.
 
Home  Calendar  Keresés  Taglista  Csoportok  Regisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenetek

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (14 fő) Szer. Szept. 13, 2017 6:30 pm-kor volt itt.
Latest topics
» I. osztás
Pént. Szept. 15, 2017 3:00 pm by Iris Lily

» Hey Doc! The past is just the past!
Szer. Szept. 13, 2017 8:28 pm by Talia L. Sarid

» It's time for a...
Szer. Szept. 13, 2017 7:59 pm by Christian Acker

» the Beauty and the Beast - and you, Mr.
Szer. Szept. 13, 2017 4:26 pm by Talia L. Sarid

» Let's make a deal
Hétf. Szept. 11, 2017 9:14 pm by Christian Acker

» Explain, explain!
Vas. Szept. 10, 2017 7:12 am by Rhodan Bear

» The beginning of a beautiful friendship? (18+)
Szomb. Szept. 09, 2017 10:54 am by Vendég

» I want it now!
Szomb. Szept. 09, 2017 9:12 am by Areus Jahn

» Az első nap a világvégéig (Szabad játék) 18+
Csüt. Szept. 07, 2017 2:41 pm by Lukas Schmidt


Share | 
 

 Iris the Dealer

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Iris Lily

Az Osztó
avatar
Hozzászólások száma : 15
Érkezett: : 2017. Aug. 31.

Az Osztó

TémanyitásTárgy: Iris the Dealer   Csüt. Aug. 31, 2017 8:56 pm

IRIS "lily of the valley"

##halálkufár##Kaya Scodelario##24##

Ennyit rólam tömören

Igazi muri "nekem lenni". Semmi kemény, csak ülsz az asztalod mögött, kezed a stukin, az meg az asztalon, csövével a veled szemben állók felé. Jelentést kértem, igaz? Nem magyarázkodást. Igaz? Azt kérdeztem, hol vannak a számaim, az eredményeim. Milyen szerencse, hogy az én feladatom csak az utasítások kiadása, és nem a betartatás, mert arra megvannak az embereim. Meglepően fenyegető tudok lenni persze, de mégis megszokottabb a kedves arcomat mutatni, a térdig érő csizmás lábaimat felpakolni az asztal sarkára egymás fölé, mit sem törődve azzal, hogy egyébként ezt nem igazán illene.
Tehát, igen, azt várnám tőlük, hogy valamelyest legalább lendítsék előre a helyzetet, nem jó az senkinek, ha le kell őket puffantani, igaz, tény, ha kell, azt sem én teszem meg, nem én vagyok itt az arra megfelelő.
Én üzleteket köttetek. Kiadom az utasítást, merre terjeszkedünk, fülelek, figyelek, befolyásolok. Vagy, amikor megtehetem, csak ülök csendben, kutakodó pillantással fürkészem azokat, akik megnyikkanni se mernek az asztal túloldalán. Csak tudnám, miért? Végső soron nem én belezem majd ki őket. Én csak adom az utasításokat.

Életem története

Először nem is érzek fájdalmat, csak hallom a csattanást. Riadtan pislogok, tán kettőnél többet is, de állok tovább mozdulatlanul. Arcomon alig pár csepp könny száguldott végig eddig, de most átveszi helyét némi vékony folyamban induló vér, mely az orromból ered. Nem sírok. Nem kell követelnie, hogy hallgassak el, semmit sem kell szólnia. Egy árva hang sem jön ki a torkomon, és ugyan mi szükség is lenne rá? Mélyről fortyanó, sötét baritonja fojtottan szól pengévé simuló ajkainak résén.
- Menj be a házba –utasít. Fejével biccent két őrnek, hogy kísérjenek, vagy vigyenek akár, de nincs rá szükség. Ha gyereklány vagyok is, ha szomorú vagyok is, ha egy gyászoló özvegy apának félárván maradt leánya vagyok is, aki ráadásul elveszítette a testvérét éppúgy, mint szülőanyját egyszerre, azért nagyon jól tudom a helyem. Kissé meghajtom fejem, s pillantásom a cipőmre szegezve hátrálok néhány lépést, majd fordulok meg és indulok feszes léptekkel a ház felé. Halk koppanások jelezhetik csak neki a távolodásomat, de nem törődik vele. Nem kell a szobámban várnom őt, mert tudom, hogy nem fog jönni, hogy megnézzen magának, nem fog megnyugtatni, ha sírnék, nem mesél majd nekem elalvás előtt anyám helyett, nem ölel át, nem simítja a hajam, mint ahogy a nővérem tette azt. Nem fogja érdekelni, hogy vagyok egyáltalán, és ha akar valamit, akkor is másokkal hívat, kísértet a nagyságos színe elé, ahol egyetlen mosollyal sem jelzi majd soha, hogy tudja egyáltalán, hogy a lánya vagyok.
Honnan tudom? Így volt eddig is. Kislányként még kerestem a kedvét, de aztán ez véget ért. Megtanultam, hogy anyám kedves nő bár, de nem tudja uralni a félelmeit, s a pofon elől mindig félreáll. Megtanultam, hogy a nővérem képes odaállni, hogy rajta csattanjon apánk haragja, de ha nincs ott, hát én is jó vagyok. A hajam sok mindent el tud rejteni, többek között a riadalmat a tekintetemben, és az szépen, lassan egyébként is elmúlik, ha az ilyesmit megszokja az ember.
Szóval, igen. A házba megyek, a testőrök egészen a szobámig kísérnek. Édes mindegy, mit csinálnak, nem beszélgetünk, nem beszélhetnek velem, csupán követnek, figyelik minden mozdulatom. Árgus szemük épp csak akkor hagy el, amikor aludni térek, a baldachin mögé legalább nem követnek, bár tény, hogy ott is fegyver van a párnám alatt, tíz éves se voltam, amikor megtanítottak rá, hogyan kell pontosan lőni vele. Paraván mögött öltözöm, nem tekintek ki mögüle. Villanyt sem kapcsolok, hiába nem látom a gombokat, nem akarom, hogy nézzék a sziluettem, hogy lássanak. Miközben oly határozottnak és keménynek nevelnek, vissza kell húzódnom burkom mögé, hogy ne lássák a kislányt, ki magára hagyottan keresgéli helyét. Nem kell lenyelnem könnyeim, nem kell letörölnöm arcomról a vért, büszkén viselhetem ma még, mert tudom, mennyire más élet veszi holnaptól kezdetét.

********************************************************

Nem számolom, mennyi volt. Csak megállok a lépcsőkorlátnál, onnan pillantok lefelé, onnan vetek szinte úrnői pillantást a kockásra csempézett aulára, melynek kövén most sem fehér nem látszik, sem fekete. Testek hevernek egymás mellett, szinte párhuzamosan, a fej mellett-alatt-előtt vérszín tócsa nagysága jelöli, melyik oldalról indult a sor. Kissé kérdőn biccentem oldalra fejem, miközben pillantásom számvetőn futja végig a holtakkal tarkított követ, s megáll végül a fegyvert tartó apámon, aki ott áll a sor túlsó végén egyenesen, feszes tartással, komoran, épp leeresztve karját az utolsó áldozat életének kioltása után.
- Kincsem, micsoda időzítés – rám sem veti tekintetét, de nagyon jól tudja, hogy itt vagyok. Nagyon jól tud mindent, mindig, azt is, hogy nem éppen úgy viselkedtem talán, ahogy várta volna tőlem, s azt is, hogy pontosan tudom, közöm volt hozzá, hogy ennyi férfiú vérét ontotta a szép rezidencia hideg kövén. – Ezeket hamarosan elcipelik. Utána pedig te itt felmosol.
Tizenegyen vannak. Tizenegyet számolok. Kissé meredten vezetem vissza rajtuk pillantásomat, miközben megindulok lassú léptekkel lefelé a lépcsőn. Eleresztem a korlátot, ne higgye, hogy kapaszkodnom kell, csak mert rémisztő szavai azt sugallják, büntetésem az, hogy a miattam megöltek vérében ázhat majd kezem, míg a padlóról sorban felsikálom mind a tizenegy tócsát, melyekből szép lassan egy lesz, egy naggyá olvadnak össze, büntetésemmé, bűnömmé lesznek, mert kiszöktem, mert kerestem némi kihívást, mert nem akartam mindörökké egy ketrecbe zárt vad lenni, kinek semmiféle szabadsága nincs.
- Abban bíztál, apám, hogy ezzel fogsz rendre tanítani? – kérdem. Lehúzom kesztyűimet, lassú mozdulattal dobom a földre őket. Az első halottig sétálok csupán, testőröm az, aki sötét, sanda pillantással egy sietős csókért, mit az arcára nyomtam, utamra engedett. Könnyen adtad az életed, kedves! De tudom, egy senki voltál, kinek nem volt semmije, s könnyű lesz neked a föld, vagy az emésztőrendszer, melybe majd átkerülsz. Leguggolok hozzá, végigsimítok tarkóján. Kissé azért szerencsésnek tartom, hogy nem látom a lőtt sebet, ami bizonyára a homloka közepén virít, s a kövezetet áztatja épp.
- Meg kell tanulnod, hogy az embereid mennyit érnek. Ha engedelmeskednek, a kezed is levágatod értük? Ha nem teszik, úgy az övéket vágatod le tőből? A kérdés rajtad fog állni, Gyöngyvirágom.
- Ők a te embereid voltak. Könnyű lélekkel szántam őket az isteneknek, ha ez érdekel – emelkedem fel, sétálok tovább. A második férfira siklik tekintetem. Testvére volt emennek, őr az ajtó túlsó oldalán. Mást a közelembe sem engedtem volna, csak ezt a kettőt, de fel kellett áldozzam őket, hogy apám láthassa: készen vagyok. Villan tekintetem a harmadikra, miközben lépdelek tovább apám felé. Ő nem szól, én nem szólok, várom, mondania kell majd előbb vagy utóbb valamit. Elhaladok három, négy őr mellett, kik láthattak elvonulni a folyosón, de egy csittegés elég volt, egy szoknyalibbenés, egy blúzvillanás, miközben a folyosón elhagytam sorban ruháimat, hogy karjába kerüljek annak az egynek, ki úgy csábított.
A hetedik tetem már másképpen ismerős. Apám őre volt, megbízható saját embere a házban, ki felvilágosította mindarról, ami körülötte történt. Ővele nem beszéltem, nem is találkoztam. Vészjósló tekintetem siklik a nyolcadik test fölé. Igen, ez a három már az Ő embere volt. Három intéző, akik közvetlenül dolgoztak a keze alatt, akiket kedve szerint irányíthatott, akik neki jelentettek, nem pedig az apámnak közvetlenül. Nagyot nyelek. Úgy hát kiirtottál mindenkit, nemzőm, ki e szilárd jellemet adtad nekem? Megtanultam már, hogy nem sírhatok. Hogy pofon jár érte, hogy bennszakad a sóhaj is, elveszik minden fájdalom pusztán azért, mert újabbat, hevesebbet érzel. Csak egy éjszaka volt. Kedveltem a férfit? Okos volt. Igazi cselszövő. Talán apám helyére pályázott volna, de nem hagytunk neki időt. Miközben megállok feje mellett, közvetlen apám lábai előtt, s lehajolok hozzá, hogy csatakos haját, véres fejét érintsem, fellibben a fátyol az elmúlt éj emlékeiről, ahogy utolsó szál ruháim is elhagyva nyitok be kopogás nélkül szobája ajtaján, és Ő vár tárt karokkal, apám második vezetője, a kereskedelmi ágazat feje, a jóképű, a szép beszédű, az élelmes, a hazug.
Mintha tudta volna, hogy jövök. Ruhátlanul várt, csak állt asztala mellett, egyik keze a falaphoz simuló fegyverén pihent. Pillantásunk sem találkozott, tán tudta is, mik a céljaim azon túl, hogy elrontsak vele egy éjszakát. De nem szerettem. Nem érdekelt. Nem hatott meg, még csak csókot sem váltottam vele, s tán nem is én lettem voltaképp az övé. De mindegy is, mi történt. A lényeg soha nem a múlt, hanem a jövő, a tanulság, mindannak következményei, amit megtettem, s apámnak kell eldöntenie, érte tettem ezt, vagy pedig ellene.
- Állj fel – zúgnak tarkómnak a szavai. Eleresztem a férfit, kit úgy szorítottam magamhoz tegnap este még, s egyenes derékkal emelkedem fel, hagyva, hogy ruhám, mely a földet söpörte s melynek peremét így ellepte sötétlő vére a halottaimnak, lábamhoz simul vércsíkot festve rám. Bemocskoltam hát magam. Erre vágytál, nemde, jó apám? Tekintetünk csak most találkozik. Vállamra teszi balját, majd lejjebb siklanak a karomon ujjai. Megborzongok a hideg érintéstől, főleg ahogy ujjaimat fogja meg és emeli szelíden, hogy jobb kezében tartott fegyverét most az én jobbomba adja át. Megismerem a szép öntvényt. Nem is az övé. Ez az Ő fegyvere, az, amely az éjjel ott pihent testeink mellett az asztalon, tanúja volt bűneinknek, s lám, életének kioltója is. – A saját kezedbe adom, mert mind a tizenegy gyilkosság a te lelkeden szárad, Gyöngyvirágom – mondja lassan, élesen artikulált szavakkal, szenvtelenül. De látom, látom apám, szemedben ég a tűz, a vágy, hogy méltó utódod legyek!
Kevés is ez nekem. Várakozón harapom alsó ajkam, jól tudja, mit akarok hallani. Mintha fanyar mosolyt vélnék felfedezni szája szegletében, ahogy észleli, markom a fegyver köré szorul, s hagyja, hogy kezem leeresszem vele.
- Én akartam így – felelem hasonló hangon, mint az övé. Most, most szökik ki csak a sóhaj óhatatlanul, mily sok életet vett el az akaratom, még ha közvetetten is. Hatalomra vágytam. Szabadságra. Döntéseim súlyát a vállamra venni, s azzal a teherrel együtt találni meg a világban a helyem. Ha így, hát így sikerült elérnem, hogy bár továbbra is apám parancsol, de mégis valaki legyek. Add meg nekem, amit akarok!
Lángoló pillantásomra lángoló pillantás a válasza. Lassan szegi le kissé fejét, hogy onnan nézzen vissza rám, bár a magasságkülönbség miatt ez apró biccentés csak alig árulkodik bármiről. Én mégis tudom. Mindent tudok.
- A helye a tiéd. Kiharcoltad magadnak és vérrel pecsételted az ígéretet, hogy jobb leszel, mint amilyen ő volt. Hát legyél, Gyöngyvirágom! Legyél méltó vezető – szinte rám förmed, hogy elnyomja a torkában éledő büszkeség maró fogait. A lányod vagyok, s te vagy az apám. Mit vártál mégis, ha felnövök a kezeid között, a karmaid szorításában, vajon miféle ember leszek?

********************************************************

Mindenekelőtt a tűz az, amire eszmél a tudatom. A lángoló bőr, égő szaru, csontba égő hús szaga. Sikolyaiktól a gyomrom rázkódik, görcsbe húzza az undor és a fájdalom. Nem, egy cseppet sem akartam ezt. Nem akartam árulást, nem akartam drámát és harcokat. Nem akartam, hogy így legyen vége, mert szerettem az apámat, ha közben gyűlöltem is. Jól tudom, mit jelent az, hogy így alakult, hogy lángokban áll a rezidencia, s hogy engem is csak saját embereim figyelmeztettek időben, mert jobb vagyok, mint amilyen ő volt. Mert a fegyver, elődöm fegyvere, amit itt hordok magamnál, vért még nem ontott, mióta én hordozom. Csupán szavakkal irányítok, s tetteim mások kezein keresztül futnak tovább, de bárhogy is: nem akarták, hogy odavesszek vele. Nem akarták, hogy vele égjek, mindennel, mindazzal, amit ő hozott létre valaha is.
Biztos vagyok benne, hogy nem is kerül a helyére senki. Itt maradunk négyen vezetők, s elosztjuk szépen a feladatokat, mint ahogy eddig is, de már nem irányít többé senki minket, nem fogják megmondani, melyikünk mit tegyen. Négyen döntjük majd el, merre vezessen a banda útja, hogyan alakuljanak az üzletek.
De most – csak állok. Pillantásom a lángokon hever, alig képes követni a mozzanatokat, amint rommá válik, darabokra hullik a rezidencia. Nem volt szüksége ilyen vezetőre senkinek sem, de nekem mégis az apám. Fegyvert tartó jobbom ujjai megfeszülnek, balom lopva siklik fel hasamon, tüdőm fölött, s nyúl a ruha alá, hogy a lángok hevétől megmelegedett fémre, a kis medálra tapadjon, s a textil rejtekéből előhúzza azt. Ennyi hát a család? Egy emléke mindannak, mi engem magammá formált, mi belém nevelte, hogy legyek erős, tűrjem a fájdalmat, viseljem a bűnök súlyát s szomjazzam mohón, de érjem el tudatosan a sikert. Ez egyszer, vajon most, ez utolsó alkalommal megkönnyezhetem-e mindazt, mit elveszítek, mikor csupán a távoli lángok fénye látja arcomat? S ez lesz tanúja az utolsó könnycseppnek, mit valaha elejtek, azután a lelket mélyre ásom, s ha nem is apám helyén, csak alatta eggyel, de mégis, senki más uralmát nem tűrve méltó utódja leszek.
Igaz, eldobok mindent, minek hozzá köze volt, s tán letagadom azt is, hogy valaha leánya voltam annak, ki vezette ezt az egész kompániát - nevére nincs szükségem, maradok csak a Gyöngyviráguk, a mérgező csoda, melynek illatát régen állítólag úgy dicsérték, bár ma már aligha, legfeljebb elrejtve létezik. Hogy valaha több voltam, mint ez, nem fog számítani.

********************************************************

Már nem próbálom kihúzni kezem a szorításból, nem is ember fog, hanem puszta fonott kötél. A szék kemény, ráadásul valami hideg nyomja hátul az ujjaim. Egy csőhöz kötöttek? Még szerencse, hogy épp nem fűtenek, igen bosszús lennék, ha a szép kacsóimat égésnyomokkal tarkítanák üdvözletül. Egyáltalán hol lehetek? Maga az épület ismeretlen számomra, és a férfi is, aki előttem egy másik széken ül. Borostája fedi a vonásokat, melyből olvasni próbálhatnék, tekintete pedig nem sokat árul el, legfeljebb némi hideg megvetést. Úgy, tehát nem neki kellek? Akkor ő csak valamiféle üzletkötő. Embereket fog el? Vagy kifejezetten én kellettem neki? Annak, aki megbízta őt? Szám nincs bekötve éppen, kérdezhetnék nyugodtan, de miért is tegyem? Nem érdekel a helyzetem. Nem fognak megölni, mert senki nem akar akkora háborút. Engem igencsak becsülnek otthon a társaim, és kedvelnek az embereim. Talán ezért is nem egy koszos pincében vagyok, hanem rendes épületben, ahová még valamiféle természetes fény is bejut az összehúzott sötétítők résein.
- Jó kislány volt? – hallom valaki más hangját. Nem éppen halk léptekkel érkezik az alak, feszesen, kimérten, arca undok, tekintete azonban nem elég kemény ahhoz, hogy megriadjak szavai hallatán. S a másik, a széken ülő férfi semmit sem felel, meg se moccan. Ő nyilván csak az őr. Nem feladata beszélgetni senkivel, a kérdés pedig igazából nekem szól. Nos, kislány? Nézzük csak meg azt a kislányt akkor, amikor nincs megkötözve. – Nem, ne is beszélgessünk, felesleges. Csak gondoltam, bemutatom magam. Én leszek a férjed, kis kufárlány. Én veszem át azután a posztodat.
Mit is felelhetnék erre? Oldalpillantást vetek őröm felé, aki némán vizslatja minden mozdulatom. Szavakkal azonban egyiküket sem illetem, és a dölyfös szavú kérdezőnek is nemes egyszerűséggel a lábai elé köpök.  Ő pedig kezét rántja a levegőbe, nyilván azért, hogy megüssön, hogy kifejezze nemtetszését az egyetlen módon, amire egy ilyen nyilván elit vadállat képes, akinek semmiféle taktikai érzéke nincs. De a lendülő karra a velem szemben ülő balja akaszkodik, láthatóan erővel szorítva azt, és lökve vissza. Úgy? Tehát lehet, hogy őt szánják nekem férjül, helyettesül, főnökül, de most nem ő a megbízó. És az őröm sem neki engedelmeskedik. És azt, hogy bajom essen, még véletlenül se fogja hagyni. Ez pedig egészen tetszetőssé teszi az elrablósdit még számomra is.

********************************************************

Rács az ablakon. Igen, a helyzet valóban idáig fajult. Magamra maradtam, s a napok úgy telnek, hogy enni bár kapok, lakosztályom egészen szép és helyem kellemetlennek nem mondható, de több őr vigyáz rám árgus szemekkel, vagy inkább vigyázza cselekedeteim, mint amennyivel el tudnék bánni egymagam. Még a fegyveremet is elvette Hunter, az a mocsok, az a tuskó, de bárcsak a fegyver lenne az, pozícióm jelképe, ami után a legjobban éhezem!
Csakhogy a férfi nem kerül a szemeim elé. Nem, miután oly erővel véste be magát tudatomba, gerincem ívébe, ölem minden lüktetésébe és nőként oly mélyen lakatolt becsületemet is kevés híján magához ragadta, ahogy, azt hittem, senki sem lehet képes, soha. Hiába játszom le újra elmémben, mi történt és hogyan, elsősorban testem reagálna buzgón és nem a tudat, ahelyett, hogy magyarázat születne, csupán újabb vágyakkal vajúdhatok, hiába véstem már tenyerembe a körmeim, hogy a fájdalom segítsen értenem, józannak maradnom. Szavai, tekintete. Érintése. Akarat, amint akarattal száll szembe olyan erővel tolva egymást két különböző szakadék felé, amiről azt gondolnám, semmi sem áll ellent neki. De itt vagyunk, ott voltunk, és az egymás iránti érthetetlen vonzás majdcsak legyűrt minden előrángatott érvet és dacot, most pedig lassú egymásutánban zúzódik porrá a kongó-döngő bejárati ajtón a szoba minden egy kézzel megemelhető, törhető, repeszthető, szakítható berendezési tárgya, gyűlve lassan ugyanolyan kupaccá a szőnyegen, mint ahogy az én forrongó bensőmben gyűlnek a pusztulásra előjegyzett, sajgó, de szűnni képtelen gondolatok, gennyezve-könnyezve halmozódva a tudatnak mélyén, a test minden egyes porcában, a bőr minden sejtjében, felgyújtva, beteggé téve, elhamvasztva élve, és hiába keresem magamban az anyámat, mintha olyasmit rántott volna elé, amelynek létéről mit se tudtam eddig. Dacos büszkeség gyújtja meg tekintetemben az ördögi gondolatok sokaságát, ahogy nyílik az ajtó. Felfigyelt volna a dörömbölésre?
De nem ő az, megint. Soha nem jön többé.
Megijedt.
Tudom.
Úgy kell lennie.
Mi a fene magyarázat lehetne más?


Valami, ami igazán fontos

Van egy nyakláncom. Megmondom őszintén, ilyesmit nem láttam még senkinél, így én is inkább a ruhám alá szoktam rejteni. A medálban az édesanyám arcképe van és a nővéremé, akik már nincsenek az élők sorában, és tartok tőle, hogy a városban már rég megették őket Szintiként. Ha pedig már ilyen undorító sorsra jutottak a családtagjaim, legalább ennyit őrizzek meg belőlük. Mindig hordom a láncot, és a fogammal is letépném annak az ujját, aki megpróbálja elvenni tőlem.
##
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég

Vendég



TémanyitásTárgy: Re: Iris the Dealer   Szomb. Szept. 02, 2017 12:16 pm

Üdvözlünk köreinkben, kedves

Iris






Nevezhetnélek a völgy csodás kis virágának, de nem volna illő, lévén fogalmam sincs milyen egy völgy, mindössze a Hive katlanjaihoz tudnám valamennyire hasonlítani ha muszáj lenne, de ki tudja, talán az is kellően elnyerné a tetszésed, hogyha a mocsokban tenyésző málladékból elképzelhetetlen erővel a szikkadt és betegesen sápadt ég felé törni képes, fonnyatag szirmú kórónak titulálnálak. De hagyjuk ezt, hiszen látszik, hogy nagyon, de nagyon nem kedveled azt, amikor terelik a szót, főleg akkor, ha az az üzletet érinti. Mondjuk kérdéses, hogy neked mennyire számítana üzletnek az, hogy unottan kivárod amíg a soraim végére érek, de tudod mit? Attól, hogy Kufár vagy, sőt, a kereskedelmi ágazat vezetéséért hullákon át vezetett eddigi utat, még ne hidd, hogy majd mi a Hetesben vacogó fogakkal fogjuk várni, mégis merre akarod majd kitolni a mérlegetek serpenyőit.
De inkább hagyjuk a bandák közti villongásokat, hiszen szerencsére nincsenek átfedéseink, legalábbis nagyon erőteljesen merem remélni, hogy megmaradsz a kis kompániáddal a hullaiparnál, ha már hullasárga a felségjeletek és nem kontárkodtok bele a fegyveriparba, mert akkor a végén még kénytelenek lennénk tárgyalásokat kezdeni… Afféle skandináv módira… De tényleg hagyjuk ezt, hisz még kötelek fognak a jelenlegi helyedre. Oh, bocsánat túlságosan előre szaladtam, de ez nem is csoda annak fényében, hogy mennyire magával ragadóak a soraid.
Kanyarodjunk tehát vissza a gyerekkorból megmaradt, pontosabban inkább a gyermeki éveid lezárásáról elénk tárt jelenet képkockáira, ahol korántsem a vigyázó apai pillantások hevességéről, sokkal inkább a gyorsan eljáró atyai kézről láthattunk olyan példát, amit a mi kis világunktól eltérő helyeken bizonnyal eltorzult arccal fogadna bárki, de itt, a Hive-ban, legfeljebb egy vállvonást érdemel, mely szerint járhattál volna rosszabbul, méghozzá sokkalta rosszabbul is. De mit is várunk attól, aki a Kufárok egykor teljhatalmú vezérének a lánykája?
Nos igen, ha már itt tartunk, akkor szólhatnék pár szót a nemződről, de teljesen fölösleges, hiszen holtakról vagy jót vagy semmit, valamint sokkalta érdekesebb az a bizonyos medencét érintő jelenet, ami igazán idilli családi programnak tekinthető is lenne, lévén jómagam mindig vágytam volna arra, hogy megmutathassam drága jó Haraldnak, hogy mit is öltem meg az elveim miatt, de ha engem kérdezel, inkább mondanám azt, hogy ennél a pillanatnál csakis a korábban történtek, a kiváltó tények lehetnek fontosabbak. Hiszen az, hogy teljes tudatában tetteid súlyának, teljes beszámíthatóságodra és felkészültségedre a városban uralkodó állapotok értelmezését illetően mi sem lehet jobb példa, mint az, hogy könnyen vállrándítással vetted el magadnak amit akartál. És nem, egyáltalán nem arra gondolok, hogy női kényed szerint magad alá kényszerítetted apád egyik bizalmi emberét, hanem arra, hogy megfelelő utat találtál avagy teremtettél ahhoz, hogy megragadd azt a hatalmat, amit a markodba kívántál. Mert igen, egy teljes ágazat vezetését óhajtottad, kerüljön akármibe, s ha azt vesszük vajmi kevés áldozat kellett hozzá, mindössze egy légyott, majd tizenegy halott, akiket ráadásul nem is neked kellett a túlvilágra küldeni, megtette ezt helyetted más is.
S ahogy velük sem akartad bepiszkolni a kezed, még ha annak a bizonyos férfinak a vérébe merítetted is ruhádnak szegélyét, azóta is úgy látszik számomra, megtartottad magadnak ezt a jó szokást. Már amennyiben jó szokásnak nevezhető az, hogy mással végezteted a piszkos munkát ahelyett, hogy magad tennél az ügy érdekében. Számomra ez érthetetlen, hiszen az én drága Húgom is mindig arra tanítottam, hogy amit meg kell tenni, az meg kell tenni és bizalom csak a vérségi kötésben lehet, az is csak akkor, hogyha már hullattátok egymás miatt azt a bizonyos kötést adó vörös cseppeket. Úgyhogy ne várd tőlem azt, hogy elismerjem a módszereidet, de azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy valóban hatékony is lehet az a terroron alapuló végrehajtói láncolat ami lesi az intésedet, hiszen láthatóan nem merészelne senki sem elárulni.
Mégis, könnyedén el tudom képzelni, hogy azért kerültél a mostani, szorultnak valamiképp nevezhető helyzetedbe, mert nem ontottál még vért azzal a bizonyos, beosztásod és pozíciót jelképeként magadnál tartott lőfegyverrel – amire egyébiránt kíváncsi lennék, hogy milyen gyártmányú, de ez csupán a saját szakmai érdeklődésem. Elvégre mit is tudunk meg soraidból? Hogy elraboltak, méghozzá úgy, ahogy nem is igazán illene vagy ahogy nem is hitted volna magad sem, hiszen minek elrabolni valakit aki magas beosztásban van, ha aztán figyelsz az épségére? Kétlem, hogy meg akarnák zsarolni a szervezetet, az csak vállat vonna rá épp olyan könnyedén, ahogy saját magad is tennéd egy ilyen esetben és választanának a helyedre mást. Vajon megtették amíg nem voltál a helyeden? Vagy az embereid tartják a szájukat és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne és bíznak abban, hogy visszatérsz az élükre? Érdekes kérdéskör, sőt, meglehetősen izgalmas lehetőségek lapulhatnak még itt, de ezt bízzuk a jövőre és az időre, majd bizonnyal alakul miként alakul.
Node, egy férj? Ráadásul egy elit? Azok az öltönyös mocskok képtelenek maguknak megszerezni egy leányt, inkább másokat bérelnek fel arra, hogy hozzák házhoz? Már megbocsáss, de ez valahol elég vicces, hiszen amennyire tudom, maguk a Kufárok is szeretnek maguknak embereket rabolni, hogy aztán a harci ágazat berkein belül leljenek felhasználásra, átvezetve a fogadások rendszerén, egészen a feldolgozásig, most pedig éppen Te vagy az, akit elkaptak. De nem kárörvendek, az nem illene a helyzetedhez, ahogy a hallgatag ipse sem illik éppen bele a képbe. Elrabol, odavisz, aztán pislog a székről, mintha jobb dolga nem is lenne, de mégsem hagyja, hogy a jövendőbelid megérintsen? Furcsa, meglehetősen furcsa.
Bár korántsem annyira, mint a sorban utolsó bekezdésed szavai által elénk festett mozzanat, ami ugyan ködös, hiszen kellően titokzatosan utalsz rá, de a lényeg az, hogy valamilyen úton-módon igencsak megharagudtál a felvigyázódra, mégis, mintha szomjaznád, éheznéd azt, hogy újra láthasd, újra ő lépjen be a zárkádat jelentő szobába, de mégis azzal kínoz, hogy nem láthatod. De mi történt? Összefeküdtetek? Villan át elsőre gondolataim között, hiszen az, hogy egész testedben lüktetsz utána, leginkább erre vezethető vissza, de nem, akkor nem lenne ott az a mérhetetlen düh, ami mintha elégedetlenségből fakadna. Akkor…? Életedben talán először találkoztál valakivel aki képes volt visszautasítani és ez zavar annyira? Nem bocsátkoznék találgatásokba, a végén még bakot lőnék – de jó lenne tudni mi is az és honnan erednek ezek a mondások – az pedig nem volna valami helyes.
Az bizonyos, hogy sokkal több lapul itt, mint azt sejthetem, valamint tényként kell elkönyvelnem, hogy várakozással telten fogok Hunter történetére tekinteni, még ha bizonnyal nem akkorával, mint Te, de inkább nem forgatom benned azt a bizonyos tőrt, hiszen jobban bízom a fejszében…
Köszöntelek a Hive mocskos romlottságának csodájában, kérlek foglald le az arcodul választott, követelőzően kék pillantású nőszemélyt magadnak és kívánok neked jó játékot köztünk. Vagy lehet inkább gratulálnom kellene a közeledő esküvő örömteli pillanatához? Van egy olyan sejtésem, hogy a végén még csipkelődésnek vennéd, úgyhogy inkább tekintsünk el ettől.
Menj hát, találd meg a helyed vagy éppen verekedd vissza magad ágazatod élére! Jót ne halljak Rólad!



The Berserker

Vissza az elejére Go down
 
Iris the Dealer
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Hive City :: Némi civilizáció :: Lakosaink :: Akik már megérkeztek :: Halálkufár-
Ugrás: