.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 I. osztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
SzerzőÜzenet
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Kedd Szept. 12, 2017 7:45 am

to Hunter by the Prey
Mint villám kékje tenné az éjszakai éggel, úgy hasítja tudatom is kettébe a hang, melynek kíséretében a folyosó ismét néma lészen, melynek árulkodni vágy robaja arról, hogy a bátorrá válás ideje ezzel számomra érkezik. Kell, hogy torkom fojtó szavakat kimondjak, kell, hogy elhagyja fejem a súlyos rettegés, melybe nyakam törik belé, hogy egyetlen ölelésből, hévvel, bár lágyan magához fogó marokból kibújva túl könnyen túl sokat veszítek el. Mert mik azelőtt voltak vágyaim, szabadság, netán uralkodás, annyi volna most azoknak is, de mégis ez egy, a férfi érdekelni nyilvánvalóan jobban tűnik, s kár volna épp most hazudnom magamnak ellenkezőket, mikoron ha kérdéssel, ha kétértelmű mondatok gyér foszlányaival is, de őt is értesítem róla, hogy bárminek nevezzük is, mit bennem alakított, vágynak, akaratnak, szenvedélynek, kíváncsiságnak, érte bizonnyal áldozni is kész vagyok.
Igen, ezt vagyok kénytelen bevallani, minthogy bár belátás fog el hamar, buta, igen buta döntést hoztam ezzel, megtettem ily hamar, vesztve tán többet is, mit hittem, hogy vele egyáltalán rendelkezhetem, csökkentve valamely keserű veszteség-érzetet, holotte magam sem értem, s nem tudom, miért hiszem, hogy volt valaha enyém egyetlen porca is, mit nem okosan fogalmazott mondatokkal, elszakadt érintéseknek fájó folyamával véletlenül még elhagyok.
Nem, a gondolat naiv, s ha bár visszakozni belőle úgysem fogok, merthogy kimondtam, mint előtte annyi mást, közte jócskán fájdalmasabbat is, már tapintani vágynám a sötétbe visszautam, hol minden ilyes irány titokba vész, hol nem vagyok képes egy óvatlan mozdulattal karjaiba vetni magam aligha ügyesen.
Miként azt éppen most teszem.
Ostobaság-e? Kétségtelen. Mert bárhogy nézzük is, próbáljuk csúfolni annak, hogy pusztán mi jár nekem, elveszem végre, tudtára adom a nagy vadásznak, ki engem magamat is kétszer elkapott, hogy közelsége kell, hogy őt igénylem, társaságát, szenvedélyét, a lángot, melyről miért, oh, miért hiszem, hogy értem és csak irántam ég? Mondhatjuk, hogy elveszem a csókot is, de miért ígértem volna akkor kérdéssel is magyarázatot, azt, hogy ebben lakik a minden, azt, hogy ebből kell megtudnia, mit mondani képtelen vagyok?
Igen, a csók - ha égett már oly lassú tűzön az ember húsa, perzselődött a bőr, hogy szinte már a maró szag ette a tüdőbe magát, kivakarhatatlan, lemoshatatlan módon sütötte be az érzékek közé az undort a forró levegő, hát ennek éppen ellentéte az, a fojtó csend, a mit sem súgó, árulkodni képtelen üresség, az űrt hidegen betöltő, szivárgó, vággyal keveredő félelem. Ígérete valaminek, mit nem ismerni vélek, valakinek, amit szintén csak akarnék talán. Az ujjak találnak elsőként egymás közé, s csak aztán az ajkak, s hogy száradó, forrongó matériája lüktető szövetnek végre párját leli, mintha szakadnának láncok s múlnának kételyek, ha gyáva voltam, tettemet az irányította, hogy nem ismerhettem a pengéjét két összesimuló nyelvnek, mely levágja a létező összes rabláncokat, mely szabadítja sorban az ajkat, torkot, tüdőt, eresztve ezer éve fuldoklónak minden beszorult légtömegét egy szem sóhajként perzselődött szájak közé.
De nem, nem szabad hagyni, hogy mindennek urául az egy naivka gondolataim szegődjön, hogy a férfi mindennél inkább kell nekem, hogy nem kívánom többé ereszteni, hogy rabtartómnak s rabomnak, uramnak, szolgámnak, gyilkosomnak, szeretőmnek, kínzómnak s áldozatomnak kell neki lennie, ha bármely út elvisz a halálba is, hát lépjünk rá azonnal, s járjuk végig akár az összeset, míg végül a pokol kapujáig jutunk. Nem, nem szabad hagyni, mert gyengeség az, még így is, hogy igazán csak csóknak hevéből, s tán épp lágyságából a mozdulatoknak, íriszek villanásából, s tán épp gyengédségéből a pillanatnak olvashatta ki, hogy a helyzet mi is, minthogy kérdés hull ajkairól majdcsak ajkaim közé, s én nyelvem hegyével jobban kívánnám felinni azt, mint válaszolni meg, mert bár utasítok én, szavaim a halálba küldik, ki ellenáll, vágyaim sóhajtom, ezt már szintúgy ismerheti - de megmondani neked, vadászom, mit szeretnék látni, tenni, hallani, szenvedni el?
Pedig mily egyszerű volna is felelnem! Hisz amink van, ha nem vesszük a semmit, mint lehetőségét a "csak játszottunk"-nak s a "voltaképp nem történt semmi sem"-nek, akkor is kettő marad. Egy, hogy minden, mi előttünk, mögöttünk, köröttünk vala, kit érdekel? Húználak csak az első szobáig, az első ajtóig, mely mögöttünk bezárul, mely minket elrejt, s venném, mit nem adtál, adnám, mit nem kértél, hogy vágyak kölcsönös beteljesülése súgja meg, vajon lesz-e mégis holnap egyáltalán, vajon marad - e akármi még, mi érdekel? Vagy törik majd a gerinc, benn szakad az óhajok sora, s valamelyikünk mégis a másikba taposná még csodás lényének múlhatatlan tanulságait, mert ily egyszerűen, ami ily bonyolult, nem megkapható.
Vagy - ez volna hát a másik út - játékunk játssza tovább mindenki itt, míg út nyílik rá mihamarabb, szökni s menekülni kegyetlennek ígért, szépnek hazudott sors elől, kialvó lángként tűnni el szemük elől örökre, térni meg oda, mit otthonomnak én nevezek, s tán csak ott engedhetném magamnak igazán folytatni e beszélgetést. S ha odáig jössz velem, vadászom, ha lábad csak betenni mered oda, hol egész területnek úrnője magam vagyok, úgy húzhatlak magamhoz, mint ki méltó akármire is, mint kinek életemmel tartozom, s tán akkor már csak remélni merném, hogy testem minden porca s lüktetése, elmém minden szaladó gondolata, minden vágyam, minden szívdobbanásom valóban kell neked.
De addig? Addig magam sem tudom.
- Hát, bizony - eszmélő hang, ám kissé talán mégis viruló arc kíséri a kibukkanó, szavakba formálódó gondolatot. - Attól tartok, az életem itt csakis te óvhatod - ismerem el szinte játszin, s valamely móka éhsége csillan íriszeim mögött. - Hogy el kell-e zárni, mert viselkedni nem tudok, hogy sétára kell-e kikísérnie egészségügyi okok miatt, hogy két kezével kell-e lefognia s szorítani, hogy magamban kárt ne tegyek, csak Ön tudhatja, ugyebár.
Mosoly? Könnyen lehet. A játék, a kihívás mellett tán valami sötét elégedettség is teszi.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 13, 2017 12:14 am

by the Hunter to the Prey


Tán értelem hagy oly messzire saját akaratom s tudatom büszke falainak mélyétől távol, mérhetetlen, végtelen ürességbe hullani, s veszejti józanságom szikrákkal izzó valóját az árnyak leplébe, mikor végre ajka simul párjára, s nyelv tekeredik meg oly visszafojtott vágyódásnak leplezett lágyságával, hogy gerinc csikordul belé, mohón acsargó, falni s szaggatni kívánó kívánalmak hunyászkodnak meg, s rendeződnek lábaim mellé, várva sorukat, mikor szabadságukat nyerve tehesse majd a porhüvely is azt, mely után végeérhetetlen, megfellebbezhetetlen, mégis magyarázhatatlan sóvárgással viseltet. Igen, Te, kinek testét oly vágyón ragadnám el, Te, kinek porhüvelyén nyelvem játszott el, kinek alabástromát fedő bársonyon ujjaimnak érintése perzselhetett végig, minek szirmain csillanó harmatát ízlelhettem meg, s sóhajai szöktek elmémbe általa, kezeinket kulcsolod egymásba, s megteszed azt, mely felforróbban izzó bélyegeinket hazudtolva meg, ragyogva, fénylőn, mégis emésztő sötétséggel süti kettőnkre a legerősebb pecsétet.
Mert pecsét ez, mely ajkaiddal sajátjaimra süttetik, mit készséggel lehelek szádnak forrón hívó ívére, hogy ott csak nekem onthassa majd homálylón kavargó fényét, mert mit mi tudunk, s csak is mi, azt elvenni, s még megpillantani más képtelen volna, s ekként oly jogos a kérdés, mely torkomból szökik, hisz hiába izzanának mind vakítóbban az egymástól mind hevültebb testek, s felednének világot is maguk körött, csupán egyetlen, torkokból együttesen feltörő, állatias nyögésnek pillanatáért is, hisz jussunk az, mit el nem nyerhettünk, az, mit egymástól elvenni vágytunk feltétlenül, mit másnak adni sosem mertünk, mit akaratunk láncaival kötöttünk oly gúzsba, mely alól csupán hozzánk hasonlatosnak puszta vágyából fakadó ereje sem bogozhatta volna ki, ám a sötét lángok, melyek egymásba fonódtak általunk, miként teszik az ujjak is, könnyedén nem is, ám ellenkezésünket is magával ragadóan olvasztották meg. S mi lészen most, én fenséges prédám, ki vadászommá is méltón válhatnál kedved szerint? Mert miként sóvárgó szájaknak vonala válik szét, nyomában oly hiányt keltve, melyre csupán mélyebb, mohóbb csókok végtelene szolgálhatna enyhüléssel, látnunk csupán tisztán illenék, mert utak előttünk nyílnak meg, melyek közül számunkra oly sürgetőn választani szükséges.
Légyottunk kapkodva leljük meg, hogy mindössze azt, mi megszakadt, perzselőn fejezzük be, s tán világunk roppanna is bele, lelkünk is lángolna szüntelen, mi történne, ha így cselekedvén puszta vállrándítással fordulnál felém? Mi esne meg akkor, ha könnyed mosollyal ajkaidon húznál mindössze újabb vonást oda, hol általad kiszemeltek s elbitoroltak sora szerepelhet? Tán önnön indulataimnak heve emésztene puszta pernyévé, s fújna, sodorna el mellőled a sivatagi szél, s még dűnék perzselő homokja sem bizonyos, hogy válasszal s enyhüléssel szolgálhatna nékem. Nem, míg azt tudnám, mindössze halovány látszatja volt ez annak, mit ketten, s együtt mi elérni lettünk volna képesek, hisz egyek vagyunk, egynek kell lennünk, mert másként mivégre fordult úgy a sorsnak kereke, hogy minket egymás mellé sodorni mert, hisz hiába csúf a kedve s humora a létezésnek, ily kárhozatot, ily megbocsáthatatlan bűnt, mely mindössze felperzselné mindkettőnket, magának nem engedhetne meg.
S mi okból gondolom ekként? Mert nem engedem meg. Hisz világunk formálni akarattal s kérlelhetetlen eltökéltséggel lehet hatalmunk nekünk, kik halandóknak születtünk, kik semmik voltunk az első légvételtől, ám vágyunk a hatalomra s erőnk mely az elhatározásból fakadt, minden s mindenki elismeri majd szerepünk, rendeltünk megtenni azt, mire más képtelen, minek puszta, halovány gondolata ezen eszmének tán ép eszét is venné. Ám ki erős lélekben, az ott talál utat, ott lel sosem járott ösvényt, ott pillantja meg számára adatott lehetőségeknek egész erdejét, s ha kedvének még sem kellően tetsző egyik sem, úgy teremt ott önnön akarata s célja szerint.
S ezen célt, míg ajkaidról haloványan, kettőnk titkaként peregnek hangoknak csodás füzérei, magamnak jelölöm meg, hisz nincs oly kalitka mely kettőnket egymástól ezentúl elválasztani lehetne képes, hisz míg ezen börtön, mit e kerületnek balga urai emelni vágytak számodra, mindössze saját felügyeletemnek volt köszönhető, eztán rettegjen az, ki magát a legnagyobbnak oktalan véli.

- Ha elzárlak holmi viselkedésnek okán, az csupán azért lehet, mert önuralmam teszed próbára incselkedéseddel – Hajlítom lassan a bal kart, hogy jobbjával összefonódott ujjaknak okán sajátját is hajlítsam háta mögé vigyázón, s simítva magamhoz közelebb ezáltal, míg homlokom érintem homlokához, végtelen közelségből szemlélvén az íriszek örvénylő mélységét. – S azon tett is mindössze méltatlanok tekintetétől óvna kettőnket, miként ha frissebb légnek áramát éreztetném veled, hogy láthassam tincseidbe kapni a meghűtött szellőt, tán szabadságnak szele legyen inkább az, mely cirógat végig bársonnyal fedett alabástromán bőrödnek síkján, s mi eddig kalitkád volt… - Őszinte, ám sokat ígérően sötét mosoly az, mely ajkaimnak szegletébe költözik be, s egész az ajkakra simulok sajátjaimmal, hogy mindössze egymást érinthessék haloványan, ám eggyé ne forrhassanak épp. – Most oly ketreccé lesz, melyben ők vannak összezárva velünk, s tudatlanokként pillanthatnak majd ragadozókra ott, hol prédát remélnek... – Mert másként miképpen is lehetne? Hisz miként egymásra lelni tetszünk, mikor egymásnak érintésétől forrón hevül épp úgy a test, miként a mélyben szunnyadó, s onnan akaraton keresztül irányító tudat, úgy miként porhüvelyeket vágyunk egymásnak feszülve, egyként mozdulni, egyként lüktetni, s még légnek éltető tömegét is magukhoz venni, a céloknak is egynek illék lenni, a vágynak, mely innen, e kies helynek gyomrából megszabadítja a vadászokat, melyek más ragadozóknak kicsinyességén kívánnak inkább derülni, mintsem alantas véglényeknek önnön mocskukban való dagonyázásán, csupán el vezethet.
Mert honnan elragadtalak, hol hűbéreid sorai várják visszatérted, ott úrnő lehetsz ismét, s ki tudja, tán helyet számomra trónusod mellett méltóztatsz netán adni majd akkor, mikor lépteink már csarnokaidban verik neszüket, s felszegett fejjel valóban járhatod saját útjaid, melyeket csak is te magad szabhatsz meg, s miként oda tán valóban szívélyesen fogadsz majd, még ha mindössze soraiba is szolgáidnak, úgy büszkeséggel telten állok majd, ha kell mindössze emelvényed valamely lépcsőfokán, s árnyak, melyek szülni tetszettek, homály, melyben formálódhattam, s foszlányai a sötétségnek, melyek szavamra karokat növesztenek, s ha kell, úgy pengéket sarjasztanak majd szavaid szerint, tán világunk, e pillantnak forró gyomrából születő lehetőségünk valóban oly pillérekre emelkedhet, melyekhez képest önnön falaink eltörpülni tetszhetnek.
Ám szavakba ezen képzetet számodra nem öntöm, s nem is tehetem, hisz miként is tekinthetnél úgy reám, ki oly galád fondorlattal ejtett el puszta prédaként, kétszeresen fosztva meg szabadságtól, melyben létezned rendeltetett, melyben saját erődből emelkedhettél mind magasabbra s önnön képedre formálhattad önképedet? Tán valóban eltaszítanál akkor, még csókkal sütött bélyegünk ellenére is, s ha kell, úgy vérzőn tépnéd s törölnéd önmagadról le azon izzó érintéseknek nyomait is, melyeket számomra megengedni voltál valamiképp kénytelen. Így, bár szobornak maszkja nem siklik vissza megszokott helyére, hisz előtted önmagam rejteni el oly botor s felesleges volna, hisz láthattad mi vagyok, láthattam, mi az, mely gyúl bennem puszta látásodra is, s érintésed miként olvasztja semmivé azt, mitől mások sikoltva rettennek el, ám tartás marad meg ott, hol annak helye fekszik, a tűz, mely sötét lángokkal éled fel ismét tekintetem mélyén, keresi párját tükreiben kínzón örvénylő pillantásodnak, melyben tán játéknak vágyódó csillanása pihent nem is oly rég, s tán épp ez az, mely minket oly mérhetetlen láncolni egymáshoz képes, hisz számunkra mit is érne a világ, bármely díszlettel is kerítené körénk azt a létezés, ha ott önmagunknak lenni, önnön törvényeink szerint cselekedni s ha kell még azokat is áthágván tenni volnánk képtelenek?
Hisz most is léphetnénk a távozásnak csábító mezejére, hagyva hátra mindent mi itt pihen, s jutva tán igen messzire is addig, míg végre hiányunk valóban feltűnne, ám hol volna akkor a bosszúnak lehetősége? Miként nyerhetnék saját tetteim okán megváltást azon bűnnek terhe alól, mely személyed ragadta el saját erejéből kivívott posztjáról? Mert bűn ez, még ha édesebb kárhozatot kívánni sem lehetne mint ajkaidnak csókját magamnak tudni, testednek sajátomhoz simulását érezni meg, s mind jobban sejteni, mely kósza pillanatnak tetszett zárványnak mélyén, tán jóval több lehet mindkettőnknek, mint azt első valóban egymásra vetett pillantásunk mérhetetlen daccal s kevélységgel megtöltött szívverésében azt hihettük.
Mégis, rebben a jobb kéz, ujjait siklatva sajátjaid közül ki, s fonva körül karcsú karodnak nyúlványait, lágyan emelvén azt meg míg hátrébb siklik a büszke fő, s kézfejed alabástromára lehelek forró, vágyódó csókot én, mielőtt ereszteném bőröd, még ha hűvöse érintésed hiányának mar is testembe tőle, ám meg kell cselekedni azt, mit meg kell tenni, így könnyed nyomást ejtek ingnek gallérjára erősített fémlapon, melyen halovány led izzik fel.

- Személyesen felügyelem az étkezést a zárkában, a rendezvénynek rosszullétre hivatkozva vége, ismételt megszervezés előre láthatóan holnap ugyanebben az időpontban lehetséges. – Majd újabb érintés, mellyel kioltom fényét az apró eszköznek, s siklatom ereszkedő karom csípőnek ívére, balom vonván ki testnek íve mögül, s ujjaknak édes érintéséből, lassú, kimért fordulattal kerülvén balodra, s karolván beléd irányítsam lépteink eddigi lakhelyed felé. Hisz mivégre eresztenélek vissza éppen most vissza pökhendi ficsúrnak tekintete elé, mikor oly sok szónak volna illő csattannia el, s ezt zavartalanul máshol ugyan hol ejthetnénk meg.
- Volna kedves velem fáradni ideiglenes kalitkájának kényelmébe? – Susogják feléd az ajkak, szinte nyakad ívére ejtvén őket lassú, apró lépteknek sora közben, s miként hangoknak füzére hal el, lobban félmosoly szájnak szegletében, hisz ezt még megengedni magamnak, méltóztatni vagyok kénytelen.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 13, 2017 7:51 am

to Hunter by the Prey
A pillanat, mely megtöri az uralmat saját vasmarkom szorítása felett, aligha tarthat tovább szemrebbenésnél, kevesebb kis játéknál, gyermeteg próba az, látni kívánom, hogy össze nem törsz, s hogy markod engem se szorít fulladásig. Igen, még apró lyukakat fúr valamiféle riadalom, kétségbeesésnek nem kívánnám nevezni, tüdőm falán, hogy ajkaira ne sóhajtsam oda egész lényemet, mert igen, akarnám, a tekintetében elveszni vágyom, bízva benne, hogy bár engem véd magamtól, hogy az ok rá puszta kötelességben leledzik, mégiscsak védene mástól is, ha már reá bízom magam.
S mégsem alku rejlik a csókban, akárhogy szeretném megmagyarázni, mégis arról van szó e percben, miként változhat meg e szemvillanások tüzében az egész eztán következő, az egész, mit képzelni sose mertem, hogy valaki másnak égető érintése tartson melegen, élőn az eddig halomba állított nyers büszkeség, mohóság, irigység s tán hatalomvágy, bosszúra éhség, szilárd, belém nevelt akarat, a lágyságot, gyengeséget, tán érzékeket messzire kerülő jellemvonások helyett. Ezt teszed. S miért teszed? Tán akarsz, ahogy én akarlak, követni ki innen csendben vagy ontani vérét azoknak, kik kezed azért emelték, hogy akár bántásomra legyen, ha kell.
Ajkak szakadnak el, foszlana a tiédre égett húsom, hogy maga helyét hagyva el párjával maradjon, s én kit is érdeklek voltaképp. S a szavakra, melyekkel ismét játszani mertem, melyekkel, mondhatjuk, provokáltalak, te sorban megfelelsz nekem, szinte mosolyt csikarva szám sarkába fel válaszod hallatán. Nekem magamnak is nyelvünk más tetsző játéka helyett szóra nyílik a szám, hogy hasonló gondolataim hasonló formába próbáljam önteni, ha mégoly nehéz is elfeldni, hogy mi mindenre volnánk képesek beszéd helyett.
- De mi minden lehetne még kalitom e perctől, s mi minden simíthatná féltékenyen el még a szél elől is bőrömet, ha már, mondhatni, úgy incselkedem - a pillantás mesél csak arról, most, amikor kissé már szabadabban súrolván hagyják el nyelvem pergő szavak, mennyire akarom szabadságom mellett a te szabadságod is.
S hűl ki tekintetem, mosolyomnak árnya hull a mélybe, feledve, hogy apró, ha nem is feledhető boldogságnak nevezett szép érzet lepte el hullámként teljes testemet, most újfent ismerőseim köszöntöm, bosszúra vágyat, hogy gyújtsam fel ezt az egész kócerájt, hogy tépjem ki szívüket, tapossak arcukon - igen, ezt kívánom, s a bosszúra éhség tüzét csak szítja mindaz, mit embereinek beszél.
Lehetőségek. Ezer és ezer, és csillannak elmém képei, hogy sorban hogy következhetne mindez, hogyan hullhatna a porba fej nélkül leginkább az egész elit. De itt a mozzanat, ahogy kezem vezeti ajka elé avagy fordítva, bárhogy is, ölem rántja össze az érzet, mit nekem bosszú, ha itt van ő, ha forraló csókja siklik végig bőrömön, tovább, tovább, semmi sem érdekel.
Semmi, csak az, ahogy fordul ki mellém, ahogy bennem reked a levegő, várva, mint történik eztán, várva, mit akar, mit szeretne tőlem, nagyot nyelek, oldalpillantásom mellé társul valamiféle remegő mosoly, igen, izgatottság, igen, ez váltja le félelmeim most, ez üríti ki elmém, hogy helyette testem töltse el minden, képek villannak fel elém arról, mi meg se történt, de kell, muszáj az önuralom. Mélyre kell szívjam tüdőmbe a levegőt, hogy meg ne remegjek megint,  miközben elhagyjuk a folyosót, hogy másikra térjünk, miközben feszesen, mégis tán a világ leglassabbjának tűnő lépteivel közeledünk vélhetően az én üresre rombolt szobám felé. S hamar ébredek rá, hogy gondolkodnom illene, visszahúzni elenyészett elmémnek szálait. Ha egy kérdése volt, hamar lesz belőle kettő, s hamar megy tovább, de kénytelen vagyok elvetni az ötletet, nem tudok s nem is akarok a ténynek ellenállni, hogy a férfi, ki maga mellett vezet, vágyaim tárgya mindenestül, s nem feledve bár, hogy legutóbb mi történt, mégsem fogom elrejteni ezen érzetem - nem, mert tudja úgyis, mennyire mérhetetlen vágyom őt, s már csak ezért, pont ezért is ötlik fel bennem mégis a kérdés, melyből gyorsan lesz védelmező szónoklatnak egésze, ahogy nyílik az ajtó s előre ereszt kissé, hogy szobámba lépjek. A cserepek darabjait, a széthullott párnákat a személyzet nyom nélkül tüntette el, berendezési tárgy alig maradt bármi is. Kissé tán szégyellve pillantok körül, mert mindez, bizony, őmiatta van.
- Ki kellene kössem mindenek előtt, hogy egy ujjal sem nyúlhatsz hozzám, ugye? - tör fel ajkaim közül. Nehéz sóhajt eresztek meg kíséretül, de nem pillantok rá a férfiúra, tudom, mily vadnak kellene lenni, mily bátornak, hogy oly éhezett csókot nem veszek többet el.
Teljesen távolodva tőle fordulok elé, s kissé megbiccentem fejem.
- Igen hálás vagyok, hogy kimentettél a bugyuta vacsoráról - szólok, már nyilvánvalóan csakis azért, hogy mondjak valamit. Igen, beszélni, ez lesz a megoldás, ez fogja megmenteni maradék kis tisztességemet!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 13, 2017 3:09 pm

by the Hunter to the Prey


Mily csodás leple az a homálynak, mely kettősünk oly hűen ölelve simít végig kongó folyosók falának puszta betonján, míg léptein neszezése, magas sarkaknak lassú, kitartó koppanásainak visszhangja feszül redőibe, s árnyakkal ölelten sorolhatjuk egyik láb után a másikat, míg őrök, melyek sajátjaim egyként valának, mint kósza lidércek, tisztultak el kiszabott útnak hosszáról, s még halovány pillantás sem vetül reánk, hisz ki hűséggel tartozik, ki képes volt felismerni saját helyét s annak mélységeit elméjébe fogadni, mit sem kívánja most azt, hogy izzón perzselő tekintetem elé kerülni merjen. Tán így a legjobb miként megeshet, hisz kar, mely csípőnek vonalát öleli magától értetődő természetességgel, hogy mi kettőnek született, ám akaratnak tüzében kíván eggyé lenni, el egymástól még karnak távolába se választassék, s erre miként máshogy volna lehetőség, mintsem üresnek kívánt folyosók valóban kongó űrjében mintegy vonulva, még ha mások tán valóban fogolynak vezetését látnák is meg benne mindössze.
Gondolataim azok, melyek csarnokait az elmének kívánják megtölteni, s oly képfüzérek hosszú sorát kerítvén elő izzón lüktető emlékeknek mélyéről, melyek folytatásért mohón kiáltanak, mik nem szenvedhetik az egykori megszakadást, melyet kevélység kívánt s dac tett valóssá, így míg a léptek sorjáznak a cél felé, test hevül mint jobban, szomjazván márvánnyal az alabástromnak perzselését, hogy szövettől fosztott porhüvelyek egymásnak játékszerévé magasztosulva eggyé lehessenek, ám ily vágyódást tán el illenék fújnia az akaratnak, hisz ez nem azon idő, melyben könnyed vállvonással adózva lehetünk egymásnak ura s szolgája mégis, mert miként vágyhatnánk örök zavartalanságot, még ha csupán óráknak zárványáról beszélnénk is, mikor ellenséges területnek leginkább gócában járni van balszerencsén. De nem, ez korántsem mondható a szerencse fordulásának baljós mivoltának, mert miként szavaim is emelték, hangoztatták azt, ez csupán oly kalit, melynek belsejében mi a ragadozók s nem a prédák leszünk, mert ki elénk állni vágyik saját megvetendő mivoltában, holmi ködös, kiforratlan vágyakozásnak hangot emelvén, az pillantásnak tüzétől fog hamvába hullani, még ha ezt gyakorlott kéz s éles penge is kell, hogy létre hívhassa, mert mit börtönnek szántak, csupán újabb színtér lehet vadászatnak, uralomról s hatalomról szóló játszmának, hol magukat fennen ajnározottak hisznek oly ábrándokban, melyek mit sem érhetnek a való világnak vásznán, hol ember embernek farkasa a szónak teljes értelme szerint is, s hol nem védenek gyengéket szilárd falak. Ám nem, e gondolat ideje még ha el is jön, az útnak vége látszik előttünk, s tárul szabadon eddig tartott karomnak mozzanata nyomán az ajtó, melyen át lépni a leányt magától s egyedül engedem, mindössze halovány lemaradással követvén, s miként nyílásnak elzáróját magamnak utána teszem helyére, lobban érdeklődve s mérhetetlen kíváncsisággal alakja felé a tekintet, mert romokká gyalázott lakhelyének minden törött cserepét már szorgos kezek takarították el, s miként mindössze egyetlen ágya s asztala az, mely szolgálni a berendezésnek szerepét képes, hisz könnyű széket is oly haraggal pozdorjává önkezével gyalázott e nő, s mivégre kapott volna helyette számolatlan másikat, míg egyazon sorsra rendelni szinte kegyetlen tett lett volna csupán.
S szavaid kapnak légbe leány, ki tán attól remegsz épp, szavaim mindössze fortélynak eszközei lehettek, melynek célja nem is maradásod eszközlése, mindössze húsnak élvezetére való törekvésből fakadó szükségletek, melyeket mással korántsem csillapíthaték. S valóban, tán efféle gondolatok szikrázó kavalkádja tölti is el elmém csarnokának bizonyos szegleteit, mégis, holmi lealacsonyult lénynek volnék kénytelen lenni, ha miként zárul az ajtó s szavaid kapnak szárnyra, őket meg sem hallva magamat reád vetném. Mégis, tiltás az, mely kérdésbe bújtatva éri el tudatom peremét, s mindössze halovány mosoly az, mely érte adatik, s lépek kimérten szabályát meghozó nőnek nyomába, még ha épp távolodni kívánna is, ám kívánalmához tartom magam, miként számomra illő, mégis, mivégre volnék oly gyenge akaratú, ki nem keresi ott a lehetőséget, hol tiltást emeltek?

- Amennyiben kívánságod az, hogy még ujjaimnak hegyével se illesselek, ám legyen ekként, hisz saját kalitod törvényeid éppen te hozhatod meg csupán, s miként így kívánod, tisztem mindössze az lehet, hogy… - Folytatom lépteimnek sorát mind közelebb s megint csak közelebb, még ha meghátrálna is, végül egészen oly sóhajnál is kevesebbnek ható közelségbe keveredve, hol még épp nem érinti még viselt szövet sem a másikét. – Hozzád nem érek, ám ki mondta akár egy szóval is, te magad nem teheted ezt fordítván meg? – Mélyül el a sötét félmosoly ajkaknak szegletében, mintha gondolataim valóban más körül nem is foroghatnának épp, ám alig elsuttogott szónak ideje telik el így, s húzódom el közeléből, lassú ráérősséggel, esélyt kínálva számára mind követésemre mind visszahívásomra, ha netán akként kívánja mégis, s mivel a leány akként tetszik inkább szavaknak sorával kívánhatja múlatni az időt, minek jogosságát bírálni s vitatni valóban fölösleges volna, állapodom meg végül kalitja kellős közepén, mint ki mindent oly végtelenül fürkészni kíván egyként.
- Igazán felesleges háláját szavakba öntenie, hisz mivégre nyújtottam volna értelmetlen eseményt, melynek hatására mindössze mind nagyobb meggyőződést nyerhettem volna leendő gazdájának önmagát ábrándok közt képzelő férfiúnak mivoltáról. – Peregnek a szavak, mintha valóban holmi könnyed csevej volna az, mely zajlását megkezdte, még ha ezzel mindössze értő gesztus gyakorolván hagyom számára a saját védelmét szolgáló helyzet teremtésének jogát kedve szerint űznie.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Szer. Szept. 13, 2017 4:04 pm

to Hunter by the Prey
Sötét mosoly. Szikrázó tekintet, sötét mosoly. Kíséri lassan az íriszeknek csillanása a mozdulatot, ahogy lassan lép közelebb a férfi, hallva a szókat, miket ki tudja, az Osztó volt-e, ki száján kiejtett, vagy a csökönyös, mohó, büszke nő? Mindkettő én vagyok, ha tetszik, mindkettő lehetett az, ki ily módon beszélt, ki kívánta megszabni, hogy ujjbegyek távol tartsák maguk, még ha az oly sok mindent enged továbbra is, még ha közelebb lépte után Hunter már hátrál is szinte óvatoskodón.
Nem, cseppet sem vágyom ezt, mert még hogyha taktikai megbeszélés is az, mit folytatunk, kínzás mindenféleképp. S ha egymást kínozni látjuk jónak, minthogy eddig is a kedvenc mókánknak láttuk az ilyesféle dolgokat, hát műveljük úgy, ahogy illik, igaz? Ezért lépek hát utánad, nem mert távol lenni tőled többé nem bírok. Ezért, mert jó játék kihasználni, miképpen beszélsz, szinte ellépni melletted, megkerülni, balom mutatóujjával simítani végig vállad vonalán, s majd hátad felső szegletén egészen másik válladig. Ott sétál le szép ívben az ujj hogy játszva akadjon meg ingnek gombjai között, s akkor, immár majdnem szemben állva ismét, megkeresheted pillantásomat, s bízz benne, megtalálod, alatta nem sokkal ott színezi az arcot továbbra is a kissé sötét, kissé bohó, de mindenképpen akaratos mosoly.
- Valóban, nem mondta senki sem - egyetértő szavak hangzanak számról szinte büszkén, mert oly tárgyilagos vagyok, holotte torkom mélyén az indulat süvít, hogy marjam el, szaggassam már a ruhát, de tudni kell, nem éppen ehhez jó időben vagyunk. - És most már későn is mondanál hasonlót, és ha mondanál is, ki mondja meg biztosra, hogy hallanám...
Másik kezem, a tehetségét tékozolt jobb mozdul felfelé a lég hűvösén, a kettő ujjai két gallérra fognak, feszülve bár, de nem tép az ujj, csak siklik a textílián, míg gombot ér, majd egyet, kettőt, hármat bújtat ki annak rejtekéből, nem eléggé ismert, bár testem számtalan érintésével illetett mellkast engedve látni végre újra már. S pillantásom száguld a bőrön, melyet sercegve vágynék érinteni, de tartok tőle, akkor magam is itt veszhetek. Azt pedig ugye nem lehet.
- Amikor figyelmem oly elfoglalt most, amikor végre eltöprenghetek, szabadságom hogyan is nyerjem vissza majd, hogy a kevésbé szép belépőm érdemleges távozás egyensúlyozza ki - magam sem igen figyelek rá, mit beszélek, de kell, hogy foglaljam le ajkaim, minthogy másként szívesen az ő bőrére tapadnak, s akkor jaj nekünk.
Játszó magázó hangomra alkalmazkodón felelt volna szinte hűvösen, de ki akarom én e rideg szólamok egészét irtani, vágyom, hogy bármi lesz is tárgya a beszélgetésnek, torkában igenis forrjon szenvedély, recsegve törje gerincét a vágy, lobbanjon meg újra minden billogunk. Azt akarom, hogy tán ha ruha nélkül fogunk is egymáshoz nem érve csevegni arról, ellenségeink vérében melyik kádban óhajtunk megfürdeni, lássam, ahogy feketére, szenesre égeti a vágy, ahogy lüktet minden porc, mit Anyja e földre szült, igen, ha el nem is vesszük, meg nem is kapjuk, de ott a billoga ajkakon s mindenütt, hogy már az egész miénk.
- Nézd, én nem gondolom, hogy bárki szembe fog itt szállni veled - hajolok hozzá újra a ruha anyagára fogva, pipiskedve kissé, szám ezúttal fülét súrolja éppcsak, s hangom is már szinte suttogó. Ölemben forr a gyilkos indulat, kissé el is kell testem az övétől feszítenem, mert tán kissé megérezni épp elég, törnek fel sorban befejezetlen ügynek emlékei, s én akarlak, úgy akarlak, tán csak akkor tudom magam akadályozni, ha hagyom, hogy eleven lánggá gyújtson teljesen a mohó szenvedély.
- Kivéve persze engem, de most ugyebár másról van szó - újabb sötét mosoly, fogaim szaggatnák meg fülcimpáját szívesen. Ajkaim bőrére siklanak, nyakánál lüktető eret keresnek, hallani akarom, éreznek kell heveny szívdobbanásait.
- Arról van szó, hogy azt tehetsz, amit csak akarsz... Velük - hízelgek ugyan, de mit is érek vele? Épp most szabtam meg feltételül, hogy hozzám érni nem fog. Nem fogsz, Hunter, valóban? Kibírod? Elviseled? Játszom veled, de nem az Osztó teszi. Próbáld csak ki, miként hamvadnék el nem-ujjaid érintése alatt, ha mered...
- És hát - felesleges a szó, játéknak van, pótcselekvésnek nevezhető, de ha kell? Ujjaim lejjebb vándorolnak a textilen, tovább játszanak az ingnek gombjain, testhez vigyázva nem érve egyáltalán. Oly lassú minden mozdulat, oly óvatos, tán mintha anélkül kívánnám e ruhától egészen megszabadítani, hogy észrevenné azt ő maga. Fejem hajtom kissé lejjebb, s így az ajak szinte álla oldalát súrolja már. Látni vágyom művemet, a matériától megszabadított mellkasod! De ahhoz el kéne lépjek tőled, s az megint nem a tetszetős megoldás, színigaz. Maradnak hát a kegytelen sziszegő szavak. - Ha mindenkivel azt teszel, amit akarsz, úgy túl könnyű, gondolom. Én meg mégis csak egy ágazat feje vagyok. Várnak haza. Miután kibeleztük őket, hazaviszel? Biztosan illő jutalmat találnánk neked - nem kérek, nem könyörgök, nem esdek az életemért. Persze térden állva könyörögni... Menne... De miket is beszélek? Mondhatni próbáltam és nem hatott. Mit is, mit is tehetnék még bosszantsalak, s közben lelkedben elégedettség, tán boldogság lángjai gyújtsanak engem és mindenem emésztve akaró tüzet? Mit, Hunter, mit kéne tennem, mondanom, hisz attól tartok, jelen esetben minden, ami nem minket egymástól elválasztó bilincs, ugyanabba az irányba visz. Azt akarom, hogy elvégy s én megkapjalak. Se könnyebbet, se nehezebbet nem tudnék kívánni, azt hiszem.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Hunter Gordon

Civil
avatar
Hozzászólások száma : 14
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Civil

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Pént. Szept. 15, 2017 12:49 am

by the Hunter to the Prey


Távolodó lépés koppan szobának csendjébe, ám azt élesebb hangok követik, miként a pányva feszül meg, s női test lép sajátom nyomában, mit sem kívánva elmulasztani szinte a lehetőségek szinte tálcán számára kínált csemegéjéből, hisz mit könnyedén nyújtottam oda, látszólag hajolva meg frissiben kinyilatkoztatott törvénye előtt, azt oly lánggal lobbantja fel kedvét, miként magnézium vet ragyogó lángot. Tán ily mérhetetlen vágyod vissza a hatalmat, melyhez sajátjaid körében hozzászokni oly egyszerű lehetett, s minek hiányát mindennél jobban sajátodnak érzem, legyen akár sóhajnyira tőled test, mely elutasította perzselő személyed, a kulcs, mely szabadságodba vezethet vissza, melye épp oda ültetne, honnan árnyakból előtűnő karom ragadtak el, s mindössze ajkadnak halovány rebbenése volna ismét a törvény. Igen, ezt látom én rajtad prédám, ki önmagát ajánlotta épp annak, ki elvárja, megköveteli s ha kell kivívja magának a figyelmet, mely legyen osztatlan ragyogón sötét lényének dicsőítése végett, hiúsága s büszkesége együttes táplálása okán, s bolond az, ki ezt megadni számodra volna képtelen, hisz mit teszel, s mit mardosó hiánnyal nem, az egész világa lehet halandóknak, kik pillantásukat reád emelni váltak méltóvá azokon a bizonyos helyeken, azon területeken, mik fölött mind hűbérúr, puszta akarattal kormányoznod rendeltetett. Ám miféle rendelés volt az, a sors mely játéka, mely valóban karjaim fonta alakod köré, bírván rá elragadásra s épp úgy leplezetlen ölelésre, ujjakat futtatván végig bársonyán lényednek, ám vetve mégis gátat a sóhajokkal szomjazott egyesülésnek, korbácsolván épp úgy kedvet mind magasabbra, miként sértve meg hiúságod, sebezvén meg mindkettőnk lényét oly erővel, mit mindössze egymásnak látása ki ne köszörülhet, ám játékra, múlhatatlan kedvtelésre, egymásnak kínzására s folyamatos ingerlésére késztetvén személyünket.
Hisz most is így teszel, míg csókba forrni vágyott ajkaid szemnek ugyan tetsző, ám testnek még inkább valójába vésett ívéről szavaid hullajtod, s sötét pengeként feszülő, mégis komor kevélységtől sütő, igéző rózsaként nyíló mosollyal társítván őket, míg textilét viseletemnek ujjad helyével perzseled végig, hisz míg fülnek belső vonalát ostromlod gondolatok hangfüzéreivel, kívánod e testet, e sajátodra epedve vágyó porhüvelyt határai felé sodorni akaratnak, erőnek, mely képes parancsolni mozdulatnak, tagadni meg a vágyat, mely mohó ujjaknak táncát kívánja, mely marná s szaggatná a lágy ívekre simuló ruhának egész lényét, csupaszítván le ismét semmiféle ékes önmagán kívül nem szükségeltető alabástromot ismét, immár árnyaim is kergetvén leginkább félre, s elmének mélyén üres vászon képződne, mire a csodát, mely kéklő pillantásnak s kéjtől megvonagló vonásoknak magassága alatt terül el, festhetné az emlékek el nem múló gyűjteményének részévé, ám nem, ennyi túlontúl kevés volna ahhoz, hogy megtörd saját porhüvelyem felett gyakorolt hatalmam, még ha érdeklődő pillantásom mellé sokat, mérhetetlen mennyiségben sorakozó ígéreteket hordozó mosolyt is lobban ajkaimnak szegletében e ténykedés.

- Ha szavam kellően érdemes reá, úgy bizonnyal méltóztatsz majd azt meghallani, még ha holmi vágyódó gondolatok felhőznék is éppen ezen érzéked el, hisz tudom mily édes lehet a gondolatok sora, melyek kínoknak teljes s egész palettáját terítheti minden egyes általad oly mérhetetlen megvetett személy köré, kik oly közel vélik önnön nagyságukat éppen feletted ábrándozott hatalmuk kétes illúziójával tetézni.
Formálják ajkaim szavaknak sorát míg ujjak simulnak az ingnek gallérjára, s feszítik meg az anyagot, mely tán panaszosan reccsenne, kedvtelve szakadna ismét, miként korábban pusztuló fivére tette akkor, homálynak ölén, indulatoknak korbácsolt tengerének áldozataként, ám nem, e perc nem mása azon estének, mikor ajkak egymást falva mohón izzó ragyogással teljesedhettek ki, s erről mi sem tanúskodhatnék jobban, mint a tény, mely szerint gomboknak sora ezennel könnyedén nyittatik meg, s bőrre bőr mit sem simul, pedig sisteregve, mohó szomjazó vágyódással olvadna le márványról annak burka s kúszna keresztül textílián csupán azért, hogy karcsú ujjakra simulhasson rá. Valóban ily mérhetetlen vágynám közelséged, kívánnám érintésed s uralmán el tested oly féktelen ragadván azt el, hogy más választásunk ne lehessen, mint meghunyászkodni önnön kívánalmainktól korbácsolt, állatias ösztöneinknek?
- Illő jutalom…? – Susogják ajkaim a szavakat, míg hallószervnek oldala mellé simítom orcámat, vigyázva s kerülve minden érintést, csupán lélegzetem forróságával hintve be nyaknak csókolni s harapni való ívét, oly kevélyen moccantva eztán büszke főt, hogy száj a szájtól alig hajszálnak vékonyságát idéző közelségbe sodródhasson, s efféle arcátlan s illetlen, távolságnak aligha nevezhető térrel testek között, pillantok ismét azokba az örvénylőn hívó, csillanó szemeknek tükrébe.
- Tán ígérnéd megannyi méltatlannak tulajdon kezemtől lelt végső légvételének megszakasztásáért, minden egyes számodra korántsem pillantani való lénynek e falaknak közén, ki valóban saját tetteimnek okán vész a semmibe, hogy kilobbanó életük pendülve elfoszló fonalát érdemesnek tartod megváltani ujjaknak érintésével, ajkak szilajul lágy kényeztetésével, forrón csókolt szirmoknak közelségével, lüktető ölnek hevével s sóhajok végtelen kertjével való megváltásra?
Lángol fel a vágy pillantásom mélyén, s kezd mind rekedtebbé válni tulajdon hangom az elmúlt, meg-sem-történt szívdobbanások vágyott újraélésének ábrándjának okán, ám nem, kéz meg nem rebben, ajak közelebb nem férkőzik párjához, onnan lopván csókot, forrót s szenvedélyest avagy puhát és simítót, mindössze lélegzet az, mely cirógatja szájnak szép szegletét, s mintha ezen szófüzér, mely jöhetett kósza gondolatoktól vezérelten avagy mesterkélt számításnak gyümölcseként a létezésre vajúdottan, mindössze apró rianások lettek volna a pillanat komolyságának megfestésének okán, bújik elő galád csillanású mosolyom eddigi fészkéből.
- Ám dolgának végeztével, bosszúja munkásságának kiteltével, ha úgy kívánja… Ha úgy kívánod, sötéten lángoló, ragyogó tünemény, ki Osztónak maskarájában létezett eddig, ki hatalmát gyakorolni kívánja mindenen s mindenkin kire pillantását csak reá veti, valóban, lépteid otthonod oltalmában én magam vágynám kísérni. – Moccannak az ajkak haloványan közelebb, s nyelv ha villanna elő, úgy vágyódón simíthatná szájnak csodás ívét ismét. – Mit ajánlanál hát nékem, kufároknak úrnője? Mit tennél azért, hogy ekként lehessen? Felelj meg erre… Felelj nékem, csodásan sötét Iris…
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm

to Hunter by the Prey

Ki róná, ki róhatná fel mégis nekem, hogy parázsló közelséged megizzasztja akaratomat, a kényszert, hogy ellenálljak neked, mikoron a kétségbeesett vágyakozása tép a megégetett nőiségnek, hogy nemed igenre váljék, hogy akarj, hogy szabadon akarhassalak. Ki tehetne egyetlen hangnyi megjegyzést, ha látna most, ahogy ruhádtól szabadítlak, s te tűröd egyetlen sóhaj nélkül talán? Én hajolok füledhez, hogy érinteni ne merjem, mert félek, el sosem szakadnék, s szavaim súrolván csak a bőrt, a láng szárítja torkomat, mert mindaz, mi máskor az ajkat nedvesíti beszédre máshova hívattatott. S te aztán épp ugyanúgy viszonzod, csak hűvösebb a szó, ha mordul a torok, ha dorombol is a tüdő, sejlik belőle szenvedélyed felém, jól tudom, mert bizonyítottad már nekem: az utolsó pillanatban volna kedvedre tán megint nemet mondani. S így aztán kénytelen vagyok-e ez utolsó pillanatnak vetni elébe az összes érdeket, hogy újra szabad és hatalmas legyek, s majd csak akkor jutni el leszegett fejjel a pontig, hogy összetöretni ismét kezedbe adjam magam?
Az vagyok, bizony. Gyávának bár én neveztelek, te játszin visszaforgattad szavam felém, s választásom nincs is voltaképpen, el kell fogadjam, pillanatnyilag te vagy a hatalmas kettőnk közül. S tán vissza épp emiatt aligha eresztenél szívesen, jól tudod, ha édes gondolatok fűznének is, hogy rabod legyek, pozíciómat visszakapnom, e senkiken bosszút állnom elengedethetetlen ahhoz, hogy én én maradjak holnap is. Mit rejthetnek elmédben kavargó tekinteted mögött ki nem vehető, csak épp fel-felcsillanó gondolatok százai? Mit rejthet a szív, melyet alig bírok legalább mellkasnak bőrén keresztül nem érinteni, mit rejthet öled lüktetése, mily szándékok éltetnek, amikor így játszol velem? Össze akarsz-e tiporni, véres homokká morzsolni végül, ez csak a kérdés, a többi aligha érdekel, belátni kénytelen vagyok.
- Bizonnyal - sóhaj száguld fel lényem mélyéről szakadva. - Bár persze kár volna hinned, hogy valóban csak ez foglalja el e pillanatokban a gondolataim - nyelek nagyot, ahogy két kezem most már a galléron siklik ismét felfelé, s húzom - simítom annál fogva válláról lefelé a fölös matériát. - Ha így lenne, nem kellene sértésnek venned legalább? - ruhával sajnos gondosan fedett melleim érnek finoman szabaddá váló felsőtestéhez, ahogy kissé előre hajolva szabadítom az anyagtól, míg az a kontaktként szolgáló rászerelt kis szerkezettel együtt tompán a földre hull. Bárhogy is próbálunk rá nem figyelni, bárhogy is igyekszem figyelmünk tán kissé ostoba, tán rosszul időzített, még ha nagyon is fontos szavakkal terelni el, azt nem engedhetem, hogy feledje - otromba gondolat, én tudom - tartozik nekem. Nem testével s nem önmagával, de amiatt, hogy elrabolt, hogy mindenemtől elszaggatott, igen, s ez bizonyos fokig engedi nekem, hogy amit csak akarok, azt tegyek. S ki volnék én, milyen Osztónak neveltettem volna ki, ha nem hazudnám, hogy vetkőztetésének, közelsége keresésének az oka éppen az csupán, hogy magamnak e tettet megengedhetem?
Ám szavai meglepnek, meg, még így is, hogy tudottan provokálok újabb s újabb köteget azon gondolatokból, melyeket a hatalom szüksége, az erő vágya mondat velünk csupán, s melyeknek óhatatlan el illene tikkadniuk, ha arra az útra kívánnánk lépni újfent, melyen egyszer már elindultunk oly szabadnak tűnőn. Nem, még visszaránt tudottaknak mezejére. A szavak gerincem kívánják kitépni. Azt gondolja valóban, a jutalom valék, a gyönyör forrása, az ajándék, mi máshogy nem megkapható? Azt gondolja, ha elég szívességet tesz, majd egész lényem lesz az övé? Szerencséje, hogy puszta önismeret ad rá okot, s nem kívánok hozzáérni bőréhez az ujjakkal, melyek oly gyorsan megégnek, mert most szorítanom, marnom vágy a test dühödve, mert nem, mert e szó csak hazug lehet, nem gondolhatja, hogy egy a kettő, hogy lényemért való sóvárgó érzet a test s az uralom megmentése révén teljesítheti, hogy mint valami buta hercegnője régi meséknek, az első csókkal borultam lábai elé... S nem csak nem hiheti, nem is akarhatja ezt, mert az meg, jól tudom, nem ő, a herceg, kinek nemlétéről még anyám mesélt.
- Ó, ezt biztosan te sem gondolod. Amennyi veszélybe a magamfajta jut, akkor túl sok mindenki kaphatna meg. De az neked aligha volna elég, mi akárkié is lehet - ezért nem érem be én magam sem a testtel, hévvel s vonzalommal. Ezért kell, hogy elvigyelek magammal, hogy uram, szolgám, testőröm, tán gyilkos fegyverem, s ha épp nem szívja kötelességek halma a vért, úgy egész életem legyél.
- De valamit nyilván adhatok. Akár előlegnek is. Ígéretet, ugye azt szokás? - sóhaj fakad fel megint. Fenébe a sóhajokkal!
Igen, ezt a szót használta ő is, s bár tudom, ki ő maga se mondhatta, mire is gondol, mit kérne mit vágyna voltaképp, én vagyok most a tündér, ki kívánságot teljesít, kinek megengedett volna akár az is, mitől bilincs óvja mások kezét, s ha e tiltás tárgya éppen ő volna, akkor is, se hiszen megállapodtunk, én, Hunter, nyugodtan hozzád érhetek...
S bár ha nyugodtnak nem éppen mondanám magam, az inget elveszejtvén magam mellé nem törődve ejtett két karom emelkedik, hogy ujjaktól simítson te karjaidon felfelé, csukló belsejének, s majd alkar izzó bőrének felületét sistergetve meg, érkezve fentebb szívbe markoló lassúsággal, hogy onnan már ne az ujjak vándorlása fusson tovább, hanem erővel tapadjon végre ikrekként egyazon mozzanattal két tenyér, kapaszkodva meg az izmok vonalán, melyeknek alkalomadtán egy világot kellhet megtartani még.
- Mindent, mit csak elvenni s megtartani képes lehetsz, ezt ígérem neked - keresik mohó csillanású íriszek párjaik, tekintetem vágyna egész közelről az övébe vészni ismét, ha már ajkait magának hagyom, hadd feleljen velük.
De, mert ezt meghazudtolni nem lehet, elégedetlen vagyok. Igen, szép szavak, igen, oly méltón simogatják hiúságomat! Velem tartana? Mellettem maradna? S mi volna abban az üzlet neked, ki saját bevallásod szerint, most mondtad ki épp, testem alattad, körötted való lüktetését éhezed? Én meg, ki mosolyodon kívánom siklatni nyelvemet, itt éhezem reád, s voltaképp a csók meg épp azért tagadtatik, nehogy ráébredjünk, mily sötét is, mily mohó s mily akaratos igaz valónk, szívünk szerint, miről mindketten hisszük, hogy megillet, már elvettük volna rég. El, és nem zavarna-e akkor, hogy játékunk véget ér? Dehogynem... De amíg kimondva nincs, játszunk tovább, ki mondja hát meg, ha némely szó közben igazából lesz lélek tükre, igazából lesz sötét, nehezen vajúdott vallomás?
- Ha a világ kihullik is markodból, mert engem akarsz a magadénak megtartani, majd megragadjuk újra az ellenségek torkát, nem érdekel - sötét láng gyúl szemeimben, jól tudom. Két karom tapad karjára fel, kár, hogy bőröm ruhával fedett léte okán a csupasz bőrt nem illetheti. Ujjaim siklanak nyaka mögé két karom összefonhatom, testem egész közel szorulhat az ő teste elé, mily felesleges is minden textília, mely elválaszt minket mocskos léte okán! Szám az övéhez ér, így beszélni mennyivel szebb mégis, mennyivel mélyebbre égnek a kimondott szók, ha lángjuk szinte nyelv a nyelven csiholja meg!
- Akarom, hogy velem gyere - mondom hűvösen, s tűzforrón mégis, miként nem teheti más valóban, csak én. - A kufárok úrnője biztosan veszélyes életet él, igaz? Valaki kell, aki meg tudja védeni... Még saját magától is. Ha kell, tán lefog... Ha úgy adódik, csókkal fojtja belém a szót... S ki tudja, tán amikor se szó, se tett nem segít más, egyszerűen csak az ágyra dob - gonosz volna a gondolat? Vagy inkább csábító, hogy ily hatalmat kapjon a férfi pusztán azért, mert oly mérhetetlen módon érdekel... Ha indok kell, hogy az övé legyek, hogy az enyém legyen, tessék neked, indokok egész sora! Csak pecsételd már végre ajkamra csókkal, hogy akarod, hogy az alku szép, hogy eldobni nem lehet, hogy kell neked, hogy én kellek, ha szánt szándékkal ostoba mondatok mögé bújtatjuk is, mert ezt kívánja meg a hatalom, mely egymást bitorolni kívánó markokra bilincset szorít.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content





TémanyitásTárgy: Re: I. osztás    

Vissza az elejére Go down
 
I. osztás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Hive City :: Belső területek :: Kormányzati-negyed
I. Kerület
 :: Közjóléti Hivatal
-
Ugrás: