóban követel egész lényem, mit holmi vénembernek akarata nem törölhet vagy moshat el, ám ha így esik, ha egyként fogalmazza meg azt, mit kíván az egész lény, az ajkaknak szomjazottan szaggatni vágyott íve, úgy ha saját kedvem ellen is lesz, ám számodra az kívánalmaknak koronája, úgy árnyaimmal együtt távozom, s nyomomra még az sem lelhet majd, ki akként sejti, tudja miként lel reám.
Ígéret lenne? Oh, nem, a hang mentes a kevélységtől, a dacos büszkeségtől, mely ahhoz illenék, mindössze a kijelentés az, a kiejtett szavakban pihenő jelentés, az értelem, mely puszta akaratnak erejével húzza meg a pillanatnak vonalát, melyben saját magának fogadott kötelme szerint cselekszik majd, s ha ekként esik, úgy elfogadja a döntést, melyet nem ő maga hozott, hanem egy leány, egy elragadott személy, kinek kezébe a lehetőségek közé újabbakat önként helyezett. S ha úgy kívánja, hogy ezzel vissza kíván élni, s saját kedvére óhajtja diadalát ülni a győzelem ezen formája felett, úgy tegye meg, hogy láthassam végre, miféle játékot űz velem. Mert ha ez pusztán játszma, mit szabadsága elnyerése végett kezdett, úgy bizonnyal kiderülhet ez akár most is, ám ha más, ha merőben másnak tetszik is már most is, úgy eljöhet még a pillanat, az a bizonyos, mikor tán lehullnak a leplek s eloszlanak a homályból egymás elég kergetett kelmék, s nem áll majd egymással szemben más, mint ami a puszta lényeknek veleje, s mikor így esik netán, mikor a sóhajoknak sorát nem kell tán szavaknak ferteznie, mert ott fölösleges volna szó, mely méltóságát tépázná mind a két létezőnek, csupán a porhüvelyek rezdülései sűrűsödhetnének meg, s ott, az egyenlőség fokán, a lecsupaszított s védtelen éneknek honában, tán fény gyúlhat épp úgy a tudatokban, miként vágy kélhet a testekben, s kimondatlanul megértett válaszok sorai cserélhetnek gazdát, s megannyi kimondani is szentségtelen, kárhozattal égő szózatot fialhatna minden szívdobbanás, ám ez, ki tudja még mikor is lehet, miként is történhet. Hisz a jelen más, mert itt, e sóhajnyi időnek zárványában csak a maszkok olvadtak meg, a szavak még nem, s ki tudja, tán sosem hamvadnak majd el. Ám kell-e vajon hamvadnia annak, mely puszta márvány s alabástrom, csupán tetszetős bársonnyal van elfedve?

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 11, 2017 7:43 am

to Hunter by the Prey
Mind, kevés volna mind nekem, mit két kezem ragad végzete felé, mit akaratom rabjául veszek. Mindig is az kellett csak, az érdekelt, mi harcba várt, miért meg kellett küzdeni. Apám jól tudta tán, hogy egy napon majd vezető leszek, de minthogy fegyvert nem ragadtam, s nem csaptam ki egyet sem segítői sorából, tán rólam oly könnyen lemondott, pusztán azért csak, mert gyilkos nem vagyok. S nem, nem is kell, hogy az legyek, mert szavam épp elég, mert ismerem képességeim, mert látom a határokat. Mert tudom, hogy az emberek mind esendők, még a leginkább szolgalelkűek is, s egy ponton a lélek elcsábítható és megvezethető, és bizony ilyen pontja valahol van mindenkinek.
Mert egyszer mindenki elhinni vágyik, hogy övé a főszerep, hogy hivatott többre is, hogy elnyerhet pénzt, szerelmet, magasabb pozíciót. Hogy csak egyetlen dolgot kell megtennie, s az élet széppé válik aztán, s főképpen gondtalan lesz örökre onnan kezdődőn a végéig tovább.
Te, Vadászom, nyilván nehezen jutnál el addig, hogy feladj bármit magadból akár egy röpke pillanatra is. Nyilván alig várod, hogy én tegyem meg, hogy lábaid elé vessem magam. Hogy csókom ízleld s ölem töltsd el birtoklásod hevével, hogy tudd, egészen tiéd vagyok, s miképpen kedved leginkább szolgálja az, úgy cselekedj velem. Igen, bizonnyal tetszene ez neked, ám helyeslő mosolyt mégsem adhatok. Nem vagyok képes számra venni szavát a ténynek, mily mérhetetlen érdekelsz, mily sötét vágyakkal akarlak magamhoz láncolni s örökre megtartani, de nem, még csak azt sem, arra vágyom, hogy ellökjelek, s te bumerángként visszatérj, légy oly árny, mit levakarni sem lehet. Légy az enyém, de ne is - inkább tegyél arról, hogy végre én is ragaszkodni tudjak, merjek, akarjak, csak hozzád, aki oly sötéten csillanó s merész. Ki oly lehetetlen módon kívánt a testnek, s még az is kevésnek hangzik mérhetetlenül. Nem, nincs megoldás, tán feladnom illene, karjaidba odavetni magam, szavakat citálni a mélyből, melyek számomra oly ezerszer koptatottak, de hogy is mertem volna őket hangosan mondani?
S ahogy két test örömmel simulna, engedelmesen, a mozzanat már szinte szép, a sötétség kivészni látszik, elfeslenek az arcokon maszkok matériái, nyilvánvaló, hogy tudod te is - ajkaimról hiába lobban mondatok sora, őszinte választ belőlük ki nem vehetsz, s én várom, várom csak tőled azt, hogy megkönnyítsd a helyzetet, hogy vagy ellökj te ezúttal bűnös szavakkal, s nekem kellhessen magamhoz húzni aztán megint, vagy úgy vond és szorítsd a törékeny, mégis sokat bíró testnek vonalát, hogy mindjárt tudhassa az, választása nincs, végül tiéd lesz, mert mint én is - titoknak ez már aligha nevezhető -, te is ezt akarod.
De ezen szavaid mégis otromba módon csapnak végig testem ívein, mert, ez, ez az igazság részedről is végre már, miként más egyebet megvallani egymásnak nem tudunk, a mérhetetlen gyávaság az csupán, mely legkönnyebben ömölhet szavakká. S fut már a korábban is indulni érzett kezem le egészen az izmos fenékig, lassan bár, de sötét-mohón, ha engeded, igen, bietokolni vágyak, hogyne, nem kívánlak ereszteni, s leghőbb, bár tudom, teljesíthetetlen vágyam éppen az, hogy e színjátéktól megválva foglalja el mindenki méltó helyét, s akkor nézhetnénk tán egymás szemébe, s ragadhatnánk torkon végre az igazságot is, hogy sokat, tán bizony mindkettő sokat adne érte, hogy valóban a másiké, s a másik az övé legyen.
- Igen, tedd ezt - s a hazug szót majd  a tett másítja meg, szorongatja nyelvem a puszta vágy, hogy akaratot közöljön, mely volt bár eddig is nyilvánvaló, igen, már a csókért, melyben két nyelv összesiklik, tán gyilkolni tudnék, tested közelében testem oly gyöngyözőn hevül, s akarom azt is, hogy foszlasd, tépd ruhám, s azzal együtt a félelemtől szabadíts, hogy amint megkaplak, eldoblak s elveszítelek. Igen, azt akarom, hogy tekints el a szavaktól, őket meg se halld, mert úgyis csak incselkedés az, hogy elriasszalak. Ha az igazat mondanám, már rég tudnád, mily könnyen lehetek tiéd, hisz igazán harcba szállni akkor tán értem, s nem ellenem kellene, lássuk be, az jóval kevésbé izgalmas lehet.
- Pontosan ezt akartam hallani - zúg a tudat mélye még, mételyezetten a komor való árnyai által oly erővel, mert igen, ez fenyegetés bár, és ígéret, és biztosíték és vallomás, belátom, nem azt követeled, hogy mondjam ki végre, mit gondolok, csak felvilágosítasz, gyermeteg hazugság a vágyat, akaratot, hitet, tán reményt nem másítja meg, túl sok minden van ugyan, mi akadályozhatja szándékaink, de végül mindnek sorban el illenék buknia.
Folyna most a szó válaszul az én ajkaim közül, csitulva cseng a hang fel, bár sokkal inkább volna hasznos nem beszélni egyáltalán, csak csókolni téged, csak megmutatni, hogy a tűz nem elaltatható, hogy túl szép, hogy akarom, hogy nem feledem, ha adod is, s aztán mégis elveszed. De kevés tör csak elő, kevés ahhoz, hogy azzal befolyásoljalak, s magam sem tudom tán, azt is ki hogy van erőm mondani.
- Nem ereszthetsz - sóhaj hull ajkak közül ajkak közé - nem engedhetem.
Nem, a fenébe is, mert kimondva vagy kimondatlanul, mindegy az voltaképp, hiszem, együvé tartozunk, mert két ily parádés teremtés ellenfele s társa csak egymásnak lehet, képtelenség, hogy eressz annak a nyomorultnak felesége lenni, képtelenség, hogy hagyjam, hogy hagyd, hogy úgy legyen. Mégis, ez újfent kimondatlan marad, minthogy szavakba önteni képtelen vagyok, s csókolnálak, ha hagynád, örök vágyaimon túl részben azért, hogy szavak füzérétől elválasszalak, mert mi sötét bitorlás lángoló heveként torkomról felsistereg, s odaég ajkaidra most, tűnhet úgy, mint puszta akarat mozdulatba öntve, de valójában a tiszta vágy az, s én hinni szeretném, a vágy igaz, csak nem merem.
Ám az, hogy ajkam ajkadhoz tapadjon, hogy nyelvem siklana áhítva többet, mindent azonnal a résnek vonalán, gyorsabban válik képtlenné, mint ahogy testen a vágynak szalad pusztító futótüze, mert zaj üti meg a fület, ajtó tárul a folyosó be nem látott oldalán, mely eleddig az undorító elit társaságot rejtette el, s mögüle léptek hangzanak, lehetnek tán ketten vagy hárman is. Ha utánunk nézni jönnek, ha leendő férjem az, s bősz, unott arcú kísérete, rebbenni, rebbenni gyorsan el, fejünk fog máskülönben hullani! S ha más is az, mindegy talán, ellökni mégis, később húzhatsz vissza csak, élénk vágyódáson át lobban fel hivalkodó gyűlölet, s most kezednek enyhülni kell fogásomon, hadd húzódjam el, hátam a falnak hadd vessem oda megint, mint ki csak azért álldogál, mert bizonytalan, s a másik csak azért nem ragadja karonfogva vissza a terembe, mert meghatni látszik egy elsóhajtott "rosszul vagyok".
S igen, rosszul is! Halni akarok egy röpke pillanatra tán, nem tudok visszamenni, soha többé nem tudok, áttaposva érzem magam, de egyebet tenni nem tudunk. Ha meggyőzhettelek volna, hogy megszöktess, hogy innen elvigyél... Talán most őszinte mosollyal állhatnék eléd, s mind a kimondatlan szók sora elárulna végre olyasmiket, mi látszik úgyis - ám így a hazugság marad, azt játsszuk majd tovább a pillanattól, melyben a kanyarban megjelenik a két vagy három ember, s addig már csak egy néma pillantás megengedett.
Mi lehet benned, tekintetem? Könyörgés? Vágyak ezrei? Gyűlölet. A szabadság elvesztése felett érzett fájdalom? Annak keserűsége, hogy alig érinthetettelek? Vágyak ezrei. Félelem? Komorság, mert továbbra se tudom, egymással hányadán vagyunk? Remegnek lábaim.
Az Osztó vagyok! Az Osztó, és nem egy buta nő, ki egy szép szempárnak, egy sokat ígérő éjszakának, néhány okosan forralt szónak bedől. Majd ha elém veted magad, akkor beszélhetünk! S ez látszik immár az arcon is, bár tartok tőle, belül valami emésztőn, mérgező füsttel, mulaszthatatlan fájdalommal és kiolthatatlan tűzzel ég. Hányszor, hányszor kell még elviselnem, hogy egymást el kelljen taszítanunk? Nem bírom. Mardos a gyűlölet, amiért kaparja bensőm oly fájón a kétségbeesés, de ezek megjelennek, megtorpannak, leendő uram két ostoba, szürke fejű embere, s úgy néznek egyszerre ránk, mintha azt hitték volna, valamelyikünk majd vérben ázik eddigre szivacsosra fel, jól van, így hát legalább semmit se sejtettetek...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 11, 2017 7:22 pm

by the Hunter to the Prey


Szavaimnak füzéreitől keltett hullámok ülnek el a folyosó csendjében, hol nem történik egyéb, mint két lény szemléli egymást, lesve azt, hogy vajon gyengepontot lelhet elébb avagy a másik által kívánt ártó szándéknak jelét láthatja korábban meg, mert túlontúl büszke az egyik s mégis csak még inkább kevély a másik, hisz mit a hangokból összeálló szózat magának mélyén hordoz, mely épp úgy igaz s való, miként a vér, mely sötéten zubog ereknek hálóján végig, épp úgy találhat sértett büszkeségtől fátyolozott elmében csalárd bírálatra, hogy mit se jelentsem mi elhangzik, s mégis a világ lehessen benne, mely kitárulhat, út lehet a szabadságnak kívánt érzete felé, mert látom rajtad, te leány, hiába formálnak ajkaim azt amit, hiába omlott s olvadt semmivé a maszk mely vonásaimból vonásaim elé emeltetett eddig, s hiába hevül tested, hiába a markolás, mely csuklómat bitorolja, s az, mely ezen karnak vonalán fut vissza, hogy fenéknek ívébe marjon bele mohón, ez csupán semmi neked, hisz nem jelenthet semmit, miként csak eszköze annak, hogy uralmad fölöttem gyakorold. Mert megvetsz, miként mondtad már az elébb, mert gyávának billogzol akármely szó is pihenjen meg nyelvem játékától számnak szegletében, hisz az, mi egyszer bélyegét kapta a sértettségnek, marad épp úgy méltatlan s haszontalan, történjék bármi is.
S miként szavaim halnak el, szólalnak fel sajátjaid, mind holmi védelmező falaknak magasából útjukra eresztett lövedékek, melyek mit sem törődve perzselik fel azt, mi őszinte sóhajjal kapott életet, s mindössze az marad meg, mit úgy kívánsz, oly mérhetetlen akarsz saját magad is hinni, a hangok által közvetített gondolatok, melyek hamvát s pernyéjét sem hagyják meg a kijelentésnek, s mit sem törődnek annak értelmével. Mert dacolsz a világgal, dacolsz magával az élettel is s bárkivel, ki kedvednek ellen mer állni, ki nem akként tesz, miként azt számítod, mert saját akarata erősebbnek bizonyul a csábításnál, melyet magadról feltételezel, melyet magadtól vársz el, hisz nem lehet oly férfi, ki ellent bírna állni akkor, mikor ruhátlan tested simul hozzá, mikor öled érinti ágyéka hegyét, mikor már kínzón illetted csókkal meredő tagját s fogadtad oly készséggel nyelvnek birtokló ölelésébe, toroknak nedves járatába, s sóhajaiddal szaggattad meg az éjt, míg viszonzásként e férfinak nyelve simult vágytól harmatot párálló szirmok közé.
Nem, puszta sértés számodra már a lényem is, a tény, melynek okán egy légből szívom tele tüdőmet éppen veled, az, hogy karom simul csípőd vonalára, melybe ugyan készséggel feszülsz, hisz ez is egy út, ez is egy lehetőség, mely majdan tán szabadságot hozhat neked, miként azt éppen te kívánod, mikor az kívánod, mikor azt kedved diktálja, mert holmi kancának itt ne tekintsen senki, még ha mit sem érdekli azt, kinek ágyába szánnak, ugyan mennyit tesz majd kedvedre. Ám tán tudhatod, tán sejtheted, hisz oly sok városi legendával találkozhattál magasra emelt rangodnak okán ott, honnan épp én ragadtalak el, vannak oly eszközök, melyek készségessé tesznek, oly szerek, melyeknek érintésétől másra sem vágysz majd, mint arra, ki ezen áfiumot reád cseppentette, mert világod lesz ő, minden, mit vágysz, s minden mit birtokolhatsz. Keserű a nyál, mely nyelvemen gyűlik már a gondolattól is, hogy igen, tán valóban az vagy, minek akkor láttalak árnyaknak mélyén, mégis, ezt pár könnyed csepp úgy fújja majd el, miként át nem nedvesedett, szennyes lapot a sivatagi szél, mely házaknak tövébe talál utat. S akkor más sem leszel tán, mint fátyolos szemű szolga, hű ágyas, méltó feleség, ki mit sem törődik azzal, ki is birtokolja majd testét s tereli új irányba vérének vonalát általa, mert akkor, leány, nem leszel már puszta porhüvelynél, melynek mélyén a kábulatnak peremén, szürke szenvtelenség hullámai által fejed felett összecsapva nyugszik majd a tudat, az akarat, mely tán a sziklából is vizet csikarni volna képes.
S hiúságod sértettsége okán nem nyúlsz jobbomért, melyet segedelmedre emelnék, nem öleled magadhoz a lehetőséget, mely adatna számodra, mert innen, ebből a kalitkából, melybe épp én ragadtalak el, én is emelhetnélek ki leginkább könnyedén. De túl egyszerű volna az neked, túl könnyed eset, hogy megszédített őrnek segedelmével s kihasználtával elveszejtésének unalmával érhesd célod el. Hisz félresöpröd szavakkal sajátjaim, holmi mit sem érő, szenvtelen vállrándítást sem érdemlő gesztusnak titulálva azt, mit ajkam formált neked. S követelsz megint, mintha még birodalmad mélyén, sajátjaid védelmében, alkalmas embereid gyűrűjében hoznál döntést s kényeskedve kívánnád eldönteni, mit vágysz s mit nem, így miként várod el épp tőlem, hogy adjak is szavadra? Adjak bármely tettedre s cselekedetedre, melyekben sehol a következetesség?
Tán esdő lehetne az a pár szó, mely ajkaid közül sajátjaim közé sóhajtásra kerül, s el is merengenék jelentésükön, hogy vajon miként is értetted, miként is vágynád, hogy értelmezzem, miképpen szánod elmémnek csarnokaiba hullatni ezeket, de nem, oly fölösleges volna, mert látom s hallom, ujjaimnak hegyén érzem, nem úgy értelmezhetem, miként mohón acsargó elmém azt kívánná meg, miként azt sötét szív követelné feltölteni jelentéssel, csupán saját helyzeted az, melyben úgy véled, nem engedhetem, hogy megessen veled az, melyre korábban már gondolataim kitértek. S hogy zaj kél ott, hol ajtó rejlik a saroknak oltalmában, rezzen a tekintet, remeg meg a láb, s úgy válsz egy alakomtól, mint riadt madár, mely épp attól retteg, itt s most ér véget élete ha azt pillantják, miként pihen saját vadásza előtt oly nyugodt kedvvel. Lám, mit sem érek én neked, lám mit sem látsz abból, mi képességeimnek okán számomra rendeltetett, mert nem bízol s nem is fogsz abban, ki árnyakból ölelő karral rántott az ismeretlenbe, s árnyaknak mélységeiben suttogta ajkaidra a szót, mellyel gátat szabott vágyaid beteljesedésének.

- S gyávának még engem nevezel…
Hullnak ajkaimnak ívéről a szavak a kavargó mélységbe, míg ereszkedik a kar, roppanva egyenesedik a gerinc s puszta szemhéjrebbenésnek ideje alatt oly merev kevélységgel kúszik helyére a maszk vonásaim elé, mintha mi sem történt volna. Hisz semmi sem történt, semmi, mi érdemleges, mert az, mit játékodnak választottál, számomra miért képezzen eztán értéket? Lassú lépés, majd ismét egy másik, épp olyan egyforma, mivel távol kerülök bűvkörödtől, s kézfejeim övem csatjának mélységében lelnek egymásra, hogy tenyér pihenjen meg a megfeszülő ökölnek ívén, s pillantásom hűljön ki oly hirtelen, miként a hideg tengerbe cseppenő lávafolyam dermed élettelenné s kövül meg egyszerre.
Kettő az érkező, eliteknek magukat képzelők, kik afféle intézőként páváskodnak uraik mellett, mintha bizony bíráknak szeme elől oly könnyedén vonhatnának fátylat ténykedésükkel, leplezvén azt, mely e díszes társaságnak mindennapjaihoz ugyan tartozik, ám az ízlést oly távolról kerüli. Lám, pillantásuk máris a leányra villan, ki tudja, tán a remény az mely mélyükön pihen, hogy ők lesznek majd a szerencsések, kik gazdájuk paranoiája okán majd az elhálást szemmel kísérhetik, kik majd átkos szerektől láncait vesztett női testnek vonagló tombolását láthatják majd, s ki tudja, tán az is megeshet, a jó szolgálatért elnyerik majd a kegyet, s akár érinthetik is. Csak gyűlik a keserű íz, nyelvem holmi mételyező fóliaként, miazmásan fedve be, terjedvén át szájnak üregére s mélyre futva a torokban is, ám vonás nem vonaglik tőle, inak nem feszülnek meg, csupán szemlélem azt, mit kell, színleg teszem, mire rendeltek, s várom azt, mi lészen. Mert jöttük intés, emlékeztető, ideje nem oly olcsó s pazarolható a leendő gazdának, hogy azt a leányra várakozva töltse.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 11, 2017 8:17 pm

to Hunter by the Prey

Mi volna más e pillanatban, mi ugyanolyannak tetszett mindig is, mi volna különb az ölelés hevében, mely lassan fagy el ujjaim között, szavaim végett, mintha nyárba hullna apró szemű jégszilánk, egy, még egy, s aztán sorban ezer következő? Először a bőr csak csípni érzi hűvösét, de mit se számít egyetlen apró rándulat, mit bizonyára csak a meglepetés okoz. Majd lassan borzong a bőr, futtatva fel magán láncokban a jég üdvözletét, biz, én vagyok, ki elrontom a kellemest, ki fehér foltokból érkezőn tükrös cseppé olvadok, majd párolognék is tova – így hűl meg kettősünk a másodpercnek töredéke alatt, miattam, énmiattam, kinek apja büszkébb volt elhagyni tűzben álló rezidenciáját, kinek szerető családja oly korán veszett oda, s volnék képes felhozni tán ezer másik indokot, miért nem fakad fel az igazságnak mételye, miért hagyja a pezsegve százat, ezret, tízezret is dobbanó szív, hogy azt mondjam, mivel látszólag legsekélyesebbnek mutathatom magam.
A pozíció – hogyne, hát! Mi volnék, mi lehetnék ugyan több, mint az Osztó, kinek kiharcoltam magamnak uralmát s erejét, mindazokat, kik engedelmességgel tartozna nekem, mindazokat, kik fejet hajtanak, mindazokat, kiket tán tiszteltem, tán még becsültem is, de társaságuk voltaképp egyetlen percig sem érdekelt. Mást kerestem – de mit kereshettem volna mégis odalent, a porban, hol mindenki felett uralkodhattam én, vagy ha nem én magam, hát testvérnek megfelelő más társam akár, ki megint csak üzletfélként érdekelt, s semmi több.
A test, bizony, bizonyára az. Annak vágyai akartak téged úgy, hogy azt engedte látnod, uralkodnom pusztán feletted kevés. Ha engedelmeskedsz, azzal nyerhetek, ám ha csábításom céljaként téged ér, s szíved facsarom ujjaimmal el, véred pumpálom altestedbe kedvem szerint – az már igen! A test, mely engem is úgy hevít, hinnéd-e, hogy érdemedül adtam volna azt az éjszakát, mert érdekeltél, mert tudni akartam, milyen, ha fagyott márvány lüktető, élő bársonnyá változik, érezni akartam, hogy az, ki a követ lávaként képlékeny gyurmává simítja fel, csak én vagyok.
De most – most, ahogy csikordul torkod, gazdája éhes sóhajaidnak, most, ahogy hangot alkotni indul a nyelv, mely oly égetőn, hogy még utólag, most is perzselő útját ismerni vélem minden centiméterén, járta be testemet – mindez annyinak tetszik, mint sivatagban egyetlen kósza szellő, hogy meglibbentse tincseim, hogy áldva simítson végig orcám szűkülő, száradó felületén, s elvesszen a semmibe ismét úgy, mintha nem is lett volna sosem. Ilyen volt. Ilyen, mert meg se történt, mert meghazudni, letagadni próbáltuk, mert félelem tette az ereket szűkké, hadd lüktessen bennük még sötétebb vággyal a vér, hogy egymáséi legyünk. Ilyen volt,  mert ugyanúgy érzem a forróságot, a szárazságot, s most mégis mintha libabőröznék hirtelen. Nem érthetjük egymást, jól tudom. Nem, mert szavaid tán becsapnak, de most oly igaznak hangzanak, s az enyémek bár hazugok, de azzal semmit se árulnak el neked. Nem érthetjük egymást, mert nem beszélünk, s csók sincs, mi eláruljon most megint, mert a csókból értettünk tán többet eddig, mint amennyit bármely szava bármelyünknek segíthetett, hogy megtudjuk végre, a másik vajh miféle vágyak tüzében ég? Miféle akarat mételyez, mitől lüktet az ágyék, mitől szorul el a torok, mitől csikordul minden mozdulat, mitől akar kigyúlni a bőr s odaveszni az elme, hogy ne zengjen többé egy tiltó szavat sem, hogy ne verje közénk újabb bilincsét a belénk nevelt, eltanult, megörökölt, kiharcolt, felfejlesztett vasaknak, melyekkel védeni vágytuk tenmagunk, s melyeket úgy vetnék most le minden ruhával, hogy legalább a test szabad legyen, s árulkodhasson neked minden mozdulat.
S igen, mire kimondod, már magam is jól tudom. Igen, a félelem győz, a félelem, mely sehol se járt, mikor tizen-ember életét veszni engedtem, hogy elbitoroljam a helyet, mely miatt most itt vagyok, mely miatt a rabság kezdődött s a senyvedés, mely miatt megismertelek. Nem volt akkor sehol, mert a kötelesség akarta, hogy elvegyem, mert valakinek lennem kellett, mert fűtött az indulat, hogy erőt szerezzek, hogy árnyak mögül bújhassak elő. Lépnem kellett akkor, hogy életem legyen, de a most miben is lehetne más? Életem újra, ha úgy tetszik, romokban, mert ki leszek, ha itt maradok? S én maradnék isten bizony, ha tudnám, lépteim te vigyázod továbbra is. De miért ne lehetne, miért ne vágyhatnám azt is titokban, hogy magadhoz ölelsz, hogy óvón kísérsz bármeddig, honnét szökhetünk, honnét futásnak erednek a lábak, s többé nem állni meg –de a fenébe is, mily gyermeteg, mily el sosem hihető az elképzelés!
Ezt akarod? Rebben tekintetem, de a világ összes rettenete sejlik benne fel. Arcod többé semmit sem mutat nekem? A levegő faggyal érinti bőrömet, a ruha nem segít, letépni volna jó, úgy érzem, elveszek, úgy érzem, megfulladok. Úgy érzem, az Osztó hiába lettem, mit sem ér, ember nem vagyok már, a nő, a lány, s hiába kutatnám – legutóbb, karjaid közt még megvolt, esküszöm! – már nem lelem.
Nem vagyok meg. Nem találom magam.
Szégyenérzet fog el? Mélyen valahol hűvös görcs fog össze. Nem akartam, soha nem akartam érezni ezt, a veszteség az, tudom, elősejlik arról a percről, mikor megesküdtem anyám s nővérem emlékének, hogy sírni, szánakozni, tán érezni sem fogok. De valamit mégis érzek. Valami fáj, pedig nem sebzett meg senki sem, pedig szenvtelen pillantások vetülnek rám mindenfelől, a fagyos szobor, mely őrzőmnek rejti elvesztett képét, úgy áll dermedten ott, mintha valóban csak azt szolgálná, nehogy megszökni siessek rosszullétnek címzett szavakkal nyert szabadság címének álcázva itt maradásom miatti félelmeim.
„Rosszul vagyok.”  Szeretném épp csak sóhajba fogni a szót, s vágyom, hogy értsék már a pillantást, mely a falhoz támasztott hátra engedetlen lógással csatolt fejnek faláról, mélyről felleső íriszekből vetül a két idetolakvó felé. Igen, csakhogy buták ezek, egyszerűek, nem érthetnek sem sötét akaratot, sem mohó vágyakat, sem azt a szelíd, mégis engedetlen, ketrecbe nem zárható ki-tudja-mit, mely fertez belül, s melynek hagynám, hogy átvegye felettem az uralmat teljesen. Mert ezt akarom. Ezt, mit az előbb elvettél, mikor kérdésedre megnevezni képtelen voltam válaszul, minek nevét, tartok tőle, megmondani most sem tudom, s míg itt vannak ezen társaság-díszei, még szemem se képes engedni, hogy bennük meglásd annak gyűlölve vágyott hevét.
Mélyről, ismeretlen helyekről indul meg a hang, ahogy a láb a faltól ellök, ahogy egyenessé válik a gerinc, ahogy felszegem fejem, ahogy ezekre, kik többre amúgy se méltók, puszta oldalpillantást vetek. A lángot, mely a tekintet mélyén kigyúl, nyilván ismerik, ha volt valaha is haragos a gazda, ha akarta valaha is letépni nyelvüket, kivájni két szemük, kihúzni torkukon át a belsőségeik. Ezt, ezt bizony kiolvashatjátok könnyűszerrel a sötét körítésűre pingált íriszekből, a vörösre mázolt ajkak pedig lassan, kimérten nyílnak el.
- Takarodjatok – sziszeg elő a szó, oly haraggal, gyiloknak kívánva meg két kezembe bármely alkalmazható eszközét, mellyel nem átallnék szívét azonnal sorban kitépni mindkettőnek, hogy testükön lépve át közöljem gazdájukkal rögvest szándékomat. Nem, nem leszek soha senkié, ki nem méltó rá, hogy megkapjon, ki nem képes rá, hogy elvegyen, ki mikor én venném el mindenét, nem képes magától távoltartani, összetörni elmém minden ép gondolatát, elbitorolni, csikorduló ívbe sóhajtani testemet, nem leszek, ha ezren jönnek is, soha az övék, mert ha kimondani oly ostoba voltam is, nem merem, nem tudom, de már másé vagyok.
Felet sem kell, hogy feléjük lépést tegyek – hisz azt, hogy minden rendben, hogy élünk, hogy nem készülünk egymásnak ugrani, láthatta éppen e két remekbe szabott tetű, kiknek táplálékuktól tán elsőként épp az agyuk sorvad el jól láthatón. Megnyugodhatsz, te, ki vőlegényem egy pillanatig sem leszel, mert előbb vetnék véget önkezemmel életemnek, de még előbb adnám át tálcán mindenem annak, ki majdhogynem kérni merte, ki majdhogynem elvenni tudta, s ki szavaival nálam merészebben mondani merte, hogy megkapni vágy.
Nem fordulnak el. Hátráló lépteiket vágyó csillanással követi szemem, nyugalmat akarok, igen, ezt súgja pillantásom nekik, békét a nyomorult társaságuktól csak még két percre tán, csak míg eldönthetem, megszököm avagy inkább meghalok. Majd a folyosó lassan, a távolodó léptek halkuló zajától is mentesülve elcsendesül, s akkor ereszkedik újra fejem, akkor veszti el erejét a nyak, tartását a gerinc, mert hiába vagyok én az Osztó, ha kell, e férfi előtt tovább rejtőzködni nem tudok, s ha mérhetetlen szégyen vagy bánat az, mi megfeszít, mi büntetésül sújt le rám imént eresztett szavaimért, s azért, mert te hozzám mered vágni, mily esetlen, mily óvatlan, mily könnyelmű kérdéseid, kijelentéseid bátorrá tettek, hatalmassá azzal szemben, ki állok csak itt bután, s ki válaszolni értelmes szókkal képtelen vagyok.
- Az – küzdi fel magát a sóhaj. Mit feleljek neked? Szavak egész füzére volna hozzá kevés, elmondani, mi nyelvem hegyét zsibbasztja, mi ajkaim szárítja, mi gyomrom remegteti. Testem fordul, s fejem igen lassan emelkedik meg, tekinteted keresni kell a legnagyobb erő most, mikor olyasmire kéne nyitnom ajkaim, melyhez a szavak nyelvemnek tán ismeretlenek, melyhez az őszinteség kapar magának utat, de mégis oly gyöngének érzem magam. – A testem nem hazudott soha egy percre sem, azt tehát a végtelenig ölelheted, kívánalmaid szerint – búg a torok kissé tán erőtlenül. Pillantásom, ha ki nem kerüli, megtalálja végre szép íriszeinek párosát, miközben végre szemközt is meg merek állni vele, tán alig több, mint karnyújtásnyira. – S ha tudod, hogy a szavak hazudtak eddig, hát miért nem a csókomban keresed az igazat?
Mert úgy kellene lennie. Úgy, s ki volna itt, ki ellenáll annak az akaratnak, mely közös, s melynek azért eggyé kell olvadnia? Úgy, hát megkapod az esélyt, hogy ellökj te is, ahogy tettem én, hiába akkor te mondtál mégis nemet. Valaminek nyilván lenni kell, ha újra keresni fognak, ha társaságomra vágynak odabenn, ha nászágyra fektetnének már tán holnap szívük szerint, de a holnap, megint csak kit érdekel, ha visszautasítasz, ha eldobsz, a világ úgyis azonnal megszűnik. Azt pedig most kell tudnom, azonnal. Most lépek végre eléd közvetlenül, marják el egymástól összefont kezeid az én ujjaim, hogy tenyér a tenyérnek simuljon kétszer is, hogy ujjaidba kapaszkodva hajolhassak közel, és ha még akarod egyáltalán, hát azt, mire kíváncsi voltál, valóban csókkal, minthogy az legalább bizonnyal őszinte tud lenni, meséljem el neked.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Hétf. Szept. 11, 2017 10:03 pm

by the Hunter to the Prey


Változik a világ, miként minden folytonosan teszi, ám ez a változás szinte bőrön érezhető, szinte a hús mélyéig marja magát, miként a keserű íz is mind jobban terjed a torokban, mételyezi magukat a gondolatokat is, melyek próbálnak fénylő ereket törni maguknak a megdermedt márványba, hogy a sötét erezet helyén ragyogjanak fel, kívánva megolvasztani a fagyott felszínt, életet csiholni a pillantásba, mely hamuval lepett parazsat sem igen ígér, még akkor sem, mikor a két alak megjelenik, s látásuktól még a megvetés sem talál utat a világ felé. Mert miként szavaim hullottak, úgy minden zárványba került, s csupán a leány az ki mozdul egyáltalán, ellökve magát falnak élétől, s már várnám a szavakat avagy a mozdulatokat, melyekkel felháborodottan lép az érte jöttek közé és indul vissza oda, hol majd a jövendő gazda pöffeszkedik talpnyalóinak gyűrűjében, de másként kívánja a jelen, más irányba fordul a világnak döccenő kereke, s tán meglepetésemben meg is emelkedne szemöldököm, ha nem volnék ennyire mérhetetlenül üres.
Konganak az elme csarnokai, melyeket eddig a sosem-volt, mégis megesett légyottnak mozzanatai festettek árnyakkal szabdalt alabástromnak jeleneteivel folyamatosan lüktető színekbe, töltve el a bensőt vágyódással, reménnyel is talán, mely mind közelebb s közelebb sodorhatta a testeket, mi olthatatlannak tetsző vágyódást s mohó falánkságot kívánt táplálni múlhatatlan az egész lényben, mely porhüvelynek rejtekén várja a pillanatot, mikor kitörni képes az akarat fonta maszkoknak rengetegéből, ám most hallgat, nem követel s nem acsarog merészen, hogy mozduljon a kar, fonódjon az illetlen idetévelyedők nyakának ívére és roppantsa el a csigolyáknak sorát, elébb a közelebbinek, majd annak, ki botor módon alig lépésnyire tőle állapodik meg. Nem, még ha oly egyszerű is lehet, oly könnyen is tehetném meg, s aztán halovány, megvető mosollyal karolhatnám át a leánynak derekát s kísérhetném vissza oda, hol árnyakkal ragadtam el. Valóban, ez is egy lehetőség lenne, ez is egy olyan mozzanat lenne amit tán valóban érdemes volna végig követni.
Sziszegés az, mely inkább ajkainak közéről szárnyat növeszt, mellyel elutasítja, parancsolón küldi el az alantas férgeket, hogy laposnak is könnyedén nevezhető gazdájuk lábáig iszkolhassanak megszeppenve, ám látom rajtuk, hogy próbálják riadalmukat leplezni, hisz csak hátrálnak és hátrálnak, míg tehetik, mit sem tudva arról, hogy így csak még jobban megmutatják saját bizonytalanságukat és értetlen védtelenségüket, mind nekem, mind neki, ám nem érdemelnek több figyelmet, mert valami történik, melytől nehezedik a nyelv, mely akár szólásra is kárhozathatná elmémet, hogy más szavakkal talán enyhítse a kiejtett szavakat, ám nem, ezt most a puszta akarat sem engedheti meg. Mely szám szegletét hagyta már el, annak visszakozni nem kívánok sem most, sem máskor, hisz a szó az, mely köt, önnön döntéseim formálták őket, önnön hangom adott számukra helyet, s saját fülem is visszahallotta rebbenésüket a falak között.
Fordul a leány, immár irányomba, hogy pillantásának riadtságának teljes tömegével nehezedjen saját tekintetembe, mely repedni tetszik már pusztán ennyitől is, s még én magam sem értem mi az, mely e sötéten ragyogni képes lényből félelmet bírhat kiváltani, hisz oly könnyedén dacolt eddig mindennel, s valami más is megüti szemeimnek tükrét. Hiúságnak árnya sem felhőzi a csodás kékséget, mely lelkéig mélyül el, s az ajkak íve, mit oly hevesen vágytam eddig szaggatni, marni, vérszínre csókolni, moccan ismét, kissé bizonytalanul, kissé gyámoltalanul, mintha nem tudná mit is mondjon s miként, ám közelebb lép, karnak távolságán belülre, tán attól tarthat elhagyja ereje, ám oly mértékben meg képes tartani magát, hogy ha kell, el képes legyen kapni még, ám nem rebben meg a tartás, nem rogyik meg a térd s nem hullik a padlózat felé a büszke fő, mindössze a szavak azok, melyek füzére körül kanyarodik.
Hibáztathatna, bírálhatna, daccal terhelten kérhetné számon, milyen jogomnál fogva mertem felé szinte sziszegni mondandómat, ám nem, csupán kérdez, s e kérdésben oly sok minden feszül, oly megannyi gondolatom sarjak ki újra a jégnek fogságából, s szökik szárba oly hirtelen, hogy immár csak arra eszmélhetek, mikor ujjai sajátjaimhoz érnek, mikor teste oly közel kerül immár saját akarata szerint, nem pedig saját ténykedésem nyomán, s miként siklik közelebb, miként tenyér a kósza ámulatnak s áhítatnak keveredésében leledző saját porhüvelyem hasonlóinak tapad, rebben a száj, s forró csók ég ajkakra, miként azt vágytuk tán mindketten szinte évezredeknek tetsző idő óta. S olvad tőle a márvány, sisteregve tűnik tova a dermedtség, s ujjaim kulcsolódnak ujjaira, húzva még közelebb, nyitva utat a tovatűnő keserű íz után ajkakkal a kutató nyelvnek, hogy párja társulhasson a táncba, mely most bátortalansággal kísért. Igen, bátortalan a mozdulat, mert ez más, sokkal több, mint a legutóbbi, mikor csak uralmunk szőttük volna a másik köré, mikor a hatalomnak izzó késztetése volt, mi egymás közelébe hajtott minket, mert az volt a minden és a semmi egyként, hogy vadász s préda sóhajoknak szárnyával cserélje meg szerepét, hol egyik, hol másik kerekedvén fölül, míg végül a szó volt az, mely megálljt parancsolt, mely szétrebbentette a két lényt, meg értetlneül szemlélte a másikat, mert nem vágyhatta egyik sem, hogy hasonlót önmagához egyáltalán valaha megpillanthat, nem hogy valóban érintheti is, s miképpen is érintheti.

- Mi légyen mostantól velünk?
Szakadnak el egymástól az épp összesimuló felületek, mert a kérdés jogos, ó, de még mennyire, hisz ha elvetjük s messzire hajítjuk mindazt, mely eddig kalitkánk volt, miként is lészen majd, miképpen is láthatjuk majd a világnak menetét, hisz itt nem maradhatunk, itt nem élhetünk akként, miként azt vágyjuk oly mohó szomjazással, ám én, ki vagyok kötelezettségeim felemésztője, efféle döntést meg nem hozhatok egymagam, hisz most, mikor egyenrangúnak egymást ismét bélyegezni merjük, a döntésnek, mely eztán utunkat szabja meg, csupán közösnek lennie illő.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    

Vissza az elejére Go down
 
I. osztás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
 Similar topics
-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Hive City :: Belső területek :: Kormányzati-negyed
I. Kerület
 :: Közjóléti Hivatal
-
Ugrás: