Őrültnek hittek. Mindenki elkerült jó messzire, és jól is tették. Svea az egyetlen, akit közel engedek magamhoz. Nem játszom meg magam, őszintén gyűlölök és vetek meg mindenki mást, rajta kívül. Gyilkolok, szemrebbenés nélkül, ami még ellenszenvesebbé tesz az emberek szemében
Életem története
- Anya, anya! Faye megint bántja az állatokat! – árulkodós! Csak egyszer ne szólt volna. Nem hiszem el, tudtam hogy ez lesz. Pedig ő is akarta, bíztatott is! Sőt velünk is jött, igaz kifehéredett ujjakkal szorongatta kezemet, de velünk jött. Mindig ez volt. Meglátta a vért, inába szállt a bátorsága és elrohant. Apa mindig azt mondta csak az erősek maradnak itt életben ezért tanított vadászni, mindig magával vitt és én szerettem késemmel kioltani a vergődő állat életét. Enni kell! Svea az anyukájával töltötte az időt. Virágokat gyűjtöttek és kirakták őket a Napra száradni. Úgy éreztem soha nem fogom megérteni mi értelme van ennek. A virágoktól nem lehet jóllakni! - Faye hányszor kértelek már! – szidott meg Svea anyukája mikor odasomfordáltam. Az én anyukám már nem volt velünk, apa azt mondta én nem veszhetek el a sivatagban, megtanít mindenre, hogy ha majd ő nem lesz túl tudjam élni a napokat. Sveat ki fogja megtanítani túlélni? - Ez csak játék volt! A gyík, amit fogtunk a fiúkkal nem volt nagyobb az öklömnél… megsütöttük, mert éhesek voltunk….ahogy a felnőttek csinálják! Svea is kergette, de meglátta a késem és félni kezdett! Én mondtam neki, hogy nem kislányoknak való látvány! – szabadkozhattam egész éjjelig. Semmi nem állhatott a kifinomult büntetés elé. Gödör ásás,,, aztán fedd be és kezd előröl. Svea nem mert odajönni aznap. Tudta nagyon megbánná. Svea anyukája csupa lányos dolgokat mutatott, igyekezett a fejembe vésni minden praktikát, amire egy nőnek szüksége lehet. De a sok okosság úgy folyt ki a fülemen, mint a patak. Jó hogy velünk volt, anya helyett minden nap befonta a hajunkat. Csak Svea ne árulkodott volna ennyit, mikor elmentem játszani. Persze őt is szerettem, de az árulkodást mindig megbosszultam valahogy, ahogyan ő is belém rúgott, ha ellene cselekedtem. Nem állhattam, ha megszidnak, főleg ha miatta. Ő volt a jó, őt sosem kellett megbüntetni. Aznap is megkaptam a napi fejmosást: kislányok nem beleznek állatokat! Apa is megkapta a magáét ugyan ezért. Miért tanít gyilkolni, majd a férjem megteszi helyettem, nekem a nők tudását kéne elsajátítanom. Apám válasza erre ugyanaz volt „ Előbb lesz Faye a városiak úrnője, mint egyetlen férfit is közel engedne magához!” Nem is engedtem soha, még jó, hogy megtanultam vadászni különben éhen vesztem volna. Apám halála után elszigetelődtem az emberektől. Nem viseltem a társaságot, egyedül voltam, ha valaki hozzám akart érni azzal megnézettem közelebbről a homokszemeket. Csak Svea mert velem kapcsolatot teremteni, ő tudta, hogy nem őrültem meg, és ő volt az egyetlen, aki hozzám érhetett, soha nem is kérdezte szabad e. Csak jött és megölelt és nekem jól esett. Legnagyobb kincsem apám kedvenc tőre lett. Azzal alszom a mai napig, olyan, mintha most is védelmezne. Itt vagyunk a sivatag közepén. Ketten maradtunk. Svea anyukája is meghalt. Komor nap volt. Svea anyukája rosszul érezte magát. Magas lázzal küzdött a rémálmok ellen. Svea minden megtett. Minden tudását felhasználta, az összes növényt kipróbálta, hasztalan. Elvesztettem hitem a növények varázserejében. Láttam kihunyni a fényt szeretett pót anyám szemeiből, s végignézem, mint zokog mellette egyetlen testvérem. Nem tehettem mást átöleltem a földön gubbasztó lányt és megfogadtam, megvédem őt mindig, az életem árán is!Hiába ásattak velem miatta több száz gödröt nem voltam képes magára hagyni. Szükségünk volt egymásra. Együtt kellett maradnunk. Mikor az utolsó ember is elhagyta a tábort, ahol felnőttünk el kellett jönnünk. Nem volt tovább maradásunk a kihalt otthonban, lehetőséget nyújtva az éhes dögöknek. Kézen fogtam Sveat és mentünk amerre a szél sodort. Tízszer kelt fel a nap, mire egy barlanghoz értünk. Elgyötörten, éhesen. Megfogadtam, hogy vigyázok rá, nem halhattunk éhen. Elmentem hátha találok valamit enni. Ismeretlen környék volt, erre nem jártunk apámmal. Egy árnyat láttam meg, azt hittem délibáb, ám közelebb érve egy sebesült, kisgyermek méretű gyíkkal néztem szembe. Észrevehetett, s bármilyen gyenge is volt rám emelte sárgán izzó szemeit. Nem tudtam megölni. Hazacipeltem és Svea gondjaira bíztam az igéző szemű állatot. Az állat hálából védelmünkre kelt és velünk maradt. Számtalanszor merengtem azon, vajon miért hagytak el társaink, akikkel felnőttünk? Mi késztette őket arra, hogy jobb élet reményében ellátogassanak az ismeretlenbe. S mennyiszer törtem fejemet azon, Svea miért maradt velem? Hányszor hagyhatott volna meghalni, megrohadni a napon. Ő mégis mellettem maradt a csúnya hajtépések ellenére is. Rémálmaimból felriadva első dolgom volt megnézni ő jól van e. Ha mi összekapunk biztosan folyik vér, nem ritka, hogy egymás nyakához pengét szorítva vijjogunk bizonygatva saját igazunkat. Egy szempillantással később karöltve védelmezzünk a barlangot, az otthonunkat.. Most is itt van mellettem. Együtt alszunk, mert egyedül aludni nem vagyunk elég bátrak. A tűz ropogása jótékonyan nyom el minden kintről beszűrődő neszt. Aludnom kéne, holnap is túl kell élni. Kedvem lenne fejemet az ölébe hajtani, hagyni had piszkálja hajamat. Ő sem tud aludni. Mi járhat a fejében? Fél? Éhes? Meghallom halk suttogását ő is észrevette éberségem. Beleborzongok, ha így ejti ki nevemet. Igen arra gondolok, hogyan öljem meg a vadakat, kik minket akarnak megölni. Hazudok. Nem szeretném felzaklatni a múlttal. Svea. Mikor fogod szívembe mártani tőrödet. Ki lesz gyorsabb te vagy én?
Valami, ami igazán fontos
Apám tőre. Nekem adta azon a napon, mikor meghalt.
A hozzászólást Faye összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 14, 2019 12:40 pm-kor.
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Faye, a vadász Szomb. Aug. 26, 2017 2:11 am
Üdvözlünk köreinkben, Faye
Kezdem hát soraimat ott, ahol illik, valóban tömör, mégis rengeteget felölelő önképeddel, melyet eleinte nem is érthettem, hiszen miként lehetne örültnek tekinteni valaki, aki képes megélni a Sivatag hátán, méghozzá ilyen hosszú ideje? Szavaidból a mindennapi túléléshez elengedhetetlenül szükséges brutalitás avagy inkább célszerűség, ami kitűnik és ehhez hozzávéve a PB választásod, valamint a valóban szokatlan plusz képet, ami szintén furcsálló, érdeklődő mozzanatra rebbentette szemöldökön, mindössze azt mondhatom, egyik fotót sem bírálhatom, hiszen a kettő egy. Miért? Mert a szoborrá dermedt madár és a büszke hidegséggel, tartással az olvasóra pillantó nő épp olyan, mint Te. Csak az érinthet, akinek erre engedélyt adsz, aki pedig erre nem jogosult, az bizony szörnyű és fájdalmas sebekkel gazdagodhat, méghozzá az atyai tanítások és felvigyázás mélyes húsba maró mementójától, attól a bizonyos tőrtől, melyet még álmodban is óvón, de biztosan markolsz a vértől s iszonyattól bizonnyal meg nem rezdülő ujjakkal. Miként neved épp úgy tömör és rövid, miként figyelmen kívül hagytad az életkorod érintő kérdést, csakis az válik nyilvánvalóvá, méghozzá már az elején mindennek, hogy felesleges sallangokkal, számodra haszontalan dolgokkal foglalkoznod nem áll érdekedben és elég erős vagy ahhoz, hogy ez meg is engedhesd magadnak. Csak ámulni tudok azon, hogy micsoda eszményi párosként létezhettek már hosszú esztendők sora óta Svea-vel ketten, mert végtére is csak Ti vagytok elég merészek, elég tapasztaltak a homoktenger megzabolázásához, amire a legjobb példa nem is lehet más, mint a mindkettőtök számára oly nagy szeretettel – már ha nevezhetem így ebben a sivár és komor létezésben – körülvett hátasotok, a Gyík, melyet épp Te találtál és az új kezdet mérföldköveként nem a késed mártottad testébe, hanem „haza” vitted magatokhoz, csak hogy gyermekkori barátod, egyetlen húgod és mégis legnagyobb riválisod képes legyen valamiképp túllépni a borzalmakat, miket egy szülő elvesztése okozni képes. Apád jól kitanított, jobban mint azt bizonyára másokkal tették a sajátjaik a kis közösségetekben, hiszen nem vándoroltál el velük, nem csapódtál a bizonytalanságba elvakultan menetelő csoportok mellé, helyette a felmenő szavaira hagyatkozva élted tovább a mindennapokat, karöltve azzal, aki miatt oly sokat büntettek, mégis az egyetlennek, akihez talán valaha ténylegesen kötődni voltál képes a saját korosztályodból, mintha valóban egy lenne a véretek. De valóban ilyen szoros ez a kötelék? Be kell vallanom, mindkettőtök történetét elfogadni van szerencsém és mint ilyen kellemes megtiszteltetésben részesült személynek, csak a döbbent csodálat maradhat osztályrészül. Lévén amit az egyikőtök a legkisebb gond vagy riadt rezdülés nélkül képes megtenni, attól a másik tart, még ha nem is vallja be teljesen, talán magának sem, mégis ott áll mellette, hogy amikor kell, támasza legyen, amikor döntés születik, akkor fejet hajtson a másik belátása és hozzáértése okán, mégis, talán inkább a napjaitok részét képezi a vérre menő torzsalkodás, mint azt bárki is feltételezné. Mert torzsalkodtok, vitába bocsátkoztok, akár egymás testét is veszélyeztetitek saját igazatokért, saját szavatok súlyának újra és újra történő megalapozásáért, de nem mentek el ezért az elégtételért oly messzire, hogy bármelykőtöket valóban veszélyeztessen, hiszen hol elhull az egyik, ott pusztul a másik is, ezzel pedig ahogy soraidból - avagy helyesebb lenne soraitokról beszélni, lévén kettőtök története ad ki egy élő-lélegző egészet – kivenni szerencséltetek, mind a ketten mélységesen tisztában vagytok. És újfent a bizonytalanság, a bizalmatlanság, mégis a minden más felülbíráló kötődés az, ami magával ragad és lebilincsel, hiszen egyként léteztek, egyként uraljátok tenyérnyi birodalmatokat a dűnék között, egymás oldalán küzdötök minden újabb légvételért, elbitorolva azt a kegyetlen természettől, mégis, fegyvereitek sosem eresztve kerülgetitek egymást, hol kellő teret próbálva engedni, hogy saját akaratotokat vágyva a másikon gyakorolni a maga pillanatnyi durvaságával. Csodálatos kapcsolat ez, ami a tiétek, szó talán nem is lenne alkalmas arra, hogy valóban képes legyen felölelni mi mindenről szól, mégis mennyire kevésről, ha arra kerülne a dolgok sora, egyikőtök feledi ép eszét és a másikra támad, ne legyen ami visszafogja a kezet. Múlhatatlan érdeklődéssel fordulhatok csak a párosotok felé, kifejezve immár számodra is gratulációimat a nagyszerűen megalkotott és szorosan összefonódó utatok miatt. Tehát a lényeg, hiszen nem kívánok társnőd elhalt anyjának nyomdokaiba szegődve számodra oly keveset jelentő badarságokkal közéd s életed folyása közé állni, nagy örömmel engedlek utadra! Kérlek, foglald le ezt a mindig büszke távolságtartással viseltető hölgyet, kit arcodnak választottál és menj, hiszen biztos vagyok benne, kivont pengékkel… akarom mondani tárt karokkal fogad majd társnőd ott, hol birodalmatok fekszik!
Kezdőlap
Kezdem hát soraimat ott, ahol illik, valóban tömör, mégis rengeteget felölelő önképeddel, melyet eleinte nem is érthettem, hiszen miként lehetne örültnek tekinteni valaki, aki képes megélni a Sivatag hátán, méghozzá ilyen hosszú ideje? Szavaidból a mindennapi túléléshez elengedhetetlenül szükséges brutalitás avagy inkább célszerűség, ami kitűnik és ehhez hozzávéve a PB választásod, valamint a valóban szokatlan plusz képet, ami szintén furcsálló, érdeklődő mozzanatra rebbentette szemöldökön, mindössze azt mondhatom, egyik fotót sem bírálhatom, hiszen a kettő egy. Miért? Mert a szoborrá dermedt madár és a büszke hidegséggel, tartással az olvasóra pillantó nő épp olyan, mint Te.