Areus - az Arató - Jahn

Ó, édes bogaram!
Sajnálom, hogy el kell hagyd ezt a világot, igazán. Látod a szép nénit? Szeretné végignézni, ahogy az összes véred elfogy, ahogy még pislogsz riadtan párat és nyüszítesz, a téged elhagyó erő az ő erejét növeli, nálunk ez így megy. Hogy te nem hiszed, hogy a halálod bármit segítene? Hogy ne bántsalak? Kérlek, drágám, édesem, én igazán nem bántottalak, megkóstoltam csak, milyen ízű a véred, aztán kissé lehet, hogy elkapott a hév. Van rajtad néhány fognyom, az igaz, itt-ott felszakajtva az édes-sós márvány bőröd szép, fehér felülete. De olyan finom vagy! És látod, a néni olyan tündéri tekintettel vizslatja a pillanatot, melyikben hagyja el a világot a nyomvadt kis lelked, melyikben lesz a miénk a dicsőség, hogy elpusztítottuk isten egy nyomorult, erőtlen teremtményét, hogy mi erősebbek legyünk.

Megfordulok. Én magam is a nénire - királynőmre - nézek. Pillantásom elárulja neki, hogy megteszem, akármit követel, tán még, amennyire ismerjük egymást, a száján sem kell kiejtenie a szót, elég az elmében éledő gondolat, a pillantás az enyémre válaszul, és kívánsága máris parancs.
Olyan jól szórakoztunk pedig! Tetszettél nekem, bevallom, a szép szőke loknijaid, az égszínkék tekinteted. Meg sem közelíted ugyan azt a szépséget, amivel ő rendelkezik, és amit csak akkor kaphatnék meg, ha igen nagylelkű hangulatban volna - te itt voltál, könnyen jöttél, és látod, most könnyen is mész. Mondjam, hogy kár, hogy ránk nyitott? Hogy megleste, amint nyelvem siklik a bőrödön, és úgy vélte, meg kell leckéztetnie? Ugyan már. Tudta, hogy örömmel veszem el a véredet is a többi egyéb után. Ami játéknak indult, kissé komor lett, neked már nem tetszett, sírni kezdtél. Én végülis jól jártam - kielégülni egy finom, gyenge női testben járva, majd fogaimmal feltépve az élettől elválasztani azt egyforma öröm nekem. 

- Ha azt mondanám, majdnem egész jó pótlék voltál, boldogabban halsz meg vajon? - simítom a combját. A székre feszül, még kissé izgága, pedig már egészen szép kis tócsa veszi körül. Mennyi véred van neked, kicsi lány! Sírástól rázkódik a test, de öle még gyöngyözik a vágytól, amelyet azelőtt keltettem benne, hogy úrnőm tépte fel az ajtót, mert szükségét látta arra, hogy inkább mellette legyek. 
Két keze hátrakötve a lánynak, szőke tincsei fedik valamennyire feszülő kebleit. Úgysem soká lett volna elég nekem. Fél fogamra sem, ahogy mondják, nem bírta jól a strapát, inkább akkor a saját örömöm helyett királynőm örömét emelem vele. Felemelkedem a földről, arrébb lépek. Mivel kezei a háta mögé vannak kötve a széken, aligha jelent bármi veszélyt, s látom, ahogy gyengülnek tagjai, ahogy mozgása tunyul, szemei csukódnak lassan lefelé. Az asztalra dobott ruhámhoz lépek, felveszem a farmerom, hogy legalább ne egy szál alsóban álldogáljak kettejük között. A nő felé fordulok, akinek minden szava parancs és minden utasítása szent, aki évek óta betölti a mindennapjaim bármilyen szükséglettel, aminek teljesítését tőlem kívánja meg.

- Ha azt mondanám, neked adom, öld meg te, érdekelne vajon? - fordulok most felé, bár sejtem a választ. Én hoztam ide élve, én vigyem ki holtan, nem az ő kufirca, cseppet sem érdekli más, csak az, hány percre van szükségem, míg rendelkezésre állok. És oldjam meg lehetőleg azt is, hogy valaki feltakarítsa a vértócsás vendégszobát. Az legalább nem én leszek, a saját kuckómba persze nem is vinném, az szent, meg némileg talán elviselhetetlen a kirakott csontok és egyéb szépségek miatt, nem örülne egy lány sem, ha odavinném, azonnal megsejtené a szándékaim. Nem szép dolog annyi skalpot tartani, amennyi nekem van, még hogyha leginkább nem is konkrétan skalpok ezek, hanem valamivel szebb emlékek a nőkből, akik az én vágyódásom áldozatai, akiknek elveszejtése miatt talán királynőm tiszteletét is sikerült kiérdemelni.

Annyira büszke voltam! Mert hiába a gyilkosságok, hiába a családok sokaságának okozott csúf tragédiák, valami még hiányzott. Valaki, aki irányítja a kést tartó kezem, a maró szemfogaim, a heves kortyokat a vérből, valaki, aki mosolyogva végignézi eme szépségek pokolba süllyedését, valaki, aki jutalmul tán épp csak a hosszú selyem szélét libbenti fel, hogy lábát csókoljam, és ki tudja, mire lennék képes érte, túl a kötelességeken? De évek teltek el úgy, hogy most már nem csak magamért gyilkolok, hogy saját és istenségem kedvére tegyek. Királynőm védelmezem, s ha parancsol, torkot tépek fel puszta kézzel, gyönyörködve tekintetében, ahogy a látványt kiélvezi. Igazán remek páros vagyunk. Bízom benne, hogy ő is hasonlóképp látja ezt. És abban is, hogy sosem kell csatlakoznom skalpgyűjtőként az ő skalpjai közé.