Shantelle "The Queen" Regine

Poharam hangosan csattan a pulton, bár ebben a zajban úgysem hallja senki. Ezen a helyen senkit nem érdekel ,ki lehet a másik. A mindennapi szart jönnek elfelejteni, könnyebbé tenni. És valakinek valóban ez a menekvés. A végtelen mennyiségű ital és az itt lófráló szexszel üzletelő aljadék nők. Mert többnek nem nevezhetem őket. Újabb itallal támogatva szemeim ismét őt figyelik. A férfit. Az egykori szomszédot, apám jó barátját. Az egyiket, aki részt vett abban, hogy nem kívánatos szemétként kibasszanak a társadalomból, a családomból. Ártatlan arccal hüledezett, amikor kiderült miféle a kapcsolatom a féltestvéremmel, a bátyámmal. Szavai még mindig csengnek a fülemben.."undorító, ez nem megengedhető, az ilyen nem egészséges, a gyereke nem születhet meg!"Arról persze senkinek nem mert beszélni, hogy ő milyen szemekkel nézett rám! Hogy hányszor ért véletlen hozzám, amikor mondott vagy épp mutatott valamit. Az nem lett volna romlott mi? Az ember nem választhatja meg ki iránt lehetnek érzelmei én is vakon, dobogó szívvel találtam magam annak karjaiban, akiébe tudtam, hogy nem lett volna szabad. Mert bűn, mert rossz..de a csábítás, a vágy hangja, az érzelmek zenéje sokkalta erősebbek és édesebbek voltak mint holmi tiltások. Mindig is ő volt a hősöm, az, aki vigyázott rám. Aki megvigasztalt ha bajom volt. Csoda-e, hogy ez valami mássá alakult? De küzdöttünk ellene, tudom, hogy tettük. Egy idő után azonban már nem akartam nemet mondani magamnak sem és lenyűgözően, istenien finom volt vele mindahányszor. Titokban és a tilosban, gyakran hangtalanul és sietve, váltva a lopott csókokat, hogy más ne lássa. És boldogan akartam vele élni. Hittem benne, hogy talán lehet. Hogy talán nem fogják olyan komolyan venni. És, hogy ő is ezt akarja. Ez a férfi, a szomszéd, a barát volt az, aki meglátott minket és aki szólt a családnak arról, hogy mi történt. Én a lebukottak büszkeségével vállaltam fel ami történt. Nem érdekelt, hogy néznek rám, milyen jelzőkkel illetnek. Felajánlották a választást, a döntést..vagy ők és egy rendes élet, rendes házassággal valamikor, vagy a kiűzés, mert családunk nem tűri a beteges viszonyokat. De ő nem állt mellém. Nem vállalta a képlékeny milyenségű életet. Fejet hajtott a családunk előtt és nézte végig, ahogy még a nevem is kitörlik a családfáról. Ez fájt...jobban fájt, mintha kést döftek volna belém. Elvesztettem a gyerekem is, semmit nem vihettem magammal sem belőle, sem az életemből. Mindezt miért? Ki miatt? Emiatt a férfi miatt, aki egy ilyen helyen tapizza az aljadék prostikat, míg a tisztelt neje otthon várja. Hitünk úgy mondja, a múltunk már nem létezik, nem számít már, hogy kik voltunk csakis az, hogy mivé lettünk. Azonban hiszek a bosszúban. Hiszek abban, hogy ha sérelem ért azt meg kell torolni. Ő az oka az én egyik legnagyobb sérelmemnek, bár mire felkel a nap, nem lesz működőképes szája amivel ezt elmondhatja bárkinek. Oly sokan azt hiszik halott vagyok, mert ezt mondták. Még temetésem is volt, egy szépen megkomponált történettel egy betegségről, melyet az akkori orvostudomány gyógyíthatatlannak minősített. Beteg vagyok, ó igen, de még mennyire! Betegesen vágyom arra, hogy kiontsam a vérét, hogy mielőtt kileheli a lelkét utoljára az én arcomat lássa, hogy rettegve ejtse ki a nevemet. Törjön össze és féljen ahogyan tettem én is, amikor egyedül maradtam a világban.
Kijön a pulthoz, lopva figyelek rá, nem akarom megszólítani. Itt nem. Még nem. Csupán kezéért nyúlok, lehajtott fejjel, mint aki éppen vétkezni készül, a fenekemhez húzom tenyerét. Még ha van is arcán némi értetlenség, fogása megváltozik. Suttog nekem. Suttogja, hogy szereti ha egy nő ilyen határozottan választ magának klienst. Úgy, szóval kurvának hisz. Úgy fordulok, hogy ne lásson. Higgye azt, hogy valami betegség miatt szégyellem az arcom és kihúzom magam után a sikátor sötét bűzébe. Rögtön falnak nyom, még nadrágokon keresztül is érzem, hogy merev. Kezembe csúsztatom a késem, míg mocskos szavait sugdossa. Hitetlen, ostoba paraszt! Komolyan azt hiszed, hogy egy ilyen nő, mint én rád vágyik? Hogy nem találna egy jobbat bármelyik sarkon? Gyorsan fordulok meg, még mindig lehajtott fejjel, hogy őt tolhassam a falhoz. Még mindig háttal állok neki, kutató tenyere lábaim közé simít. Leveszem a kapucnimat, hogy végre szembe fordulhassak vele. Rakoncátlan tincseim irányíthatatlanul hullnak előre. Elkapom a torkát, kényszerítem, hogy nézzen rám. Nem ismer fel rögtön, izgatottan telnek a másodpercek, mire felvillan az értelem szikrája szemeiben. Halkan rebegi a nevem, hogy azt hitte halott vagyok. Hogy milyen szép lettem, de legalább a foglalkozásom méltó. Mindig is gyanította, hogy szenvedélyes vagyok az ágyban. Valahol a monológja közepén az ágyékába vágom a késem. Felordít, de a kutya nem figyel, nem hall minket. El akar lökni a sebéhez is kap, felhasítom a karját. Realizálja, hogy itt nem az lesz, amire gondol. Káromkodik, szid, hogy bűnben fogantam, bűnös életet éltem és gyilkos vagyok. Pedig el sem mondtam neki, hogy valójában mi vagyok. Nem mondok semmit, nem indokolok. Nem adok neki miértet. Akarom a halálát. Menekülne, futna, a másik késem a hátában landol. Csak nem hiszi, hogy elengedem? Mosolyogva indulok a hason fekvő után. Mindkét cipőjét lerángatom róla és átvágom az achilles inakat. Így már nem fog sehova elmenni. Hanyatt fordítom, lovagló ülésben felé ülve. Mozogva a seben. Felkiált a fájdalomtól én pedig felnevetek. Elmormolom, hogy istenért és a neki szánt áldozatért, és a szájába döföm a kést, le a torkára, mosollyal figyelve a vergődését. Így lassabb lesz némileg. Úgy figyelem akár egy nagyon különleges kis állatot. Akarom, hogy a maga csendességében pusztuljon el. Inkább érzem, mintsem látom a jelenlétet. Nem szóltam arról, hogy eljövök, sem arról, hogy hova jövök. Legfőképpen nem mondtam meg, hogy miért is olyan fontos ez. Mély levegőt veszek. - Areus.. - ejtem ki a nevét szinte csodálattal, mert eddig valóban nem figyeltem fel rá, hogy jelen van,bár gondolhattam volna. Felállok, tekintetem az övét keresi, ajkaimat mosolyra húzom. Két testőröm van, de ő az, akinek mindig a látómezejében vagyok. Néha ijesztően, bizsergetően közelről figyel. Kihúzom a tőrt a férfi torkából. Még életben van, de nem fog egy óránál többet élni. A késről letörlöm a vért, lustán nyalogatva le ujjaimról. Most, normális esetben ki kellene vágnom a szívét, de nem fogom megtenni. Nem érdemli meg. Egyék meg a patkányok. Rohadjon itt addig, míg ki nem találják ki ő és mi történt vele. Kezemet nyújtom a testőrömnek. - Mehetünk és erről senkinek egy szót sem. - lehelem felé, nem szükséges parancsba adnom. Mi ketten jól működünk együtt, nem szükséges hosszas magyarázgatásokba bocsátkoznom. A múltam egyik még lüktető erét égettem most itt el. És a múltba mindig nehéz visszatérni. Vállaim megrázkódnak, mély levegőt veszek. - Igyunk meg valamit inkább. - súgom, még nem akarok visszamenni, ha pedig ő itt van, nincs az a veszély amivel ne mernék szembenézni. Nem hiába került mellém. Nem hiába.